Novák Katalin magyar köztársasági elnök Széchenyi-díjjal tüntette ki Salma Imre egyetemi tanárt, légkörkémikust. Mokos Attila, a Jókai Színház művésze Jászai Mari-díjat vehetett át.
Salma Imre Széchenyi-díja arra döbbent rá bennünket – a többes szám egyben önbírálat is a sajtó képviselői felé –, mennyire tékozlón bánunk nagyjainkkal. Valóságshowhőst megannyit tudnánk mondani, de mondjon valaki kapásból egy légkörkutatót…
És amikor egy közülünk, a közelmúltban sajnálatos módon megszűnt nagymegyeri gimnázium egykori diákja kapja meg a magyar tudományos élet legrangosabb elismerését, akkor kapjuk fel a fejünket: „nekünk” ilyen is van?
Hogy a továbbiakban ne akkor csodálkozzunk rá a természettudományok terén nagyot alkotó tudósainkra, amikor, szellemi vértezetük teljességében valamilyen rangos hazai vagy külföldi elismerést kapnak, annak egyik lehetséges útja az lehet, ha a sajtómunkások az alkatilag hozzájuk közelebb álló bölcsészettudományokon túlra emelik szemhatárukat.
A másik lehetséges irány természettudósaink és a széles nyilvánosság közelebb hozása terén a tudományos ismeretterjesztés, mely kiszorulóban van a szlovákiai magyar sajtóból. Ezt egyébként a díjazott is szívügyének tekinti. Számos, elsősorban a szakmai nyilvánosságnak szánt, tudományos profilú munkája mellett ismeretterjesztő írásokra is fordított időt.
Salma Imre 1962-ben született Révkomáromban, de gyermekéveit Csicsón töltötte, ahol édesapja és édesanyja is a helyi magyar iskolában tanított. 1970-ben a család Nagymegyerre költözött, Salma Imre a város gimnáziumában érettségizett.
Már középiskolai tanulmányai során a természettudományok foglalkoztatták. Ezért a prágai Cseh Műszaki Egyetem Magfizika Karára jelentkezett.
1986-ban fejezte be az egyetemet, mint magkémikus, ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Központi Fizikai Kutatóintézetének az ösztöndíjasa, majd munkatársa lett Budapesten, és azóta a magyar fővárosban él. Hamarosan doktori címet és a kémiai tudományok kandidátusa fokozatát is megszerezte. Ennek is köszönhetően két évig Belgiumban, a Genti Egyetem ösztöndíjasaként mélyíthette el ismereteit. Hazatérését követően (1994) különböző ösztöndíjakat kapott, majd 1999-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Kémiai Intézetének a munkatársaként folytatta munkáját. Sikeresen haladt előre a tudományos pályán. 2007-ben lett az MTA doktora, 2009-ben pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. 2013–2016 között az Analitikai Kémiai Tanszéket vezette. 2021 óta az egyetem kémiai doktori iskolájában az analitikai kémia, az anyagtudomány, az elektrokémia, a kolloid- és környezetkémia program vezetője.
Külföldi egyetemek meghívott előadója, 1998-tól a Magyar Aeroszol Társaság tagja, amelyet 2006–2019 között főtitkárként, 2019-től elnökként vezet. Mintegy 150 tudományos közlemény szerzője.
2000–2003 között Bolyai János kutatási ösztöndíjban, 2003–2006 között Széchenyi István-ösztöndíjban részesült. 2016-ban Akadémiai Díjjal tüntették ki.
A fő szakterülete a légkör kémiája, közelebbről a légkörben található kisebb és nagyobb kolloidszemcsék – folyékony és szilárd aeroszol részecskék – keletkezésének, interakcióinak, valamint a környezetre, az éghajlatra és az egészségre gyakorolt hatásának a vizsgálata. Legjelentősebb tudományos eredményei között tartja számon a magyar főváros levegőjében található légköri nanorészecskék vizsgálatát, amelyek képződéséről, növekedéséről korábban semmit nem tudtak, noha közel két millió embert érintenek és akár egészségükre is kihathatnak.
A légkörből most szálljunk alá a földre, jelesül a világot jelentő deszkákra. Az 58 éves, egy hete immár Jászai Mari-díjas Mokos Attilát vélhetően nem kell bemutatni a magyar közönségnek, de a szlováknak sem.
A siker az megrészegít. Olyan értelemben részegít meg, hogy valamiben sok energiája van az embernek, és arra van valamilyen visszajelzés. Mondjuk egy bemutatón. Az mindenképp boldoggá tesz. Az ember olyankor úgy érzi, a létének van értelme”
– mondta egy alkalmi interjúban, 50. születésnapja kapcsán. A sikerekből pedig bőven kijutott gazdag életpályáján.
A zselízi születésű színművész a komáromi gimnáziumban érettségizett, majd a kassai Thália Színház segédszínésze lett. A két helyszín között egy rövid időt töltött a zsolnai Műszaki Főiskolán, de, mindnyájunk nagy szerencséjére nem lett mérnök belőle. A rendszerváltás évében,1989-ben nyert felvételt a pozsonyi Színművészeti Főiskolára, melyet 1993-ban fejezett be. A sikert nem adták könnyen, összesen négyszer felvételizett.
A főiskola befejezését követően, 1993-tól a komáromi Jókai Színház művésze. 1995–2001 között művészeti vezetője, 1996–97-ben megbízott igazgatója is volt.
Jelentős szerepek tucatját játszotta el, komikus és tragikus hősöket egyaránt. Alkata és színészi eszköztára elsősorban az értelmiségi hősök és antihősök vergődésének bemutatására teszi alkalmassá, árnyaltan fogalmazza meg a szerep belső dilemmáját. Így az általa alakított negatív színpadi figurák zavarba ejtően emberivé és szerethetővé vállnak, ugyanakkor a pozitív karakterek sem csupán egy sztereotípia szerint épülnek fel, hanem egy-egy olyan gesztust vagy tulajdonságot kapnak, mely emberileg hitelesíti őket. Remek színpadi humorérzékű színész, humorára az ironikus megkérdőjelezés jellemző, komikus alakításai is többnyire erre épülnek: egy-egy helyzet vagy karakterjegy megkérdőjelezésére.
A színpadon, a filmvásznon/tévéképernyőn gyakran alakított negatív figurákat. Ő maga így vall erről:
A negatív figurák színészileg hálásabbak. Mert tele vannak traumákkal, sebekkel, belső konfliktusokkal. Egy negatív karakter több lehetőséget nyújt és izgalmasabb felismeréseket kínál.”
Nemzedékének egyik legmarkánsabb arcélű alkotója, akit a színház mellett a cseh és a szlovák filmgyártás is aktívan foglalkoztat, mozifilmek mellett sorozatokban is láthatta őt rajongói népes tábora. Filmes szerepei körül a Lélek nyugalmát tekinti ugródeszkának, de szívesen emlékszik a nagy visszhangot kiváltott Barackligetre, a Köszönöm, jól… -ra és a Cigányra is.
Teljesítményét számos szakmai díjjal értékelték, a Szlovák Filmesek Szövetsége és a Szlovák Filmakadémia díjának birtokosa, kétszer is megkapta az Igric díjat, 2014-ben a Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiválján életműdíjat kapott. 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szülővárosa Pro urbe díjasa, a Pro Probitate-díj birtokosa.
Megjelent a Magyar7 hetilap 12. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
