Valóban, ez a „rím” pont olyan kínos és erőltetett, amint azt a kedves Olvasó érzi. De nem jobban, mint az az igyekezet – ha egyáltalán van még ilyen – amely fenn kívánja tartani azt a látszatot, hogy a visegrádi országok, azaz Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia között és számára még bármiféle definiálható közös jövőkép létezik. Az ukrajnai háború öl, pusztít és romokat hagy maga után – nemcsak Ukrajnában.
Kezdjük a végén: abban az Ukrajnában, ahol – bár ilyet leírni egyre inkább veszedelmes, rácsot érdemlő „putyinista” rémtett – éveken át (olykor szó szerint is) halálra üldözték a tekintélyes számú őshonos orosz közösséget, most különleges jogi státust kívánnak biztosítani egy idegen ország állampolgárai számára. Abban az Ukrajnában, ahol éveken át mindent megtettek a nem ukrán nemzetiségű saját állampolgáraik ellehetetlenítése, üldözése, életük megkeserítése érdekében (lásd: ukrán nyelvtörvény) – és ez, számunkra a legfájóbb pontként, elevenen érintette az ott élő magyar testvéreinket, most csak pislogunk a meglepetéstől, hogy az ukrán bizony mégsem teljesen reménytelenül idegengyűlölő állam.
Az ukrán elnök vasárnap jelentette be, hogy olyan törvényjavaslatot terjeszt az ukrán törvényhozás elé, amely különleges jogi státust biztosít majd Lengyelország állampolgárainak Ukrajna területén. Két ország és nép közötti testvériség természetesen szép dolog, különösen olyanok esetében, melyeknek közös múltjában csúnya sebek is éktelenkednek. Ennek meghaladásához valóban nagy lélek kell…
Bár történelmietlen a kérdés, azért egy pillanatra érdemes belegondolni: vajon mi lett volna, ha Ukrajna nem biztosít különleges státuszt saját, nem ukrán nemzetiségű állampolgárainak, hanem pontosan és csakis annyit, amennyi a többségi nemzetnek jár.
Sem a kisebbségekkel való bánásmódot, sem pedig – ami ezzel kéz a kézben jár – a visegrádi együttműködést illetően.
Legkésőbb a migránsválság kirobbanását követően világos volt, hogy Brüsszeltől Washingtonig minden politikacsináló, akit erre a területre osztottak be, éjt nappallá téve dolgozik a visegrádi falak lebontásán. A csehországi kormányváltás ilyen szempontból egy igazi áldás volt, sikerült Európa egyik leghülyébb külügyminiszterét pozícióba helyezni, s a cseh stáb Jourová asszonysággal kiegészülve már igazi ütőképes csapat volt a magyar miniszterelnök által felvázolt európai jövőkép (az egyetlen igazi, még valóban európainak mondható jövőkép) ellen.
Talán az egyetlen, amely képes gondolkodás és szó nélkül lovasrohamot vezényelni egy tankosztag ellen, ha a szabadsága, függetlensége a tét. Ezt szerettük és tiszteltük magyarokként mindig a lengyelekben.
Jelenleg azonban ott tartunk, hogy egyetlen európai ország sem tett annyit a háború eszkalációjáért, mint Lengyelország. Ha csak Morawieczki kormányán múlna, és nem fognák vissza a pórázt Bidenék, már rég a NATO–orosz háborús pokol iszonyatában élnénk – már ha élnénk.
Igaz, azt nem lehet mondani, hogy kis híján mi is belesodródtunk az őrületbe, hiszen az az áprilisi kétharmad azért jó messze van a „kis híjtól”, de abban az európai környezetben, melyben az államok többsége őrült módon keresi az öngyilkosság lehetőségét, abban az Európai Unióban, amely mindent megtesz azért, hogy teljesen ellehetetlenítse saját gazdasági versenyképességét és a még maradék súlyát is elveszítse a világpolitikában, ott igen kemény feladat lesz Magyarországnak a maga értékeivel talpon maradni és ezeket az értékeket megőrizni.
Ami valószínűnek tűnik: a szakadt, foltos V4-kabátot biztosan újra kell gombolni, ha még egyáltalán maradna, aki szeretné azt magára ölteni.
Vigyázó szemünket a Balkánra vessük…
(Szűcs Dániel/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
