Ráhibáztak a demográfusok. Már el is érkezett az az idő, amikor a hetvenes éveikben járó emberek temetik szüleiket. Nem is oly régen még elképzelhetetlen volt, hogy hetvenöt éves néni gondozza kilencvenhét éves édesanyját… Ha összeszámolom, kis falunkban is van legalább 8-10 olyan idős ember, aki rég „betöltötte” már a kilencedik ikszet.
Köztük van nagybácsim is, aki nemsokára 94 éves lesz. Ő a ritka, üdítő kivétel. Ránézésre se mondaná senki, hogy már ennyi. Szellemileg teljes friss. Kerékpározik, minden áldott nap a kertjében dolgozik, állatokat tart. S mindig vannak tervei, egy-két évre szólóak. Amióta az eszemet tudom, mindig legalább két „munkahelye” volt. Cipésznek, vagy ahogy ő mondja, suszternek tanult, de ácsként dolgozott. Otthon pedig kertészkedett. Palánták százezreit nevelte ki. Fóliasátrában akkor paprikák nőttek, hogy szinte a földig értek. Télen pedig disznóölőként is bevetette magát, ha a rokonságban a hízó már elérte a vágósúlyt. Pihenni nemigen láttam…
Jó genetikát örökölhetet édesanyjától, aki szintén hosszú életű volt. De szerintem az ő titka valami másban rejlik. Nem ismeri azt a szót, hogy stressz.
Nem húzza fel magát naponta apróságokon. Tud örülni mindennek, a legkisebb dolognak is. Egész életében becsülte, amije volt, s kétkezi munkájával mindig teremtett valami pluszt is a családjának. Megözvegyülése után sem hagyta el magát, folytatta a munkát. Mind a mai napig ellátja fiait jó kis hazaival.
Nem mindenki ilyen szerencsés. A hosszú élet többnyire szenvedéssel, nyűggel teli. Amikor már a fáj a lét.
Bármikor jöhet a baj, egy combnyaktörés, vagy jelentkezhet a 21. század legnagyobb kórsága, az Alzheimer-kór. Az pedig teljesen normális, hogy az egyre idősödő ember egyre kevesebb dolgot képes egyedül megtenni, segítségre szorul. S a legtöbb esetben ezt meg is kapja családtagjaitól. De elérkezhet az az idő, amikor már a család sem bírja erővel, energiával, idegrendszerrel. Ezt csak azok tudják, akik már maguk is megélték…
A jövő nagy kihívása az idősgondozás. Az emberi átlagéletkor egyre csak kúszik felfelé. Húsz-harminc éve nyolcvan év feletti emberből sem volt túl sok, most pedig, ahogy egyik idősotthonban dolgozó ismerősöm meséli, 90 pluszosokkal vannak teli az idősotthonok. Nehéz esetekkel, akikről otthon a család már képtelen gondoskodni…
Mindenki arra vágyik, hogy álmában szenderüljön át az örökkévalóságba. Senki sem akar szenvedni, kiszolgáltatva lenni, másra szorulni. Az élet azonban ritkán ilyen kegyes.
Arra fele tart a világ, hogy lakosság jelentős része betegségekkel, szenvedésekkel, fájdalmakkal fizet a hosszú életért. És bizony mások segítségére szorul…
Gyakran emelgetjük a méltó öregkort. De mit jelent ez? Talán azt, amit az amerikai filmeken néha látni, kedélyesen cseverésző időseket az árnyas lugas alatt, valamelyik idősotthon udvarán. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. De a valóság azért ennél jóval árnyaltabb. Idősotthonaikban többnyire súlyos állapotban lévő, fekvő betegek élnek, sokan már nem is igazán tudnak magukról. A törvény „bötűje” pontosan meghatározza ugyanis, ki kerülhet be ilyen otthonba. Kell hozzá pár orvosi diagnózis… Nem a filigrán hetvenéveseknek lettek kitalálva.
S ezt is időben kell kezdeni. Családi házból kisebb lakásba költözni, s ha rászorulunk, valamelyik idősotthonba tenni át „székhelyünket”. Ezt tőlünk nyugatabbra már gyakorolják. Persze ott állambácsi és a magánszektor is felkészült erre.
Nálunk is elkezdődött valami. Több lett a panzió, idősotthonok alakulgatnak, a régieket bővítik vagy modernizálják. Némelyik viszont az átlagnyugdíjas számára megfizethetetlen.
Mondhatni álomkategória. Nyilván ezekben van a nagy biznisz, de gondolni kell arra a többségre is, aki nem luxusra vágyik, csupán tisztességes ellátásra és néhány emberi szóra.
Remélem, mire a mi generációnk hajlott korba ér, lesz miből válogatni, ha az élet úgy hozza, hogy egyedül már nem megy. Mert arra már nemigen számíthatunk, hogy gyermekeink gondozzanak bennünket. A nyugdíjkorhatárt ugyanis egyre feljebb tologatják, megvénülnek, mire nyugdíjba vonulhatnak.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
