Őszintén szólva nem tudom, miért szeretik annyira és annyian, magamat is beleértve, Marc Chagall fantasztikummal, szimbólumokkal, mítoszokkal, népmesei elemekkel, nehéz sorsokkal átszőtt, olykor „irritálóan” naiv és gyermeki, máskor túlterhelt, sokszereplős festői világát.
Azt az álom- és fantáziabirodalmat, szubjektív valóságot, amelyet leginkább erős kontúrokkal, nagyvonalúan felvitt mélykék, zöld, sárga, élénkvörös színfoltokkal jelenített meg. Életművének tán egyetlen megfogható, megfogalmazható ismérve a teljesen egyedi látásmód, az összetéveszthetetlen stílus és színvilág, amely tényleg csak a legjelentősebb festőgéniuszok sajátja.
Az őt illető „költői kérdéseinkre” megtalálhatjuk a személyes válaszokat, jelenleg ugyanis a bécsi Albertina Múzeumban látható egy átfogó Chagall-kiállítás, amely a Franciaországban letelepedett orosz művész mintegy kilencven alkotását vonultatja fel. A rácsodálkozást kiváltó tárlat anyaga az 1909-ben készült kis méretű önarcképpel kezdődik, és a világpolgárrá lett, de a gyökereihez mindig hűen ragaszkodó mester számos fontos, emblematikus művét tartalmazza. Ilyen például az Oroszország, A sárga szoba, az Iszik a katona, a Golgota, A szerelmesek, a Rabbi fekete-fehérben (Az imádkozó), Az ünnepnap, a Kettős portré egy pohár borral, a Születésnap, A (papír)sárkány, A siratófal, a Házasok kakason, A kék cirkusz és A nagy cirkusz, a Dávid király, az Alvó nő virágokkal… E gazdag tárház pedig A táncon túl az olyan nagy méretű tablókig ível, mint a Jób, A tékozló fiú, a Don Quijote (magángyűjteményből kölcsönözve) vagy az egész falat betöltő Commedia dell’arte.
Marc Chagall (1887–1985) egyszerű ortodox haszid zsidó családba született Vityebszkben. E fehéroroszországi, Dvina-parti kisvárosban nőtt fel, és az ott szerzett szép, szeretetteljes és nyomasztó élményei egész életében hatással voltak rá. Előbb Péterváron, majd Párizsban tanult, jóllehet a tanulás az ő esetében inkább megfigyelést és kapcsolatteremtést jelentett, hiszen valójában már kezdettől a maga útját járta. Hatott rá a szecesszió, a kubizmus, a fauvizmus, a szürrealizmus, kibontotta az expresszionizmust. Megérintették a 20. század elejének mindenféle irányzatai, de csak annyira, hogy kipróbálja magát bennük, és e tapasztalatok birtokában kristályosítsa ki egyéni vizuális nyelvét.
Ahogy 1922-ig vitt poétikus önéletrajzában megjegyzi: „A világ legjobb akadémiáján sem kaphattam volna meg, amit a párizsi kiállításokon, múzeumokban, műkereskedések kirakataiban a szememmel felfaltam.” Arrébb ezt olvassuk: „Hátha igazán őrület a művészetem? Lángoló higany ömlik a vásznaimról, kéken ég a lelkem. Mindegy. Le a naturalizmussal, impresszionizmussal, kubista realizmussal! Engem csak elszomorít és gátol. (…) Hová jutottunk? Milyen kor ez, amely a technikus művészetnek zengi a hozsannákat, a formalizmust isteníti! Áldottak legyünk mi, bolondok. (…)
Biográfiája is olyan, mint a képei: álmokkal teli realizmus, amelyben a karakterek, az örömteli események (anyaság, születés, szerelem, „elragadtatás”) és a tragikus történések (halál, pogromok, tűzvész, háború) transzformáltan, festői fantáziáján átszűrve jelennek meg. „Kiderült, hogy nagypapa a szép idő kedvéért felmászott a háztetőre, ott ült a kéményen, és élvezettel eszegette a sárgarépáját. Képtémának sem rossz. Lehet, hogy amikor szüleimnek ezeket az ártatlan kalandjait olvassák, sokan örömmel és megkönnyebbüléssel mondják majd: no lám, itt van a talányos Chagall-képek megfejtése! (…) Nem tréfálok: Ha igaz is, hogy a művészetemnek a szüleim életében nem jutott szerep, az ő életük és dolgaik annál erősebben hatottak az én művészetemre.”
Álljon itt egy jellegzetes példa a chagalli „zsánerezésre”: „Az ablak mögött fekete éjszaka. Csak a pópa alszik, és a papházon túl nincs más, mint a pusztaság meg a szellemek. De Noé bácsi hegedül. Ő, aki egész nap a teheneket hajtotta az istállóba, vagy összekötözte a lábukat és úgy vonszolta őket, most hegedül. A rabbi énekét játssza. (…) Juda bácsi mindig a kemencén hever. Alig mozdul ki a házból. Még zsinagógába se jár. Otthon imádkozik az ablak felé fordulva. Csendesen morogja a szavakat, sárga arcszíne az ablakpárkányra ereszkedik, onnan az utcára, majd ráfekszik a templom kupolájára. Ahogy ott áll, olyan, mint egy átlátszó tetejű faház. Pár vonással le tudtam volna rajzolni.”
Egy ugyancsak „leképeződött” impressziója a következő: „A botok, háztetők, gerendák meg a kerítések és ami mögöttük volt – szinte megbabonáztak. Hogy mi volt mögöttük, azt láthatják egyik képemen, A város felett a címe. De el is mondhatom. Árnyékszékek, házikók, ablakok, kocsikapuk, tyúkok. Egy bezárt gyár, templom. Meg egy kis domb (régi temető, ahová már nem temetnek senkit).”
Nézzük Chagall egyik – olvasókkal megosztott – festménnyé lett álmát! „Egyszer csak megnyílik a plafon, szárnyas alak ereszkedik le nagy zajjal, felhők gomolygásával telik meg a szoba. Hallom a szárnysuhogást. Angyal, gondolom. De szememet nem tudom kinyitni, nagyon is világos van, erős a fény. Átkutat minden zugot, aztán felemelkedik és eltűnik a résen át, ahol bejött, magával viszi a sok fényt, kékséget. Most megint sötét a szoba. Felébredek. A Jelenés című képemen ezt az álmot idézem fel.”
A hivatásával kapcsolatos vallomását, illetve „dilemmáját” is megosztja az Életemben: „Fontos csak a művészet, a festészet. És hogy az én művészetem más legyen, mint mindenki másé. De milyen?
Később (művészi) öntörvényűségének „okait” ecseteli: „Az igazság az, hogy nem tudom elviselni, ha tanítanak. Helyesebben: engem nem lehet tanítani. Az se véletlen, hogy már a községi iskolában is a legrosszabbak között voltam. Semmit a világon nem tudok megérteni másképp, mint ösztönösen. Iskolai, elméleti oktatás nem fog rajtam.” Ugyanezt a gondolatot fűzi tovább „spirituális” önreflexiójában: „De állandóan az az érzésem, hogyha még sokáig ott maradok Vityebszkben, bemohosodom, begyöpösödöm. Bolyongok az utcán, keresek valamit, imádkozom. Isten, aki a felhők mögött rejtőzöl, vagy itt a suszter háza mögött, tedd, hogy a lelkembe lássak! Fedd fel ezt az én fájó, dadogó, kisfiús lelkemet, mutasd meg, melyik az utam. Nem akarok olyan lenni, mint mindenki más. Egy új világot akarok meglátni. Válaszul a város mintha szakadozni kezdene a szemem előtt. Mint ahogy a hegedű húrja elszakad. Az emberek felemelkednek rendes helyükről, és a levegőben járkálnak. Ismerőseimet a háztetőkön látom, ahogy ott hevernek. A színek mind elváltoznak, borrá lesznek. Vásznaimról mintha bor fakadna.”
Képei mélyebb megértéséhez maga adja meg a „természetfelettit” érintő magyarázatot:
És csak a becsületes szív találhatja meg és csak szabadon – a maga logikáját, a maga tudását. Az a lélek, amelyik a maga útján emelkedett odáig, ahol az emberek irodalmiságot, észszerűtlenséget látnak – a legtisztább valamennyi közül.” „Én ragaszkodom a lelkemhez.” Chagall ezt rendre megerősítette szóban, tettben és a képei által is.
A bécsi Albertina Chagall-kiállítása 2025. február 9-éig tekinthető meg.
Szöveg és fotó: Pallós Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
