Monostori László a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából képviselte hazánkat a szinódusi főtitkárság által szervezett plébánosi világtalálkozón április végén, május elején. A budapesti Árpád-házi Szent Margit-templom esperes-plébánosát kérdeztük az eseményről.
„Egymással őszintén beszélgetve, egymást meghallgatva, közösen gondolkodva töltöttük el ezeket a napokat. A szemünk láttára változik az Egyház kommunikációs stílusa, emberközelibb, testvériesebb a viszony” – fogalmazott a lelkipásztor.
– Milyen célból hívtak össze plébánosokat a világ minden részéből?
– Ferenc pápa szándéka, hogy az első vonalban dolgozók, akik napi kapcsolatban vannak a hívekkel, elmondják tapasztalataikat a szinóduson felvetett témákkal kapcsolatban. Meg akarja hallani a plébánosok hangját. Az volt a cél, hogy megismerjék tapasztalatainkat, hogyan látjuk az Egyház jelenét és jövőjét plébánosként. Négy nap együtt gondolkodásra hívta össze a plébánosokat, hogy meglátásaikat személyes találkozás keretében mondhassák el. Közel kétszázan gyűltünk össze mintegy száz országból, képviselve a világ minden szegletét.
– Hogyan zajlott a tanácskozás?
– Hasonlóan a szinódushoz. Nyelvek szerinti csoportokat alkottak, 12 fős asztalok körül ültünk. A francia csoportba kerültem, egy francia és egy belga plébánossal képviseltük Európát, a csoportunk többi tagja különböző afrikai országokból érkezett. A módszerünk a szinóduson megismert „a lélekben való beszélgetés” volt. Először elhangzott egy felvezetés az adott témában, majd csendet tartottunk, átgondolni a hallottakat, ezt követően pedig a csoportban ki-ki négy percet kapott elmondani meglátásait. Ezután újabb csend következett, majd két-két percben lehetőség nyílt reflektálni az elhangzottakra. Egy harmadik körben szabadabb beszélgetés bontakozott ki. Utána minden asztal fél oldalban összefoglalta a legfontosabbakat. A szervezők ezt felhasználják, hogy az őszi, második szekció munkadokumentumába belefogalmazzák.
– Mik voltak a négy nap témái?
– A tanácskozás három napon át folyt, a negyedik napon a Szentatyával találkoztunk. Az első nap témája maga a szinodalitás volt. Mit jelent, mik a tapasztalataink az egyházi életben egymás meghallgatását, a Szentlélek segítségül hívását tekintve? Van-e közösségi tervezés, közösségi döntés? A szellemiségen és a módszeren volt a hangsúly. A második napon a tanítványság és misszió témáját jártuk körül, ebbe tartozott minden, ami evangelizáció. Hogyan szólíthatók meg a templomba nem járó emberek, hogyan legyünk befogadó, nyitott közösség, hol, milyen jó gyakorlatok vannak? Az utolsó téma a közösségépítés volt. Szóba kerültek a struktúrák, hogy mit adnak és mit vesznek el. Ha túlburjánzanak, az visszatetsző lehet, viszont szükség van rájuk, mert megtartanak. Tömény volt, még soha nem voltam olyan konferencián, ahol éjjel fél 11-kor még belekezdtünk egy új témába. Itt minden perc ki volt használva, intenzív élményt adott.
– Távoli valóságból érkezőknek kellett párbeszédet folytatniuk. Működött?
– Igen, valóban más világ Európa és Afrika. Egy Burundiból jött plébános elmondta, hogy 800 elsőáldozójuk volt idén. Nagyon más valóság, de voltak kapcsolódási pontok, amelyeket tekintve tudtunk egymástól tanulni, és jól működött a párbeszéd.
– Milyennek élte meg a találkozót?
– Nagyon őszinte atmoszférája volt, és erősen érezni lehetett a testvériség tapasztalatát. Nem az számított, ki honnan jön, milyen rangja van. Nem a köteles tiszteletről szólt, nem egyfajta barokkos egyházkép tárult elénk, hanem egymással őszintén beszélgetve, egymást meghallgatva, közösen gondolkodva töltöttük el ezeket a napokat. A szemünk láttára változik az Egyház kommunikációs stílusa, emberközelibb, testvériesebb a viszony a különböző feladatokat végző, különböző státuszban lévő emberek között. Mindenki a saját feladatát végezve egy célért dolgozik, egymás testvérei vagyunk. Ezt éreztük a pápával való találkozás és az összejövetel során végig.
– És végül a Szentatyával találkoztak.
– Fantasztikus volt. Ferenc pápa a negyedik nap fogadott minket, családias körülmények között, az új szinódusi teremben. Az volt az érzésem, mint amikor a professzor bejön a diákjai közé. Oda lehetett menni hozzá, kérdezni lehetett tőle, az argentinok matéteával kínálták. A végén mindenki személyesen köszönthette, én is válthattam vele néhány szót. A plébánosoknak szóló levelet ott írta alá, így kaptuk kézhez.
– Mit hozott haza?
– Szinte mindenütt az a tapasztalat, hogy elmúlt az az idő, amikor a pap a templomban várta, hogy jöjjenek a hívek. Ma nekünk kell kimenni, és megszólítani az embereket, amiben fontos szerepük van a világiaknak. Ők tudják elhívni ismerőseiket, munkatársaikat, hogy megismertessük őket Jézus személyével, tanításával.
Azt is kimondtuk: az Egyház több mint plébániák hálózata. Nagyobb városokban az emberek nem kizárólag a plébánián keresztül kapcsolódnak az Egyházhoz, nagy szerepük van a lelkiségi mozgalmaknak, sőt az internetnek is. A Szentszék szervezett egy katolikus influenszerképzést is, az ezt elvégzők feladata lesz, hogy digitális misszionáriusokként tevékenykedjenek. Az internetre mint egy új földrészre tekintünk, fontos, hogy ott is hangsúlyosabban megjelenjen Krisztus üzenete. Be kell laknunk a virtuális teret, meg kell tanulnunk a nyelvét. Meghallgatni, tanúságot tenni benne és közösséget építeni. Az emberek 64 százaléka kapcsolódik az internethez, 4,5 milliárd a közösségi oldalakhoz, a napi átlagos képernyőidő 2 óra 24 perc. Ebben sok lehetőség van, amit az Egyház kiaknázhat, ha meg tudja találni az utat az emberek szívéhez a digitális kultúrán keresztül.
Fontos felismerés volt, hogy a papok ne múzeumigazgatók vagy épületfenntartók legyenek, hanem menjenek az emberek közé. Szomorú látni, hogy sok régi nagy templom üres a misék alatt.
Az Egyháznak az emberekhez kell menni, vennünk kell a bátorságot, hogy elnéptelenedő városrészekből a humán erőforrást – papokat, világi munkatársakat – oda küldjük, ahol sokan élnek. Ne az épületek orientáljanak, hanem a lelkek! Azt is megfogalmaztuk, hogy örülnünk kell mindenkinek, aki jön a templomba, diszkrimináció nélkül. Ha nem tudja, hogyan viselkedjen a templomban, ne gyanakvó szemekkel fogadjuk, hogy biztos eltévedt, vagy minek jött ide, hanem szeretettel. Ne a vallásos kultúra megléte vagy a külső alapján ítéljünk! Megállapítottuk: a jó plébánia olyan, mint egy szimfonikus zenekar, ahol mindenkinek megvan a saját hangszere, szólama. A plébános a karmester. Nem az az Egyház jövője, hogy a papok egyedül viszik a plébániát; csapatban kell gondolkozni, egymást erősítve. Mindannyian együtt vagyunk az Egyház.
Kis lépésekben, de haladjunk afelé, hogy közösségben dolgozzunk a Jóisten dicsőségére és a lelkek javára.
Fotó: Fábián Attila (archív); Vatican News
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
