2018-ban, amikor Koltai Róbert első, Sose halok meg? Az első 75 című könyvéről tudósítottam a Mértékadó olvasóit, még nem sejthettem, hogy ezt a nagyszerű, „színes házi” és „mozis” önvallomást két további Koltai-könyv fogja követni a Jaffa Kiadónál: 2019-ben Az én kabarém, 2020-ban pedig a Végszó.
Továbbá egy országos sikerű és karanténrettegést enyhítő, csavarokkal teli, gyakran krimiszerű, egészségesen rendhagyó tele-családregény, a Drága örökösök. Ennek nézői közül sokan találgatták, vajon a főszereplő, Károly bácsi, aki akár magában a cselekményben, akár videoüzenetekben (képernyő a képernyőben üzemmódban) lépett elénk, túl van-e a végszón, azaz élete végén, vagy mindössze elrejtőzött népes és fura retyerutyája elől.
Koltai Róbert így vall erről a könyve vége felé, fenntartásait, sőt olykori elfáradásait sem leplezve: „Sorozatszínész is lettem, na és akkor mi van? – kérdezhetnék joggal, mert hiszen nincs abban semmi különös, a színészek egy része pályája során megtapasztal ilyesmit… A felkérés után rögtön közölték, hogy ne ijedjek meg, mert az általam játszott figura a végére a főszereplők közé fog emelkedni… Éppen egy tíznapos kanadai amerikai turnéról tértem haza, (erről a könyvben külön fejezet tudósít bennünket – P. É.), amikor kiderült, hogy az érkezésem másnapján egész nap forgatni kell… Igyekeztem nagyon összeszedni magamat, nehogy miattam kelljen sokat leállni… Épp egy igen indulatos beszélgetés zajlott közöttünk az ügyvédnőt játszó Benkő Nórával… A kollégák és a stáb fuldokoltak a röhögéstől, én meg nemigen értettem semmit. Végül a rendező-producer jegyezte meg halkan: Robi! Elaludtál!”
A gyöngeségek, elgyöngülések „koltairobis” vállalása a kötet több opuszában felbukkan: a rajongásig szeretett apa halálára emlékező Próbahalálban és az Anginás roham című keserédes rosszullét-krónikában éppúgy, mint a Karantén című írásban, amely a mindnyájunk által megtapasztalt egyedüllétet messze felülmúló színészmagány megjelenítése is: „Csak azt vettem észre, hogy az az erő, ami bennem a színpadon – bármilyen alapállapotban vagyok is civilben – működik és repít, most mintha nem találna magának igazi célt. Mert lehet persze verset mondani online, meg beszélgetni a képernyő előtt, meg telefonálni, meg úgy tenni, mintha valóban kapcsolódnánk, de az nem az igazi… semmi nem tudja pótolni a személyes jelenlét mindent elsöprő erejét… És ez olyan, amiért érdemes élni.” Érdemes az élő közönség és a színészek közötti kapcsolatért éppúgy, mint a színésztársakkal vállalt feltétlen közösségért. Legyen az ügyetlenkedő „bukta”, mint vizsgaszerepe, Lőrinc barát vagy olyan remeklés, mint egyik sikerfilmje, a Sose halunk meg legendássá vált keringője az általa nagyra becsült és szeretett, a felvétel idején már halálos beteg Csákányi Lászlóval. Ebben a rendhagyó pályaív-felidézésben kitüntetett helye van a Nagy elődök nyomában című fejezetnek, amelyben Koltai sok megbecsült pályatársával „keringőzik”, az önálló szerepformálás mellett az ő emlékükre is tekintve: Kabos Gyulával, Pécsi Sándorral, Latinovits Zoltánnal… S van, akinek külön címszót is szentel, így Őze Lajosnak, a Bujtoroknak, Bodrogi Gyulának, Jiří Menzelnek, akinek kis híján „vendégsztárja” lett, vagy – nagy sportbarátként – a tragikusan korán meghalt Benedek Tibornak.
Sokáig folytathatnám a tallózást ebben a színes, hol kacagtató, hol megríkató, gazdag anyagban, de most csak egyvalamit emelek ki végszóként: a Gaál Ildikó megálmodta Demenciaspotokról szóló, a sorozattal azonos című, nagyon empatikus tudósítást. Ebben a munkában – szépkorúként – csak nagy lelki erő birtokában tudott részt venni több jeles színészünk, köztük Koltai is. A biatorbágyi Boldog Gizella Otthonban, egy katolikus ápolóházban felvett érzékenyítő vállalkozás/vállalás során (asszisztensként részt vett benne az unoka, Koltai Dániel is) rendkívüli élmények érték a stábot, s természetesen később a nézőket. Most csak egyetlen részletet idézek fel egy Alzheimer-kórban szenvedő férfiról és egészséges asszonyáról: „A beszélgetés közben egyszerre csak megszólal a szomszéd szobában a zene, mert épp zeneterápiás foglalkozás kezdődik. A férjnek felcsillan a szeme és felkiált: erre a muzsikára esküdtünk Julikával. És Julikának mellette kicsordul a könnye.”
Végszó ide, végszó oda, reméljük, hogy az egykori sztálinvárosi, majd dunaújvárosi, az apai becsvágynak engedve nagy átéléssel, de alaposan beijedve Petőfit szavaló kisfiú még hosszú ideig tevékeny, alkotó részese lesz a magyar színjátszás és a magyar filmek világának, sőt, akár újabb könyvek írására is vállalkozni fog. Koltai írásait méltatva ne feledkezzünk meg a szerényen apró címbetűk mögé rejtőző alkotótársról, Gaál Ildikó filmrendezőről sem.
Koltai Róbert – Gaál Ildikó: Végszót adok-veszek.
Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.
Szöveg: Petrőczi Éva
Fotó: Jaffa Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
