Hogy a szabad, teljesítményelvű, hagyományaira büszke, múltjával tisztában lévő, de jövőbe tekintő polgári Magyarország számára három év múlva lesz-e jó választási lehetőség? Nem tudom. Azt tudom, hogy ma nincs.
Egészen korrekt. Ahogyan a jobboldali véleményvezérek nekigyürkőztek a tapolcai vereség utáni „gyászmunkának”, az szinte példás. Nincs maszatolás, kenegetés, hogy hát végül is csak paraszthajszállal vesztett a Fidesz, meg ez csak egy időközi volt, amely semmit sem jelent. Bayer Zsolt ehelyett megírta, hogy nem csupán egy időközi veszett el, hanem a Fidesz lelke. Bencsik András nagyjából ugyanezt fogalmazta meg, amikor leszögezte: kiszerettek a Fideszből az emberek, s ma már egy békemenetet sem lehetne összetoborozni. G. Fodor Gábor is a lélek hiányáról beszél. S hogy talán nem kellene beledumálni abba, hogyan éljenek az emberek, nem kellene náluk jobban tudni, mi a jó nekik – lásd még vasárnapi boltlakat.
A lélek újrafelfedezése, a problémák elismerése olyan látványos, hogy ha nem lenne nagyon igaz és nyilvánvaló, rögtön azt gondolná az ember: a pártközpontban találták ki, hogy most ezt kell mondani. Kivételesen az igazat. Csakhogy a lélekvesztés egyáltalán nem fél éve történt. Sokkal régebben. Tizenhárom éve, a bukott választás után. Akkor még persze nem volt nyilvánvaló. Az csak öt éve lett. Abban a másodpercben, amikor az akkor először kétharmadot szerzett párt előállt a „nemzeti együttműködés nyilatkozatával”, amelyben saját választási eredményét mitikus magasságokba emelte, forradalomnak titulálta. Önmagában ezzel még nem is lett volna baj, ha mondjuk pártközleményként adták volna ki – ezeknek kötelező elemük, hogy bugyuták legyenek, s ugyan ki ne szeretné fényezni magát egy valóban hatalmas győzelem után? A „nemzeti együttműködés rendszere” azonban már meghirdetésének módjában tartalmazta önnön lényegét: a törvény erejével tették kötelezővé, hogy közintézményekben lógadozzon a gyengécske szöveg. Világos szemlélet: az állam én vagyok. A párt érdekében nyugodtan használhatom az állam eszközeit, hiszen a pártot a nép választotta, az istenadta, amely nem foglalkozik államelmélettel, tehát államelméleti alapvetéseknek nem is kell megfelelni.
Pedig annak a bizonyos „polgári Magyarországnak” az első és addig utolsó fideszes kormányzás alatt bizony volt lelke. Egészen másmilyen. A „polgári” kellően tág fogalom volt ahhoz, hogy ne legyen egyúttal életvezetési kötelezvény, az egyéni felelősséget hangsúlyozta, öntudatos, cselekvő emberként tételezte a választót, de nem volt szektás, nem volt megosztó. Polgár egyrészt mindenki akar lenni, másrészt nemtől, vallástól, világnézettől, etnikumtól, életkortól és hobbitól függetlenül bárki lehet is az. A polgáreszme tagadta a kommunizmust. Azt a hatalmi módszert, amely nem tesz különbséget párt és állam között, amely önmagát valamely szükségszerű történelmi küldetéssel ruházza fel. A szocialista gyakorlattal is szemben állt a polgár eszméje. A gyakorlattal, amely a forrásokat nem tehetség, szorgalom alapján igyekszik eljuttatni a közösséget hatékonyabban szolgálóknak, hanem kegyként, a lojalitásért cserébe. Amely a járadékosokra épít, sírt ásva ezzel a közösség jövőjének. És még valami: a polgárság egyértelműen nyugati találmány, ebben az egyetlen szócskában tehát az is benne volt, hová tartozunk, ki a barátunk.
A lélekvesztő helyzet ugyanakkor nem volt nagyon feltűnő öt évvel ezelőtt. Egyrészt azért nem, mert a „kommunisták” brutális legyőzése régi polgári cél volt, s a siker lelkesített egy darabig. Aztán a bugyuta retorika mellett született egy sor jó döntés, amelyeket be lehetett illeszteni a polgári modellbe is. A családi adózás, például. A nyilvánvaló szakadék pedig, amelynek szélére a szocialisták és szabad demokraták kormányozták az országot, indokolttá tehetett unortodox húzásokat, amelyek mögött persze majd mindig ott volt az önös politikai cél, de azért a közérdek is. A szuverenitásért folytatott harc jó kis kerettörténetnek bizonyult, illett bele az IMF-elűzés, a multik különadója, a Brüsszellel folytatott csatározások, a rezsicsökkentés. Az autópályák közben nem épültek olcsóbban, csak éppen az akkor kormányközelinek számító cég építette őket konzorciumokban, a „nemzeti” szó tartalmát kilúgozó dohánybolti rendszer is egy haveri dohánygyárnak kedvezett, de alsó szólamként még ezeket is bele lehetett szuszakolni a „nemzeti nagytőkésekről” és a szuverenitásról szóló kantátába. Ráadásul volt teljesítmény: újabb brutális eladósodás és durva megszorítás nélkül sikerült elsasszézni az államcsőd lehetősége mellől, sőt az államkincstár felelőtlen kirámolása nélkül sikerült csökkenteni a népek kiadásait.
Ezért aztán a választók legnagyobb kisebbségét (azzal lehet választást nyerni) nem érdekelte, hogy kiadtuk a baltás gyilkost. Pedig kiadtuk. Kiadták. Szóval a lélek már régen elveszett. Az elmúlt egy évben valami egészen más tűnt el. Az a keret, amelybe a mégoly önérdekű valóságelemek beilleszthetők s közérdeknek láttathatók. Most, amikor leállítanak egy részben már megépült autópályát, s inkább veszni hagynak milliárdokat, csak mert a miniszterelnök harcot vív egykori fegyvertársával, közérdekről nyilván nem lehet szó. Próbálkoznak persze, hogy ki kell szabadulni a gazdasági nyomás alól, de ez most gyenge. Az eddigi kedvenc építőcég helyett ugyanis jön egy másik kedvenc, mostantól az nyer a pályázatnak hazudott lezsírozásokon. Új média épül, csak most más magánzsebekbe kell majd tömni a zsozsót. Már nem is nagyon titkolják, hogy pártmédiaként, kormányszócsőként akarják használni a közpénzből fenntartottat. Az, hogy lelkük a szakmáknak is van – ugyan, kérem.
A rombolás és az új struktúrák kialakítása után pedig éppen a tartalom hiányzik. Nem csak az M1-en. Ott a közoktatás. Központosították. Rendben. De mitől lesz versenyképesebb a jövő nemzedék? Hogyan kell matematikát tanítani a XXI. században? Ezekre nincsenek válaszok. Pedig ez lenne most a feladat, ám ehelyett hatalmi harcok és önkényes ötletelések követik egymást. A „kik vagyunk, merre tartunk?” kérdésre nincs már fideszes válasz. A kelet–nyugati szédítő pörgés is elvitte az irányt. Úgy, hogy közben a tabukat is sikerült lebontani. A Fidesz nem tehet szemrehányást a Jobbik nagy Moszkva-barátságáért, ahogy tehetett annak idején a szociknak. Csak az újnácizmus tabuja maradt: nem véletlen, hogy Vona Gábor vaskefével igyekszik ledörzsölni pártja tagjairól az SS-tetkót. Ha sikerül neki, mi is lesz az eredmény? Ott fog állni fehér ingben, amelyre nem fröccsent még a kormányzás sara, s ugyanazt mondja nagyjából. Ráadásul még pocakja sincs.
S hogy a szabad, teljesítményelvű, hagyományaira büszke, múltjával tisztában lévő, de jövőbe tekintő polgári Magyarország számára három év múlva lesz-e jó választási lehetőség? Nem tudom. Azt tudom, hogy ma nincs.
A szerző a Mandiner főmunkatársa
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
