A Csallóközi Múzeum tárlatainak kiállításmegnyitóin a zenés kultúrblokkok egyik előadójaként mostanában egyre sűrűbben találkozhatunk a somorjai Kotiers Andrással. Legutóbb Varga Zoltán Bendegúzzal közös produkcióban hallhattuk szaxofonjátékát Bokros Rozália, Bott Maya és Szamaránszky Emőke nyár végi közös tárlatmegnyitóján. Andrással ekkor beszélgettem.
András, még nem láttalak Bendegúzzal játszani. Ez egy új „történet” kezdete?
Hogy úgy mondjam, Bengedúzt a barátnőmmel, aki szintén zenél és most lektorként a múzeum munkatársa, fölfedeztük egy tavalyi hasonló kiállításmegnyitón. Jól játszott, ám mivel éppen akkor érettségizett, nem volt túl sok ideje és nemigen tudtunk találkozni. A mostani zenélést is csak a megnyitó előtt tudtuk összepróbálni. (Azóta Gellén is játszottak közösen – L.G. megj.)
Kanyarodjunk egy kicsit vissza az időben. Mikor „fertőzött” meg a zene és hogyan került a kezedbe először klarinét, majd szaxofon? Ennek megvan a maga története. Én egy nagyon lusta diák voltam, akit kicsaptak a zeneiskola előkészítőjéből Somorján, így néhány évig csak otthon „pötyögettem” magamnak a zongorán, amire lényegében hobbiként tekintettem. Hallás után játszogattam, de nem kottából. Akkor úgy éreztem, hogy a zongora testhezálló hangszer számomra és érdekelt is mindig, csak az előbb említett okok miatt nem kezdtem el vele aktívan foglalkozni, bár volt egy időszak harmadikos-negyedikes korom táján, amikor az unokatestvérem – aki akkor konzervatorista volt – egy éven át intenzíven foglalkozott velem és kottából is tanított. Aztán viszont önerőből is képeztem magam, autodidakta módon. Ezt úgy kell elképzelni, hogy elővettem apám kottáit és táncdalokat kezdtem játszogatni, ugyanis neki volt egy ilyen gyűjteménye. Ott kezdődött a dolog, hogy apám családjában mindenki zenélt, nagyapám és nagyanyám, de még a felmenők is. Tehát a zene nagyon is jelen volt a családban, apám a nagymamámtól tanult zongorázni, és később persze én is sokat hallottam apámat, ahogy gyakorol. Általában táncdalokat, slágereket játszogatott az 50-es, 60-as évekből, de egy két dzsessz dolgot is előadott. Ezek között akadt Louis Armstrongtól kezdve a Beatlesig minden. Amikor ez engem már egyre jobban érdekelt, akkor a szüleim gondolták, hogy kár lenne parlagon hagyni engem zeneileg, és éppen akkor volt egy üresedés a zeneiskolában, klarinétra kerestek diákokat.
Armstrong felvételein nem kevés klarinét is hallható Joe Murányi előadásában, ami nekem nagyon tetszett és a Benkó Dixielandet is kedveltem. Először tehát dixielandet hallgattam, ami könnyebben befogadható, de rock and roll muzsika is rengetegszer szólt, mert főleg édesanyám nagy rockabilly és country rajongó volt. Ezeket a műfajokat is végighallgattam, amik lényegében közös gyökerűek a dzsesszel.
Végül hány évet végeztél el a zeneiskolában?
Négy évet végeztem el, de hát diákként hanyag voltam, a tanárom sem ajánlott még második ciklusra sem, úgyhogy a későbbiekben már inkább csak autodidakta voltam. A 80-as évek vége felé azonban történt egy fordulat. Elmentem a nyitrai pedagógiai főiskolára, ahol úgy éreztem, hogy klarinét nélkül nem tudok létezni. Végül is aztán „átnyergeltem” zene szakra, s mellette a magyart vittem tovább. Azonban egy magyartanár miatt nagy szívfájdalmamra ott kellett, hogy hagyjam a főiskolát.
Velük összebarátkoztam és voltak alkalmak, amikor együtt is játszottunk, például a lévai kultúrházban egy Csemadok-rendezvényen. Dzsesszes dolgokat játszottunk, Lajos zongorán, Sanyi gitáron és jómagam klarinéton. Arra emlékszem, hogy voltak hasonló stílusú saját témáink is. Mindenesetre ők ketten erős egyéniségekként engem még jobban a zene felé vittek, s amikor otthagytam a főiskolát, saját magam gyakoroltam otthon.
A következő fordulatra mennyit kellett várni?
Pár évre rá, ahogy gyakoroltam, valaki hallott engem az utcáról játszani. Ezt a valakit Zeman Petinek hívják, aki azt mondta, hogy van neki legalább két ismerőse, akik zenélnek, és szerinte milyen jó lenne, ha csatlakoznék hozzájuk. Ez volt a Worse zenekar, akik bluest játszottak. Ebből lett a Raisin’ Blues nevű formáció. Akkoriban már nagy álmom volt, hogy áttérjek a szaxofonra, amit később meg is valósítottam, de azért ez eltartott egy jó darabig. Egyszer az egyik álmomban érkezett egy „útmutatás”, valamiféle hiányzó láncszem, amely végül az ébredés után manifesztálódott, tudásként, kézzelfogható módon. Hasonló a helyzet az improvizációk terén is. Olyankor azt érzem, hogy mintha nem is én játszanék. Magától jönnek a futamok, a szólók…
Ez már a Deja Vu időszakába torkollott…
Igen. Nem sokkal később Strieženec Sándor megalapította a Deja Vu nevű, mai napig működő, dzsessz örökzöldeket játszó formációt, s mivel tudta, hogy az utóbbi években aktívan muzsikáltam, és hallotta, hogy a jazz felé orientálódom, így meghívott a zenekarába. Akkor már kész tények elé lettem állítva, hiszen meg kellett tanulnom jó pár dzsessz sztenderdet és az improvizációs játékot is el kellett mélyítenem. A Deja Vu-klubok során a vendégül hívott muzsikusok repertoárjainak magja is terítéken volt, tehát azokat is be kellett gyakorolni az adott műsorra, ami nekem jó iskola volt.
A hosszú évek alatt jó párszor elhagytad a zenekart, aztán többször is visszatértél…
Voltak nézeteltérések, mindenféle, zenei, szakmai, emberi, de a zenész műfaj és a zenekarosdi ezzel is jár.
Úgy emlékszem, ezenkívül játszottál még pár zenekarban.
2015 körül Varsányi Gyuriékkal muzsikáltam. Ő ugye népzenészként kezdte, cimbalmosként, de a legendás Gravis zenekarban is dobolt. Gyurin kívül Mayer Józsi, Méry Rebeka és még néhányan amolyan etno jellegű zenét játszottunk, amelyből végül kifejlődött a Samaria Jazz Band. Ott Mayer Józsi játszott nagybőgőn, Varsányi Gyuri dobolt, én pedig szaxiztam, de annak is vége lett.
Azóta zenész „szabadúszó” lettél?
Mondhatjuk így is. Időközben bekerültem Pozsonyba a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumába, ahol hallották, hogy zenélek. Először oda hívtak muzsikálni kiállítások megnyitóira, aztán a Pozsonyi Magyar Intézet is foglalkoztatott. Sokszor egyedül játszottam, de előfordult, hogy duóban. Szerintem mindent a zenének köszönhetek, az ismeretségeimet, és nem mellesleg a barátnőmet is a zenén keresztül ismertem meg.
András legközelebb a Csallóközi Múzeumban november 9-én, Nagy József képzőművész emlékkiállításának megnyitóján muzsikál Bertók Istvánnal.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
