„Ténylegesen a szó legszorosabb értelmében Hazánk paradicsom, de pokol is lehet. Paradicsom, ha életerős, hatalomképes és uralomra érett és saját erejéből építi meg hivatásának és feladatának megfelelő gyakorlati életrendjét. De pokol, ha minderre képtelen, mert ebben az esetben olyan hatalmi versengés fog megindulni ezért a kulcsterületért, mely minden életünket vérbe, piszokba, megalkuvásba fogja rántani. A Hungarizmus nagy feladata és kötelessége, hogy népünket és az általa vezetendő életteret nagy hivatására nevelje és szervezze. Ez pedig nem lehet kevesebb, mint közvetítés és összehangolás Nyugat és Kelet között. Kapu és küszöb vagyunk: kapu Kelet felé és küszöb, amit át kell lépnie annak, aki keletről nyugat felé tart.”
Szálasi Ferenc
Februárban nagy volt a diplomáciai jövés-menés kicsiny hazánkban. Az – az akár szimbolikusnak is tekinthető – fejlemény, hogy a „német” kancellár és az orosz államfő szinte egymásnak adták a kilincset a Szeretett Vezető irodájában, sokakat állásfoglalásra késztetett: Merkel (Európai Unió) vagy Putyin (Eurázsiai Unió)? Kelet vagy Nyugat?
Voltak (főképp az un. „baloldalon”), akik a „német” kancellárt várták messiásként és rövid budapesti látogatásától azt remélték, hogy – mint szigorú tanárnéni – szőnyeg szélére állítja és alaposan megdorgálja (esetleg kukoricára térdelteti) az illiberáliskodó Orbánt, aki ettől úgy elszégyelli magát, hogy rögvest megjavul, de legalábbis elbujdosik a felcsúti stadion pincéjében. Megint mások (jellemzően az un. „jobboldalon”) „Ruszkik vissza” feliratú táblákkal felszerelve a „felszabadító szovjet hősök” nyughelyét megkoszorúzó Putyintól remélték, hogy néhány óra alatt teljesen önzetlenül – azért, mert szereti a magyarokat és amúgy is tök jó fej – internacionalista (akarom mondani: illiberális) segítő kezet nyújt a „vezénylő tábornok úrnak,” hogy az még jobban megmenthesse nekünk a hazát. Meglepő módon mindkét tábor csalódni kényszerült, s míg Merkel az „illiberális demokrácia” fogalmával, addig Putyin egy 3000 milliárdos csekkel gazdagabban térhetett haza…
A két „nagy testvér” látogatása kapcsán fellángoló vitában az elmúlt öt évszázad szervilis, „gazdát kereső” külpolitikai szemléletének egyenes folytatását érhetjük tetten, melyben a nemzettől mindjobban elszakadó elit valamely nagyhatalom kegyeinek keresésével igyekszik konzerválni a hatalmát, míg a hatalomból kiszorultak ugyan ezt teszik (esetleg egy ellenérdekelt nagyhatalom irányában) a hatalom megszerzésének reményében; mindez megfejelve a kisemmizettek és csalódottak naiv messiásvárásával. Ha nem Bécs, akkor Konstantinápoly, ha az sem akkor Berlin vagy Moszkva, esetleg – napjainkban – Brüsszel vagy Washington. Pestiesen szólva: ötszáz éve „csak a segg változik”.
De ha sem Merkel (EU), sem Putyin (Eurázsia), akkor kicsoda, talán Kína? – kérdezhetnék erre megfáradt nyelvű demokratáink, akik el sem tudják képzelni az életüket úgy, hogy egy nagyhatalom árnyéka ne vetülne az arcukra… A hungarista válasz viszont egyértelmű volt mindig, ahogy ma is az: egyik sem. De ahhoz, hogy a Pax Hungarica (itt: nemzetiségi béke) fogalmát, a hungarista konnacionalizmust és Szálasi közép-európai nagytér-koncepcióját meg tudjuk érteni és a helyén tudjuk kezelni, szükséges némi eszmetörténeti kitérő.
I. Középkori előzmények
A kelet-közép-európai nemzetek egymásra találásának és együttműködésének legkorábbi és a maga nemében mindmáig egyedül álló példájaként említhető az 1335 őszén Visegrádon lezajlott hármas királytalálkozó, mely 1991-ben ihletőül szolgált a szépen hangzó, bár különösebb gyakorlati haszonnal nem járó „Visegrádi Együttműködés” megalapításához. Károly Róbert magyar király (1301-42) 1335 októberében látta vendégül Luxemburgi János cseh (1310-46) és Nagy Kázmér lengyel (1333-70) királyt. A találkozón – a magyar király közvetítésével – rendezték a cseh-lengyel kapcsolatokat, elsimították területi vitáikat, kölcsönös katonai segítséget ígértek egymásnak a Német-Római Birodalommal szemben, illetve szorosabbra fűzték a három ország gazdasági gazdasági kapcsolatait.
Hóman Bálint szerint „a magyar-cseh-lengyel szövetség nagyszabású külpolitikai koncepciója egyrészt a magyar és lengyel királyi házaknak mind szorosabbá és bensőségesebbé váló rokoni kapcsolatán, másrészt Magyar- és Csehországnak jól felismert gazdasági érdekközösségén, a két ország francia dinasztiáinak osztrákellenes, helyesebben Habsburg-ellenes politikáján alapult s messzemenő gazdasági és politikai perspektívákat nyitott meg a szerződő felek előtt. János király teljesen szabad kezet s egyben komoly és számottevő szövetségeseket nyert a Német-birodalom trónjának megszerzésére irányuló s alig tizenkét évvel később fia német királlyá és római császárrá emelésével valóságravált politikai törekvéseihez. Kázmér a külső támadások veszélyétől menekülve, teljes erővel szentelhette magát a megelőző évtizedekben folytonos pártoskodások és idegen uralom miatt kimerült és megtépett Lengyelország rendjének helyreállítására. Károly az osztrák részről várható ellenséges támadásokat ellensúlyozva, útját egyengette maga és fia délfelé irányuló erélyes külpolitikai akciójának.[…] Emellett a hármas szövetség, melyhez Henrik alsó-bajorországi herceg is csatlakozott, gazdasági tekintetben felszabadította a három keleti országot a Nyugat-Európából Magyarország és Itáliából Cseh- és Lengyelország felé irányuló tranzit kereskedelmet kezében tartó Bécs kéretlen gyámkodása alól.”[0]
A hármas szövetség – bár mind politikailag, mind gazdaságilag hasznára vált a részes államoknak – hosszú távon nem tudott intézményesülni. Rövid ideig tartó perszonáluniók ugyan létrejöttek a középkor folyamán az érintett államok között, de a visegrádi szövetséghez fogható léptékű koncepciója csupán Báthory István (1571-86) erdélyi fejedelemnek (később – 1575-86 – lengyel király és litván nagyfejedelem) volt, de a – török és a Habsburgok ellen egyaránt irányuló – lengyel-magyar-erdélyi államszövetséget haláláig nem sikerült megvalósítania, így Kelet-Európa meghatározó hatalma a korábbi visegrádi szövetségeseket részben (Ó-Galícia: 1772; Új-Galícia: 1795) vagy egészben (Magyarország: 1526; Csehország: 1640; Erdély: 1711) bekebelező Habsburg Birodalom lett.
II. A Dunai Konföderáció gondolata az I. világháborúig (1843-1918)
Nagyjaink már a XIX. században felismerték, hogy a soknemzetiségű Habsburg-monarchia széthullása esetén olyan hatalmi vákuum keletkezne Közép-Európában, amelyet kihasználva a nagyhatalmak (elsősorban Németország és Oroszország) az itt élő népeket egymás ellen kijátszva az egész régióra kiterjeszthetik befolyásukat. Éppen ezért „a közép-kelet-európai népeknél a tudatos nemzetté válás nem mindig hozta magával egymástól teljesen különálló és független nemzetállamok szükségességét, hanem kezdettől fogva együtt járt az önálló államegységeket föderális szervezetben összekapcsolni akaró mély felismeréssel. Ennek egyik oka kétségtelenül az a hatás lehetett, mely a Bécs és Konstantinápoly által szimbolizált nagy, nemzetek fölötti egységek gyakoroltak rájuk, elsőrendű indítéka azonban feltétlenül az a tudatos, politikai érettségről és bölcsességről tanúskodó belátás volt, hogy a nagyhatalmi – német és orosz – érdekeknek ebben az ütközőtérségében a kis népek nem tudnak önállóan, egymástól elszigetelt állami életet élni. Lehet, hogy az egyik csak a keleti veszélyt látta, a másik csak a nyugatról jövőt, minden kísérlet mögött ott áll azonban, ha csak csirájában is, ez a meggondolás.”[1]
Így Báró Wesselényi Miklós 1843-ban Lipcsében megjelent „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében” című röpirata[2] is az orosz terjeszkedést tarja veszélyesebbnek, az ellene való hatékony védekezést pedig – báró Eötvös Józsefhez hasonlóan – a Habsburg Birodalom átszervezésében, föderatív alapokra helyezésében látja. Wesselényi történetiség elvén nyugvó – az etnikai kérdést nem bolygató – államszövetsége, melyet nyugodtan tekinthetünk a Dunai Konföderáció első megfogalmazásának, az osztrák örökös tartományokból, Cseh-, és Morvaországból, Galíciából, Isztriából és Lombardiából valamint a történelmi Magyar Királyságból állt volna. „Figyelemreméltó meglátásai és javaslatai ellenére Wesselényi reformtervének gyenge pontjai, illetve árnyoldalai is voltak. Ezek legfőképpen a Dalmáciával megnövelt történeti magyar állam belső berendezkedésével álltak kapcsolatban. Bár az olaszok, a lengyelek és a csehek egyenjogúságát a németekkel és a magyarokkal a báró elismerte, sőt a »polgári léttel bíró« horvátok Magyarországon, a szlovének Ausztrián és a szászok Erdélyen belüli különleges jogállását is koncedálta, nagyvonalúsága ezen a ponton véget ért. A többi nemzetiség politikai entitásként való megkülönböztetését, területi különállását, vagy akárcsak nyelvük használatát a közigazgatásban megengedhetetlennek tartotta, s ezeket egy »lázas agy vagy vétkes vágy szüleményének« nevezte.”[3]
Kossuth Lajos – Wesselényi elgondolását jelentősen továbbfejlesztve, s tanulva 1848 tapasztalataiból – Klapka György elképzeléseit is felhasználva 1851-ben kidolgozta, majd 8 évvel később tökéletesítette alkotmánytervezetét. „Az amerikai alkotmányból, az európai liberális és demokratikus jogfilozófiákból, valamint a régi magyar municipalista hagyományból és a protestáns egyházak autonóm önszerveződési módszereiből egyaránt merítő tervezet az egyes nemzetiségek számára nemcsak a személyiségi elven alapuló kulturális autonómia intézményes lehetőségét biztosította volna, hanem a községi és megyei szintű döntéshozatal olyan körét is, amelyet napjaink államelméleti irodalma általában a devolúció és/vagy a szubszidiaritás fogalmaival jelöl.”[4] Az egykori kormányzó elsősorban a nemzetiségi kérdésben haladta meg Wesselényit, felismerve, hogy nem a nagyhatalmakkal, hanem legelőször az ország más nemzetiségű polgáraival kell kiegyezni és összefogni. E korát jóval megelőző (legközelebb az 1940-es Hubay-Vágó-féle törvényjavaslatban felbukkanó) gondolatnak logikus és szükségszerű továbbfejlesztése volt a Dunai Szövetség 1862-ben kelt tervezete, melyben Kossuth – szemben Wesselényivel – már nem a monarchia megreformálását tűzi ki célul, sőt külön hangsúlyozza, hogy terve megvalósulásának „legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok, [»értsd: Ausztria és Törökország«] melyek őket most szolgaságban tartják s nemes törekvéseiket meggátolják.” Kossuth nem volt híve az életképtelen, a nagyhatalmak kényének kiszolgáltatott kisállamok alkotta Kelet-Európának, csupán a birodalmi gondolatot a nemzetek szabad akaratán alapuló társulásával (szövetségével) cserélte föl, melyben „ha a magyarok, dél-szlávok és románok a fönnebbi tervet fölkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.”[5] Azt is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a létrejövő szövetség „nem hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok föderális rendszeréhez, nem unió, mert ki lehet lépni belőle. Létrehozása a benne résztvevő szuverén népek akaratnyilvánításának eredménye, az egyes népek identitása nem ötvöződik össze egy közös identitásba, s a szövetség tagjai fenntartják területi épségüket és szuverenitásukat mind a központi szervek, mind a többi tagországok felé.”[6]
Az I. világháborúig megszületett különböző elképzeléseket tehát két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az egyik – Kossuth Lajos nevéhez köthető – elgondolás nem számolt a Habsburg monarchiával és a Duna-menti népek önkéntes társulását tartotta kívánatosnak. A másik – ezt báró Wesselényi Miklós nevével fémjelezhetnénk – irányzat a monarchia megreformálást, föderatív átszervezését tűzte zászlajára. Itt elsősorban a föderális gondolat egyik legnagyobb 19. századi képviselője, František Palacký (1798-1876) cseh történetíró, politikus, író idevágó munkássága érdemel említést. „Palacký messzelátó politikus, hazájának igaz fia és kimondott humanista volt. Egész életében cseh nemzetének függetlenségéért, nyelvi és kulturális jogaiért küzdött, de felvilágosult patriotizmusában nem tévesztette szem elől a dunatáji többi kis népek érdekeit sem, melyekkel szemében saját népének érdekei szorosan összekapcsolódtak. Tudta, hogy ezek a népek nem tudnak ellenállni a két oldalról rájuk nehezedő nyomásnak ha elkülönülve, független nemzeti államok keretében akarnak élni. Nemcsak az akkor már kirajzolódó nagy német egységtől félt, melynek természetes vonzási és érdekkörébe tartozott Közép- és Kelet-Európa, mert demokratizmusa megvédte a pánszláv gondolat megszállottjainak vakságától is. Jól látja a hatalmas orosz birodalom terjeszkedésében rejlő veszélyt. […] Palacký tehát írásaiban és a kromerizi birodalmi gyűlésen is az osztrák monarchia föderális átalakításáért küzdött, melynek fennállását a dunamenti népek függetlenségének zálogaként tekinti. »Az új Ausztriát föderális alapon akartuk mint szövetségi államot (Bundesstaat) fölépíteni,« írja emlékirataiban, »mely sem német, sem szláv, sem magyar, sem román nem lenne, sem ilyen nevet nem viselne éppen azért, mert szabad és teljesen egyenjogú népek szövetségén alapult volna.« Az egyes nemzetiségek számára annyi autonómiát, annyi politikai szabadságot akart engedni saját önálló parlamentáris életük folytatásában, amennyi az államegységet nem veszélyeztette volna az annyira óhajtott egyenjogúság valóra váltása mellett. A nemzetiség ebben az értelmezésben elsősorban egy nyelvi-kulturális egység, s az egyenjogúság a nemzeti nyelv használatának lehetőségét s az azon alapuló kulturális fejlődés számára biztosított egyenlő jogokat jelenti. A nemzeti kultúra, mint lényegénél fogva szellemi értékeket képviselő elem, a gazdasági és politikai életben a technikai fejlődés természetes következményeképpen fellépő centralizáció ellensúlyát képezte Palacký szemében. Mindkettő – központosítás és nemzeti elv – jogosult tehát, s a föderalizmus biztosította szintézisüket.”[7]
Palacký elképzeléseit egyik – szinte szállóigévé vált – gondolatával lehetne találóan összegezni: „ha az osztrák birodalom formájában e helyen a népek valami szövetsége nem állna fenn, akkor Európa és a humanizmus érdekében meg kellene teremteni ezt a birodalmat.” Voltak azonban, akik a jeles cseh humanista elképzelésein túllépve – szigorúan „Európa és a humanizmus érdekében”… – nem csak konzerválni, de gyarapítani is akarták a monarchiát. Így a föderális elképzelés egyik vadhajtásának is tekinthető „nagyosztrák” gondolat, amely a belső reformot újabb területek megszerzésével kapcsolta össze. Ilyen volt Rudolf, majd Ferenc Ferdinánd trónörökös terve is. De „a nagyosztrák gondolat és a részben történeti, részben etnikai elvű föderalizmus sajátos kombinációja jellemezte azt az utópiát, amelyet Jászi Oszkár (1875–1957) dolgozott ki 1918 tavaszán, s jelentetett meg ugyanezen év őszén. Elfogadva Horvátország különválását, Jászi a birodalom öt egyenlő jogállású egységre osztását javasolta. Ez az öt egység azonban nemcsak a Monarchia 1914-es területeit, hanem – Rudolf víziójára s egy kissé Wesselényi elképzelésére is emlékeztetve – Orosz-Lengyelországot, Szerbia nagy részét és Montenegrót is magába foglalta volna. […] A magyar politikai gondolkodás hagyományainak megfelelően a történeti magyar államot tehát Jászi sem akarta föderalizálni, s Erdély és Románia, vagy Szlovákia és Csehország egyesülését a leghatározottabban ellenezte. […] Az öt föderatív egységen, s különösen a továbbra is soknemzetiségű Magyarországon belüli nemzetiségi problémák kezelését Jászi az emigráns Kossuth 1851-es és 1862-es alkotmányterveinek alapján képzelte el, amelynek egyes elemei Renner személyi elvű nemzeti autonómiájának a koncepcióját előlegezték. […] A dunai és a balkáni népek sorsa – jövendölte Jászi – a Monarchia jövőjétől függ. Ha fennmarad és korszerűsödik, akkor a pánorosz és a pángermán nyomásnak egyaránt ellent fog tudni állni, sőt »olyan vonzerőt gyakorolna a többi Balkán-államokra: Romániára, Bulgáriára és Görögországra is, hogy azok előbb-utóbb csatlakoznának hozzá«. A Monarchia dezintegrálódása, illetve feldarabolása esetén viszont az új kisállamok »örökké marakodó Puffeerstaatjai volnának Németországnak és Oroszországnak«.”[8]
Jászi „Bécsben 1918-ban kiadott könyve – »Der Zusammenbruch der Dualismus und die Zukunft der Donaustaaten« – világosan mutatja, hogy mennyire tisztában volt az elkövetett hibákkal s a helyzet reménytelen voltával. Hitt azonban abban, hogy a monarchia bukása után a függetlenné váló népek hajlandók lesznek a kiegyezésre, egy közös jövő kialakítására. Mint a forradalmi kormány minisztere próbálkozott a szlovákokkal és a délszlávokkal tárgyalni és megegyezésre jutni, erre azonban ezeknek a népeknek a képviselői már nem mutattak hajlandóságot. A nemzetiségek szívesen feláldozták még a demokratikus törekvéseket is csakhogy a magyar hegemónia alul szabaduljanak. Így Jászinak a nemzetiségek kulturális autonómiájára vonatkozó tervezete visszautasításra talált, – történetileg elkerülhetetlenné vált a monarchia felbomlása s romjain független és ellenséges kisállamok alakultak ki. Minden kudarc ellenére Jászi kitart meggyőződése mellett, s még Chicagoban 1929-ben kiadott művében, – »The Dissolution of the Habsburg Monarchy« – is vallja, hogy a közép-kelet-európai táj népei számára nincs más kiút, mint egymásra találni, és egy közös államegységben keresni nemzeti értékeik kibontakoztatását és a külső veszélyek elleni védelmet.”[9]
III. A Párizs-környéki békék és szövetséges béketervek Teherán előtt (1920-1943)
Wesselényi báró Oroszországgal kapcsolatos aggodalmaival nem volt egyedül Európában, ahogy – mint láttuk – azzal a véleményével sem, hogy az európai hatalmi egyensúly és az itt élő népek függetlensége érdekében szükség van egy közép-európai birodalomra (vagy államszövetségre). Ugyanis „a XVIII. század második fele óta – az alig két évtizeden át tartó napóleoni intermezzo leszámításával – hosszú időn keresztül Oroszország és az orosz terjeszkedés volt a kontinentális politika legfőbb gondja és aggodalma. Az európai politika történetét és tendenciáit több mint száz éven keresztül az a nyomasztó törekvés határozta meg, ami kelet felől II. Katalin óta szüntelenül érvényesült.”[10] Ebből fakadóan a brit külpolitika is aggódva figyelte Oroszország erősödését és nyugati irányú terjeszkedési terveit, mely ellen a Habsburg Birodalomban látta a leghatékonyabb ellenszert, a dunai-monarchiát az európai erőegyensúly egyik sarokpontjának tekintve. Ez a külpolitikai alapállás magyarázza a magyar szabadságharc meglehetősen hűvös londoni fogadtatását, illetve az 1849-es – Ausztriát megmentő – orosz katonai beavatkozás hallgatólagos brit helyeslését. Lord Palmertson – ekkor még külügyminiszter, később miniszterelnök – 1849. július 21-én az Alsóházban tartott beszédében egyértelműen fogalmazta meg a brit álláspontot: „Az európai hatalmi egyensúlyban Ausztria igen fontos elemet képvisel. […] Európa politikai függetlensége és szabadsága elválaszthatatlanul kapcsolódik Ausztria mint európai nagyhatalom fönnmaradásához és integritásához, ennélfogva bármi, ami akár közvetlenül, akár távolabbi lehetőségként gyöngítené és sújtaná Ausztriát, illetve elsőrangú hatalomból másodrangú állammá redukálná, szükségképpen nagy szerencsétlenséget jelentene Európa számára, amit minden angolnak helytelenítenie kell, és igyekeznie kell meggátolni.”[11]
De Anglia nem kizárólag Ausztria fennmaradásában látta az európai erőegyensúly biztosítékát, mint az az 1877-78-as orosz-török háborúban tanúsított brit magatartásból (az angol flotta megjelenése tartotta vissza az oroszokat Isztambul megtámadásától), illetve az 1878 nyarán megtartott (az orosz balkáni előretörését mérséklő) berlini kongresszuson képviselt angol álláspontból kiderül. Így a Kossuth Lajos által „vén és korhadt államoknak” aposztrofált két hatalom (Ausztria és Törökország) „a hosszú 19. században sokat köszönhetett a hatalmi egyensúly veszedelmes megrendülésétől tartó brit politikának.”[12]
Az 1878-as berlini kongresszus – ahogy arra Padányi is rámutat – az orosz külpolitikában is fordulópont jelentett. Oroszország „belátva a Földközi-tengerért indított közvetlen katonai akciók hiábavalóságát, az újabb felsülést jelentő 1877-i orosz-török háború után hirtelen módszert változtatott, amennyiben a keserű csalódást jelentő berlini kongresszust követő időkben a politikai aknamunka stratégiájára tért át.”[13] Politikai aknamunka alatt Padányi elsősorban a pánszláv agitációt illetve a monarchia szláv népeinek fellázítását, függetlenségi törekvéseik támogatását érti. Oroszország ettől fogva nem mint hódító hatalom, hanem mint az elnyomott kelet-európai népek védelmezője lép fel, ügyesen kihasználva Anglia és Franciaország félelmét az 1871-ben újra egyesülő Németországtól, így elaltatva a nyugat minden gyanakvását. Mindez – kiegészülve a Német Császárság gyors felemelkedésével – elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Anglia – évszázados egyensúly politikáját sutba dobva – elsősorban Németországban lássa a fő veszélyt. Ez a látványos külpolitikai irányváltás az 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig Oroszországgal megkötött antant-egyezményekben öltött testet és gyakorlatilag megpecsételte az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát, hogy nagyjaink minden addigi félelme majd az I. világháborúban és az azt lezáró békében váljon valóra.
A „kis népek nagy barátja” politikát később – háborús céljaik megvalósítása érdekében – a nyugati hatalmak is átvették Oroszországtól (és ha érdekük úgy hozza, máig szívesen alkalmazzák). Ennek megfelelően – túllépve Lord Palmertson 1849-es alapvetésén – „a Monarchia délszlávok lakta területei Szerbiának történő átengedését […] a Foreign Office lényegében a hadüzenet pillanatától fogva magától értetődőnek tekintette, a következő hónapokban pedig Románia és Olaszország háborúba lépése érdekében a brit kormány a Habsburg-monarchia jelentős részét odaígérte a szomszédos államoknak. […] Mindezt elsősorban a háborús stratégia, a győzelem érdeke diktálta, nem pedig a »nemzetiségi elv« elfogadása, az etnikai határok megteremtése melletti elvi döntés. Ugyanakkor Nagy-Britanniában általános volt az a vélemény – ezt terjesztett e a hivatalos propaganda is –, hogy a győzelem után egy háborúktól mentes, jobb világ teremthető meg. […] Mivel Anglia nem kívánt lemondani a háború remélt gyümölcseiről, hogy céljai mégis igazságosnak, idealistának tűnjenek, kézenfekvő volt az elérni kívánt területi változásokat az érintettek vágyaival, önrendelkezési jogával indokolni és fedezni. Közép- és Délkelet-Európa »elnyomott« kis nemzetei függetlenségének fölkarolása a háborúnak morális jelleget adhatott, ezért prominens helyet kapott a december 28-i angol–francia konferencián elfogadott és Wilsonnak 1917. január 10-én átnyújtott válaszban. Eszerint az antant egyik célja »az olaszok, valamint a szlávok, a románok és a cseh-szlovákok felszabadítása az idegen uralom alól«.”[14]
Voltak azonban – ha kevesen is – akik képesek voltak belátni az Antant háborús céljainak hosszú távú következményeit. „A később komoly politikai karriert befutott, részben magyar származású[15] »liberális imperialista« Leo Amery 1917. április 11-én elkészült memoranduma a független nemzetállamok létrehozását az etnikai kevertség miatt megvalósíthatatlannak, gazdaságilag pedig kifejezetten károsnak tartotta, a nemzeti törekvéseket ő is autonómiákkal és az egész térség föderális megszervezésével javasolta megoldani: […] »Ha Ausztria-Magyarország problémáját azon az alapon oldjuk meg, hogy győzelmünk révén kielégítjük barátaink ambícióit, ez az elrendezés elkerülhetetlenül a nyugtalanság és bizonytalanság légkörét fogja megteremteni, ami előbb vagy utóbb egy új háborúhoz vezet. […] Tartós stabilitást és jólétet leginkább egy új Dunai Konföderáció létesítésével lehetne elérni. Ennek része lenne Német-Ausztria, Csehország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és valószínűleg Bulgária is. […] Közép-Európa különböző nemzetiségei úgy össze vannak keveredve, etnikai határaik annyira alkalmatlanok arra, hogy ténylegesen független szuverén államok határai legyenek, hogy számukra az egyetlen kielégítő és tartósan működőképes politika, ha egyesülnek egy nem nemzeti szuper-államban«.”[16]
Azonban ekkor már olyan erők is bekapcsolódtak a világpolitika irányításába, amelyek számára a győztesek mértéktelen hatalomvágya is csupán eszköz volt saját céljaik (egy eljövendő világállam, melynek a hagyományos európai monarchiák határozottan útjában álltak) megvalósítása érdekében, ezért Amery józan, a brit politika hagyományaira épülő intése pusztába kiáltott szó maradt. A Párizs környéki békék (1919-20) a brit politikus látnoki szavainak megfelelően közép-kelet-európát független, egymással ellenséges kisállamokkal töltötték be, egy újabb háború magvait hintve el. De „a politikai tévedések sorozata mellett talán egy még súlyosabb hibát követtek el a rendezést irányító nagyhatalmak s a monarchia nemzetiségeinek uralomra jutó nacionalista csoportjai; teljesen figyelmen kívül hagyták a gazdasági követelményeket, s a gazdasági egymásrautaltság és szükségszerűség szempontjait. A politikai követelések kielégítését célozva szétdaraboltak gazdaságilag összefüggő vidékeket, és a megsemmisített gazdasági egységek funkcióinak pótlásáról egyáltalán nem gondoskodtak. Így megoldhatatlan gazdasági problémákat teremtettek.”[17]
Így válhatott Közép-Európa – Padányi Viktor szavaival – „két egymásnak feszülő imperializmus passzív vadászterületévé.” A II. világháború kezdeti szakaszában még Németország profitált a térség megosztottságából, egymással való versengésre késztetve Közép-Európa népeit; Sztálingrád után viszont a szövetségesek igyekeznek kihasználni a Közép-Európát szétfeszítő ellentéteket, bár a jaltai konferencia előtt az angolszász hatalmak – elvi síkon – még nyitottnak mutatkoztak akár egy Dunai Konföderáció irányába is. Így „a kelet- és közép-európai regionális együttműködéssel kapcsolatban az amerikai szakértőket két fő szempont vezérelte: a biztonság és a gazdasági ésszerűség. A biztonsági szempont azt jelentette, hogy az elképzelt regionális államszövetséget képesnek akarták tudni mind egy esetleges német vagy orosz, mind egy 1939-et ismétlő német–orosz agresszióval szembeni védekezésre. A másik fő szempont, a gazdasági ésszerűség keresése mögött az a feltételezés húzódott meg, hogy egy viszonylag nagy kiterjedésű belső piac nélkül nem lesz lehetséges az egész térségre jellemző krónikus társadalmi feszültségek enyhítése és ennek következtében a demokrácia működőképességének a megalapozása sem. […] A föderatív elv érvényesítése, illetve a regionális kooperáció ugyancsak integráns részét képezte a brit elképzeléseknek. A vezető brit politikusok közül ez különösen a miniszterelnökhöz, Winston Churchillhez állt közel, aki lényegében az egész kontinenst egy több föderációból álló »Európai Egyesült Államokként« képzelte el. Az emigráns politikusok tárgyalásainak eredményeként egy kelet-közép (lengyel–cseh) és egy délkelet-európai (jugoszláv–görög) konföderáció körvonalai 1942-re ki is alakultak. 1943 májusában, amikor Washingtonba látogatott, Churchill ezt azzal egészítette ki, hogy a körvonalazódó északi és déli államszövetség mellett szívesen látna a térségben »egy olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésével keletkezett«.”[18]
Mindezek a nemes elképzelések és szépen csengő szólamok nem tartották vissza a nyugati szövetségeseket attól, hogy Teheránban majd Jaltában Kelet-Európát – mintegy fizetségként Sztálin szolgálataiért – zokszó nélkül a Szovjetuniónak ajándékozzák, teljesítve az orosz expanziós politika évszázados vágyainak egy részét (meleg-tengeri kikötőt viszont Sztálin ekkor sem kapott). Ugyanis „a Szovjetunió barátságtalan magatartása döntő volt a föderációs tervek jövőjének szempontjából. A kis népek sorsa a nagyhatalmi érdekek függvényeként, ezek viszonya alakulásának megfelelően dőlt el, s törekvéseiket egy csapásra elsöpörte egy érdekelt nagyhatalom kívánsága […] A Szovjetunió az 1943-as teheráni konferencián bejelentette igényét erre a térségre, s kívánságának jogosságát elismerték. A nyugatiak annál is inkább lemondottak e térség politikai jövőjének kialakításába való erőteljesebb beleszólásról, mert a balkáni invázió lehetősége egyre halványult s nyilvánvaló lett, hogy győzelem esetén a Vörös Hadsereg fogja Közép-Kelet-Európát megszállni. […] A teheráni, jaltai és potsdami egyezményekben a Szovjetunió végkép elnyerte a Dunatáj fölötti hegemóniát, s biztosította a maga számára a helyzet rendezésének kizárólagos jogát. A szovjet álláspont végig nem változott: minden közép-kelet-európai föderatív tervet reakciósnak és saját maga ellen irányulónak tekintett. A szovjet politika a »divide et impera« régi elvének alapján kijátssza egymás ellen a Dunatáj kis népeinek nacionalizmusát, mélyíteni igyekszik a közöttük fennálló ellentéteket, hogy uralkodhasson rajtuk.”[19]
IV. Hungarista konnacionalizmus és nagytér-koncepció
A XX. század vérzivataros történelme tehát messzemenően igazolta azt a felismerést, hogy Közép-Európa egymásra utalt népei csak egymással összefogva képesek megőrizni függetlenségüket, identitásukat és gátat vetni a bármely irányból érkező imperialista törekvéseknek, vélt vagy valós történelmi sérelmeiktől elvakulva viszont könnyen válhatnak nagyhatalmi érdekek puszta eszközeivé, amint arra a két világháború bőséges – és fájdalmas – példát szolgáltat. Hogy a nagyhatalmak mennyire nem önzetlenül és az adott nép(ek) érdekét szem előtt tartva avatkoznak be a térség rendezésébe, azt szemléletesen példázza korábbi szövetségeseikkel való bánásmódjuk. Az I. világháborút kiprovokáló és 1920-ban gazdagon megjutalmazott Szerbiát a kilencvenes években – mint kiszolgált, dolgát elvégzett eszközt – nemcsak magára hagyták, de 1999-ben egy addig sohasem volt államot (Koszovó) is önkényesen létrehoztak a területén, melynek lakói (alig egy évtizeddel a függetlenség elnyerése után) tömegesen menekülnek Nyugat-Európába. Az un. „kisantant” államokat Teheránban (1943) szemrebbenés nélkül ajándékozták Sztálinnak, ahogy a II. világégést – angol és francia biztatásra – kiprovokáló Lengyelországot is azzal „jutalmazták” amivel minket „büntettek” (kommunizmus, szovjet érdekszféra). Kelet-Európa népei a saját bőrükön tapasztalhatták meg Lord Palmertson (1784-1865) néhai angol miniszterelnök szállóigévé vált – s minden nagyhatalomra érvényes – kijelentésének valóságtartalmát: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.”
Ha tehát külső erők – s nem az itt élő népek közös akarata – rajzolják Kelet-Közép-Európa térképét egyik vagy másik népnek kedvezve a többi rovására, az nem oldja meg a problémát, csupán a mindenkori vesztes bosszúvágyát és gyűlöletet tüzeli, újabb konfliktus csíráit elhintve. Ezért – még egy esetleges tengely-győzelem esetén – sem lehetett volna tartós megoldás pl. Magyarország 1938 és 41 közötti területgyarapodása, hiszen a visszatért területeken élő nem magyar nemzetiségek alig várták, hogy „megaláztatásukért” revánsot vegyenek, ami 1944-45 fordulóján meg is történt (erdélyi atrocitások, délvidéki vérengzés), miután a szövetségesek – az I. világháborúhoz hasonlóan – ismét a maguk hasznára tudták fordítani a térség megosztottságát. A valódi béke – a Pax Hungarica – tehát nem a pillanatnyilag erősebb akaratának rákényszerítése az éppen gyengébbre (hiszen a szerepek gyorsan cserélődhetnek), hanem az érdekelt népek – nagyhatalmi befolyástól mentes, népszavazással szentesített – közös alkotása. Tömören: a Pax Hungarica alapján újjászervezett élettér, illetve konnacionalista elven megszervezett nagytér.
Romsics Ignác – bár tiszteletre méltó módon legalább vette a fáradtságot és előbb tanulmányozta a nemzetvezető műveit, s nem másod-harmad kézből származó információkra alapozta véleményét – már idézett tanulmányában Szálasi vonatkozó elképzeléseit a turanistákkal jelképezett birodalmi gondolatból eredezteti,[20] noha néhány bekezdéssel előbb maga ismeri el, hogy a magyar politikai gondolkodás hagyományai kizárták a történeti magyar állam föderalizálását, s mint fent láthattuk a „birodalmi gondolat” már a turanisták fellépése előtt is létezett. Ebből kifolyólag Szálasi – Romsics által kárhoztatott – nagytér koncepciója nem a „turanista birodalmi gondolat felkarolása” – sem annak „egyenesági leszármazottja” – ugyanis mind a turanizmus, mind a hungarizmus azonos kútfőből merített, azonos hagyományokra építve fogalmazta meg elképzeléseit s ezért jutott hasonló következtetésekre. Így Tilkovszky Lóránt – Romsics Ignácnak ellentmondó – álláspontja szerint „Nem kétséges, hogy Szálasi hungarista ideológiája – bár nemzetiszocialista volt – több pontban is megegyezett a hagyományos felfogással, és szemben állt a német törekvésekkel: 1. birodalmi gondolatot vallott, Nagy-Magyarországot (Kárpát-Duna Nagyhaza) akart megvalósítani, s ezzel keresztezte a Kárpát-Duna térség egyébként Berlintől függő kis népi államokra bontásának német tervét; 2. a magyar politikai nemzetfogalom alapján állt, s bár az egyes nemzetiségeket „önálló népszemélyiségeknek” ismerte el, mégis a magyar nemzet részeiként, magyar vezetés alatt akarta szervezni valamennyiüket – szemben a német felfogással, amely szerint a magyarországi németség is a fajilag értelmezett német nemzet része, s így német vezetés alatt kell állnia; 3. nem ismerte el a regermanizációs törekvések jogosultságát, legalább is imperatív formában nem; az volt az álláspontja, hogy a disszimiláció személyes joga mindenkinek, abban tehát sem megakadályozni, sem arra kényszeríteni nem szabad.”[21] Szálasi elképzelései tehát – a hungarizmus egészéhez hasonlóan – a magyar közjogi hagyomány és az (egészen Szent Istvánig terjedő) évszázados múltra visszatekintő politikai gondolkodás alapelveire épülnek, egyfajta szintézist teremtve az eddig ismertetett koncepciók között. Hogy a lényeget megértsük, három szervesen összetartozó fogalmat kell megvizsgálnunk. Ezek a következők:
1. Pax Hungarica – nemzetiségi béke
A hungarizmus a Kárpát-medencében a magyarsággal évszázadok óta szimbiózisban élő, a közös hazához, annak rögéhez ragaszkodó, abból és azért élő – Szálasi kifejezésével: „honképes és talajgyökeres” – európai népeket nem a hagyományos értelemben vett kisebbségként (megtűrt jövevény, „futottak még” kategória) szemléli. Sajátos, a magyar alkotmányos hagyományból táplálkozó nemzeteszméjéből fakadóan a testvérnépeket önálló népi karakterrel és sajátos identitással rendelkező entitásnak („népszemélyiségnek”) ismeri el, a nemzet szerves részeinek, a magyarsággal egyenjogú társ-, illetve testvérnépeknek tekinti őket. Szálasi ezt a következőképpen fogalmazza meg: „A Haza egy. Italát és kenyerét is egyformán nyújtja: fiainak hűségében, hálájában, jogaiban és kötelességtudásában nem lehet tehát különbség. Mivel az anyanyelv és a sajátos népi kultúra megtartása hungarista felfogásunk szerint nincsen ellentétben a Hazához való hűséggel: hatalomra jutásunkkor kisebbségeinknek, mint egyenlő és teljes jogú államalkotó hungarista nemzettestvéreinknek, a gyakorlatban biztosítjuk és megvalósítjuk mind ama intézmények felállítását és fenntartását, melyek révén népi sajátosságaikat és kultúrájukat ápolhatják, de mindenkor csak közös Hazánk szolgálatában és javára.”
Velük szemben tehát nem a kulturális asszimiláció, s így egyediségük (nyelvük, kultúrájuk – „népszemélyiségük”) feladása, a teljes beolvadás a követelmény, hanem a közös haza és a nemzet iránti lojalitás: „a Hungarizmus a kisebbségtől ugyanazt a tudatosan cselekvő hazafiságot, nemzetépítő munkálkodást és hűséget követeli, mint a magyar nemzettestvérektől.” – írja a nemzetvezető. De nála ezt a gondolatot nem a puszta udvariasság, megfelelési kényszer szülte, de nem is a trianoni trauma. A hungarizmus megteremtője a pusztai népek államszemléletén nyugvó, a történeti alkotmányban is kifejezésre jutó nemzeteszméből merített, s valóban hitt abban, hogy „minden népiség csak öröklött természeti adottságaiból tudja legmagasabb emberi értékeit kifejleszteni és csak ezekkel képes azt a nemzeti keretet, amelyben él, becsületesen, értékesen kitölteni. Csak ezeknek a sajátos természeti adottságainak szabad kiélése mellett lehet hazájának hálás, elégedett, hasznos és hűséges fia. A magyar nemzetiszocialista állam a közös haza határain belül a vérségi együvé tartozás tárgyi alapján áll, azt mint természetes adottságot elismeri. Ezzel szemben a leghatározottabban megköveteli, hogy a vérségi csoportok minden egyes tagja mint alany a Hungarizmus valóságát élje és gyakorolja. A vérségi asszimilációt mint vérnemesítő tényt népcsoportjai között elismeri, egyedül és kizáróan csak a vérrontó és fajrontó elemeket zárja ki és különíti el.”
Ez utóbbi mondat némely kortársnál is kiverte a biztosítékot (Szálasi ezt Trianon után alig 20 évvel vetette papírra), így ma is némi magyarázatra szorul. A hungarizmus a magyarság és a társnépek közötti spontán keveredést természetes folyamatnak – vérnemesítő, a nemzet egészét gazdagító gyakorlatnak – tekinti, abból kiindulva, hogy a nemzetet alkotó társnépek azonos nagyrasszból (europid) és azonos kultúrkörből (európai-keresztény) származnak. Így a biológiai változatosság fenntartása (a fajilag zárt közösségekre jellemző beltenyészet és az erre jellemző testi-lelki következmények elkerülése érdekében) nem jár az itt élő népszemélyiségek európai jellegének, kultúrájának, identitásának elvesztésével.
A nép a mi olvasatunkban tehát elsősorban vérségi, faji alapon szerveződő közösséget jelent, – Szálasi igen szemléletesen „a családok élet, társ és sorsközösségének” nevezi, – melyet elsősorban a közös származás (valós vagy fiktív) tudata, a közös nyelv, a kultúra, és a hagyományok kapcsolnak össze. A szociológus dr. Vass Csaba ezt nevezi – Szálasi népfogalmával közel azonos gondolattartalommal – „gens típusú nemzetmodellnek,” amely szerinte „egy közös őstől származó, vérségi alapon rokonsági kötelékként összetartozó emberek együttesét, társadalmát jelenti. […] A modern polgári nemzet ezzel a gens típusú nemzetmodellel mutat rokonságot, átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt.”[22]. Ezzel szemben a nemzet (dr. Vass Csabánál: „natio típusú szerveződés”) – a hungarizmus organikus társadalomképéből adódó szemléletében soron következő szerveződési szint – az imént meghatározott népek olyan élet, társ és sorsközössége, amelyet egy adott élettérben a vezetőnép (esetünkben a Kárpát-medencében a magyar) szervez közös politikai, gazdasági egységbe. A vezetőnép az által válik a létrejövő nemzet vezető és szervező erejévé, hogy ezt az egységet az érintett népek beleegyezésével és aktív közreműködésével képes létrehozni és fenntartani úgy, hogy azt minden érintett nép sajátjának tekintse, fenntartását óhajtsa és ha kell áldozni is kész legyen érte. Vass Csaba fent idézett előadásában – a két fajta nemzetmodell közti lényegi különbségek ismertetésében – kitér arra is, hogy a „natio” (a genshez hasonlóan) szintén egy közös őstől veszi eredetét, ő azonban „mint szakrális személy a szakrális valóság fenntartásában játszott funkció, szerep szimbóluma. […] Az viszont, hogy ez a közös ős egy szakrális hivatás […] megszemélyesítője, a natio-hoz való tartozás nem vérségi kötelék kirekesztőlegességén alapul, hanem a szakrális hivatással való azonosulás befogadó voltát jelenti. A szakrális natio tagja nem csak az lehet, aki a közös ős testi leszármazottja, hanem az is, aki a közös ős által megszemélyesített hivatást, szerepet, most már kimondhatjuk: szakrális identitást választja.”[23]
Az 1940 június 7-én benyújtott, a „magyar Szent Korona területén élő népcsoportok önkormányzatáról és anyakönyvvezetéséről” szóló, Hubay-Vágó-féle törvényjavaslatban is ez az eszmeiség nyilvánult meg, mely minden itt élő – a hungarista nemzetfelfogásba illeszkedő – népszemélyiségnek megkülönböztetés nélkül azonos jogokat biztosított volna egy igen széles körű autonómia keretében. A javaslat lényegében a Volksbund által a magyarországi németségnek követelt jogokat terjesztette volna ki az összes társnépre, így „a faji megalapozottságú náci német nemzetfogalom szembekerült a korabeli magyar nemzetfogalommal, amely nem a származást tekintette a nemzethez tartozás alapvető kritériumának, hanem a nemzeti célokkal való felfogásbeli és érzelmi azonosulást. […] A nyilasok törvényjavaslata szerint minden »államalapító tulajdonságokkal rendelkező« népcsoportnak (a zsidókat nem tekintették ilyennek) joga van saját népközössége megszervezésére. A népcsoportok önkormányzati alkotmányt alakítanak ki maguknak, s az állam abba nem szól bele, hogy az egyes népcsoportok milyen alkotmánnyal óhajtják saját életüket szabályozni. Az államfő csupán szentesíti azt. A népcsoport vezetőjét nem az államfő nevezi ki, hanem a népcsoport bízza meg. A népcsoport a vele érintkező közigazgatási és rendészeti hatóságokat maga választja. A népcsoport – számarányának megfelelően – képviselőket küld a parlamentbe. A kormány egy »nemzetiségi miniszter« által gyakorolja a felügyeletet a népcsoportok felett; minden népcsoportot egy-egy államtitkár képvisel a minisztériumban. A népcsoport adót vethet ki a maga céljaira; ugyanakkor, mivel állami funkciókat lát el, igényt tart állami anyagi hozzájárulásra is. Az iskolákban a népcsoport nyelvén, a népcsoporthoz tartozó tanítók oktatnak; a magyar államnyelv az alsó fokú iskolában kötelező tantárgy, középiskolában csak külön tantárgy. A népcsoportok nyilvános anyakönyvet vezetnek tagjaikról. Büntetendő minden beolvasztási kísérlet. A népcsoport, a népiség gyalázása ezentúl az eddigi nemzetgyalázási büntetőjogi eljárással lesz egyenlő súlyú.”[24]
A hungarizmus nemzetiségi békéje tehát a középkori magyar állam – pusztai lovaskultúrákban gyökerező – nemzeteszméjének modern kori kiteljesedése (a „natio típusú szerveződés” modern programja), s mint ilyen, határozott szembefordulás a XVIII.-XIX. századi (liberális gyökerű) nacionalizmus kizárólagos azonosságon („gens-típusú nemzet” – feltétlen asszimiláció) alapuló identitás-diktatúrájával. Szálasi eszméit végiggondolva belátható, hogy a közös identitás – középkori kifejezéssel: „hungarus tudat” – nem ellentétes a politikai nemzetet alkotó népszemélyiségek egyéni identitásával, hanem azt igyekszik kifejezni, ami – minden különbözőségünk ellenére – mindannyiunkban közös és összeköt minket (európaiság, kereszténység, közös történelem, a Kárpát-medence, mint közös haza).
2. Konnacionalizmus – a nemzetközösségi elv
Ahogy az egyes emberek közt is – az áteredő bűn által megrontott emberi természetből fakadóan – akadnak súrlódások, érdekütközések, amelyeket az érdekelt felek fölött álló, mindannyiuk által elfogadott vezérelv, közös nevező mentén lehet csak feloldani (ezt hívják erkölcsnek), úgy a nemzetek közti kapcsolatban is megesik az ilyesmi. A középkori Európában a kereszténység volt a közös nevező, a pápaság pedig az az erkölcsi és szellemi tekintély, amely – több-kevesebb sikerrel – ezt a vezérelvet a nemzetközi kapcsolatokban igyekezett érvényesíteni. De „három évszázaddal ezelőtt, egy hosszú és elkeseredett küzdelem végén és eredményeként, a humanizmus-reneszánsz-reformáció néven ismert folyamat és annak konzekvenciái szétrobbantották Európának mind szellemi, mind politikai egységét.” [25] De – állapítja meg keserűen Padányi – „az újkori szellem még megközelítően hasonló értékkel sem tudta helyettesíteni azt, amit elpusztított.” [26] Napjainkban a nemzetközi jog igyekszik a vallás defenzívába szorulásával támadt űrt kitölteni és a különböző nemzetközi szervezeteken keresztül iránymutatást adni a nemzetek közötti kapcsolatokban, illetve a – természetjogra is visszavezethető – emberi jogi normák érvényesülését ellenőrizni és kikényszeríteni. Azonban – tekintve, hogy ezen nemzetek feletti intézményekben a nagyhatalmaknak döntő szava van – ez még hagy némi kívánni valót maga után… Elég itt csupán az Amerika által indított háborúk ENSZ általi kritikátlan jóváhagyását, vagy a Biztonsági Tanácsban Izraelt elítélő határozat-tervezetek – amerikai vétó miatti – rendszeres meghiúsulását említeni, hogy belássuk: a nemzetközi szerződések és emberjogi dokumentumok még korántsem vonatkoznak azonos mértékben mindenkire…
Ez a kérdés Szálasi Ferencet is foglalkoztatta, ő azonban – kora viszonyaira tekintettel – még elsősorban a más nemzetiszocialista népi közösségekkel való viszony szabályozásáról, a velük való életszerződésről írt, feltételezve, hogy a nemzetiszocializmus lesz földrészünk jövendő rendező elve, az európai népek közti közös nevező.[27] De Európa még Szálasi korában sem volt teljesen nemzetiszocialista, napjainkban pedig már európainak is csak jóindulattal nevezhető, az viszont letagadhatatlan tény, hogy a nemzetközi kapcsolatokban is szükséges egy mindenki által elfogadott közös nevező, irányelv, amely képes felülírni az „erősebb kutya elvét” és igazságosan rendezni a vitás kérdéseket, érdekellentéteket, hogy egy adott nagytérben élő népek ne egymáson átgázolva, egymás kárára – hanem együtt, egymásért, egymást kiegészítve – próbáljanak boldogulni.
Ugyan a nemzetiszocializmusból nem lett Európa-szintű rendező elv, Szálasi ez irányú töprengéseit mégsem kell teljes egészében – mint korhoz kötött politikai programot – elvetni, hiszen nagyon is valós problémára mutatott rá és egy valóban időtálló alapelvet fogalmazott meg, amelyre – a nemzetközi jog és az emberi jogok mellett – a nemzetek közötti kapcsolatok a jövőben épülhetnek. Ezzel kapcsolatban felvetődik – egy nagyon is jogos – elvi kérdés: az egész eszmerendszerét a keresztény erkölcsi alapokra építő, mélyen hívő nemzetvezető vajon miért egy politikai eszmerendszert és nem a kereszténységet tette meg (Padányihoz hasonlóan) közös rendező elvnek? A válasz: éppen ezt tette. A konnacionalizmus ugyanis a hungarizmus erkölcsi alapjaiból egyenesen adódik, azok következetes átültetése a nemzetközi politika síkjára. Konkrétan az aranyszabályként is hivatkozott Krisztusi kijelentés (amely a természetjog egyik alapelve is) gyakorlati megvalósítása, miszerint „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak.” (Lk 6,31) A konnacionalizmus ezen – elsődlegesen az emberek közti kapcsolatokra érvényes – evangéliumi norma átértelmezése a nemzetek (nemzetközi jogalanyok) közti viszonyokra, kiegészítve az Ótestamentumi ezüstszabállyal: „amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd,” (Tób 4,16) illetve az igazságosság – szintén természetjogi ihletésű – követelményével (add meg mindenkinek, ami jár). Ahogy XXIII. János pápa fogalmaz „Pacem in terris” kezdetű enciklikájában (1963): „Amint a természeti törvény az egyes polgárok életét szabályozza, ugyanazzal kell szabályozni az államok kölcsönös viszonyait is.”[28] Szálasi konnacionalizmusa tehát nem írja felül és nem váltja le az emberi jogokat, sem a nemzetközi jog – évszázadok alatt kialakult – általánosan elfogadott normáit, inkább kiteljesíti, keretbe foglalja azokat.
A szeretet parancsa (ki nem mondott formában) feltételezi, hogy az ember helyesen – nem mások kárára – szereti önmagát (különben nem mondta volna Jézus, hogy „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” [Mt 22,37]), úgy a konnacionalizmus eszméje is számol saját patriotizmusunkkal, a helyes nemzet és hazaszeretettel. Ez egy kozmopolita számára, akinek ott a haza, ahol a haszon – mivel maga nem kötődik sem földhöz, sem nemzethez – teljesen érthetetlen. Számunkra viszont magától értetődik más nemzetek miénkhez hasonló ragaszkodása a szülőföldhöz, nemzetük hagyományaihoz, kultúrájához – mert mi is ugyan ezt érezzük. Éppen ezért vagyunk képesek más népek hasonló érzéseit megérteni és tiszteletben tartani. Ebből következik, hogy a konnacionalista eszme nem az egyes nemzetek identitásának, öncélúságának megszüntetését (ahogy az internacionalizmus illetve annak liberális megfelelője, a kozmopolitizmus), de nem is valamely más, a többi felett álló nacionalizmusnak való alávetését (mint a sovinizmus), hanem a patriotizmusok építő együttműködését, összhangba, közös nevezőre hozását és egymást gazdagító együttműködését tűzte ki céljául, „mert tudomásul kell már egyszer vennünk, hogy a Duna mentén élő összes népek mind egyetlen élet, társ és sorsközösséget képeznek” (Szálasi).
3. Szálasi nagytér koncepciója
Szálasi nagytér koncepciója – melyet elsősorban az 1943. június 15-16-án a Hűség Házában tartott külügyi értekezlet »Nagytér, élettér, vezetőnép« címen közölt záró előadásából ismerünk – szervesen kapcsolódik a konnacionalizmus 1938-as alapvetéséhez (Út és cél, VI. fejezet: A nemzetközösség elve: konnacionalizmus), annak továbbgondolt, jobban kiérlelt változatának, illetve gyakorlatiasabb szemléletű, részletesebb kifejtésének tekinthető. Ahogy Szálasi a népet a családok élet, társ és sorsközösségének nevezi, a nemzetet pedig az adott élettérben élő, egymásra utalt népek sorsközöséének, úgy – eszmeiségéhez híven, ezt továbbgondolva – az adott nagytérben élő, egymásra utalt, hazájukat – ideális esetben – hasonló elvek szerint felépítő nemzetek nemzetközösséget alkothatnak. A nemzetközösség elve a fentiekből következően azt jelenti, hogy nemzetünknek elsősorban mindazokkal a „népi közösségekkel kell viszonyát szabályoznia, amelyek erkölcsi, szellemi és anyagi egységünket természeti adottságaiknál fogva kiegészítik: amelyek mind politikailag, mind gazdaságilag és társadalmilag csak nemzetünkkel együtt képezhetnek teljesen zárt erkölcsi, szellemi és gazdasági területet.” E terület „előnyeinek kifejlesztésére és e zárt területen élő nemzetek erkölcsi, szellemi és anyagi erőinek gyarapítására, megvédésére és törvényesítésére egymással életszerződést kötő nemzetek politikai, gazdasági és társadalmi összessége, mely önálló nemzeti lét folytatását biztosítja: képezi a konnacionalizmus ideológiájának elvi alapját és gyakorlati valóságát.”[29]
Szálasi szerint ez a nemzetközösség „az egymásra utalt nemzeteknek érdekszövetsége, érdektömörülése, élet, társ és sorsközössége. De amíg az egyes családokat az erkölcsi, szellemi és anyagi tényezők tudják élet, társ és sorsközösségbe, tehát néppé kovácsolni, a népeket viszont a politikai, gazdasági és társadalmi tényezők kovácsolják nemzetekké, addig a nemzetek élet, társ és sorsközösségét a kultúra, a civilizáció és a technikagazdálkodás tényezői határozzák meg. Ennélfogva: nemzetközösséget alkotnak mindazok a nemzetek, amelyeknek kulturális, civilizatorikus és technikagazdálkodási életük és igényeik élet, társ és sors- azonosak.”[30]
Itt Szálasi több nagyon fontos dologra világított rá, amelyet manapság szeretnek elfelejteni. Az egyik főszabály szerinte az, – bármi legyen is a rendező elv, a közös ideológia – hogy csak olyan nemzetek alkothatnak nemzetközösséget (szövetséget, konföderációt, bármilyen szerves és életképes egységet), amelyek azonos kultúrkörből származnak, civilizációs és gazdasági tekintetben pedig közel azonos fejlettségi szinten állnak és életszükségleteik kiegészítik egymást, máskülönben ezt a közösséget csak erőszakkal lehet összetartani (lásd: amerikai polgárháború). Az Európai Unió éppen ezért fog előbb-utóbb szétesni, mert olyan államokat próbált meg integrálni (Dél-, és Kelet-Közép-Európa), amelyek gazdaságilag, szociálisan közel sincsenek a nyugati (régi) tagországokkal azonos szinten, ahogy erre a görög válság is szemléletes példát nyújt. Egy ilyen meglehetősen vegyes nemzetközösségben szükségszerűen válnak az egyes – gazdaságilag gyengébb, elmaradottabb – tagok másodosztályú nemzetekké (pl. a „lusta görögök” akik „nem akarnak dolgozni”), a fejlettebb országok kvázi gyarmataivá (felvevő-piac, olcsó munkaerő), lenézett páriákká. Ez pedig hosszabb távon az adott államszövetség felbomlásához vezet, amelyet a gyengék fokozódó elnyomásával késleltetni lehet, de elkerülni semmiképp.
A másik Szálasi által felismert – a nagytér fogalmát definiáló – alapelv pedig azt mondja ki, hogy „az ilyen azonosságban élő nemzetek közössége számára olyan terület szükséges, amely földgömbünk jószágkészletéből minden körülmények között biztosítani képes a nemzetekbe épített népek és az ezekben élő családok erkölcsi, szellemi és anyagi életszükségletét. Ez a terület a nagytér.” A nagytérnek tehát minden szempontból önellátónak kell lenni, hogy függetlenségét biztosítani tudja, de még így is csak a többi tényező együttes fennállása esetén tud tartósan életképes lenni. Tehát – mint az EU példáján is látható – „nem képezhet nagyteret az, ami csak kulturális vagy csak civilizatorikus vagy csak technika-gazdálkodási szempontból képez egységet,”[31] mert az ilyen – nem szerves – egység csak erőszakkal tartható fenn.
A fentiekből kiindulva Szálasi amikor – leginkább Kossuth elképzeléseihez közelítve – egy magyar vezetéssel megvalósuló délkelet-európai nagytérről beszél, nem zárkózik el az európai egység gondolatától sem, Európát pedig – a Kárpát-medencével illetve Kelet-Közép-Európával párhuzamba állítva – olyan nagytérként határozza meg, amelyre ugyanúgy érvényesek a fenti megállapítások, törvényszerűségek: „Európa parancsoló szükségszerűségből kialakítandó élet, társ és sorsközösségében több mint 30 népszemélyiség foglal helyet. Európa így ugyanolyan nemzetiségi állam régi kifejezési móddal élve mint hazánk. Ennélfogva egyik élettér sem egységes legfontosabb alapjában: népi összetételében. A népek mind, kivétel nélkül tudatosultak, de ezzel párhuzamosan tudomásul vették azt a gyakorlati tényt is, hogy természetes élet, társ és sorsközösségre kell lépniük, ha életbiztonságban akarnak élni. Az öntudatosulás és a népközi szükség felismerése, ez a kettő jellemzi a ma életerős népeit. A Hungarizmus gyakorlati meglátásai tehát nem mellőzhetők, mert ami jó, hasznos és szükséges száz és egynéhány tíz ezer km2 területen, hét népszemélyiség élete szempontjából jó, hasznos és szükséges kell legyen akárhány millió km2-en élő, bármilyen számú népszemélyiség számára, hiszen már nem minőségi, hanem csupán mennyiségi kérdésről van szó. Ebből a tényből merem levonni ideológiánknak a többivel való összehasonlításából a nagy következtetést, hogy míg a fasizmus kimondottan római és imperialista gondolat, a Völkische Bewegung kimondottan német gondolat, addig a Hungarizmus nemcsak magyar, hanem egyúttal gyakorlati európai gondolat és eszmerendszer is.”[32]
V. Összegzés
Kelet-Közép-Európa – sajátos történelmi fejlődése következtében – se nem kelet, se nem nyugat, ugyanakkor egy kicsit mégis mindkettő. „… jellegzetessége, hogy földrajzi, geohistoriai, geojurisztikai, geoszociológiai és geoökonómiai egysége mellett népi összetétele nem egységes. Ez a terület mondhatnánk népi törmelékhalmaz vagy talán inkább politikai, gazdasági és társadalmi menedékhely, mely az emberi történésnek kezdetén inkább átmeneti, későbben azonban állandó telephelye lett mindazoknak, akik Európa többi részeiben nem találták helyüket, politikai, gazdasági vagy társadalmi okok miatt, viszont az ebben a zárt egységben lévő területen kielégíthették erkölcsi, szellemi és anyagi vágyaikat és igényeiket.”[33] Ezt az egységet két világháború szabdalta elemeire, majd – a Szovjet birodalom összeomlása után – az érintett országok Uniós csatlakozásával a térséget egykor fenyegető német expanzió helyébe lépő új nagyhatalom (EU) árnyéka borult az itt élő népekre, az évszázados problémákra csupán látszatmegoldásokat nyújtva, az ellentéteket a szőnyeg alatt tovább mérgesítve. A „közös európai házban” a határok ugyan fizikailag megszűntek, de az egykori szögesdrótok mélyen belerozsdásodtak az itt élők szívébe, s a néhai határok mögül továbbra is egyre inkább öregedő, hanyatló népek vicsorognak egymásra, az uniós zászló által egyre kevésbé takart gyűlölettel. A konszernek által megálmodott Európa csupán annyira vált egységessé, amennyire ez a politikát finanszírozó és ebből következően diktáló nyugati multinacionális cégeknek érdekében állt, lényegeben azonban kettészakadt (elsősorban gazdag és szegény tagállamokra). Ez a szakadék – főképp a demográfiai válság következtében – a jövőben csak tovább fog mélyülni, egészen addig, amíg Nyugat-Európa (saját demográfiai összeomlását megelőzendő) minden munkára fogható embert elszív Kelet-Európából, csak a felesleget (nyugdíjasok, munkaképtelenek, cigányok) hagyva helyben.
Belátható, hogy ez az „Európai Unió” jelen formájában nem más, mint puszta gyarmatosítás, Kelet-Közép-Európa utolsó és végleges kizsigerelése, a térség ellen a nyugat által elkövetett utolsó bűn, amely – természetellenességéből kifolyólag – eleve bukásra van ítélve. Bár Európa egysége, amelyet Szálasi – Padányival egybehangzóan – parancsoló szükségszerűségnek nevez, valóban kívánatos, de nem így és nem most. Elég újra átfutni a nagytér koncepcióról mondottakat, hogy belássuk: Európa nemzetei a jelen körülmények között szerves egységet nem alkothatnak mindaddig, amíg a köztük lévő szociális és gazdasági különbségeket ki nem egyenlítik és a – demográfiai válságot okozó – halál kultúrája helyett az élet kultúráját (ami egykor naggyá tette Európát) nem teszik meg közös alapnak, mindenki által elfogadott rendező elvnek. „Íme, ez a pont az,” – írja Padányi Viktor – „amelyre az európai egység alapköve lehelyezhető volna, és azt lám nem a földrajzi tér fejezi ki, hanem pszichózisunk és kultúránk eszenciája a vallás, amely elemeiben és konzekvenciáiban akkor is él bennünk, ha vallástalanok vagyunk, mint ahogy ott munkál a vallástól legtávolabb eső vonatkozásokban is. […] A vallás az embereket is összeköti egymással, meg az évszázadokat is, meg az országokat is, és éppen ez a bonyolult kötelék az, amit Európa e földrajzi foltján: Európának nevezünk, mert az összes többi vonatkozás csak részlet, csak fragmentum […] Ez volna az Európa-egység gondolatának egyetlen természetes és történelmi és lélektani útja, s egy ilyenben a Marshall-féle pénz, vagy az Európa-Unió nevü politikai kísérlet csupán – segíthet. […] ennek a földrésznek, ha a jelen válságán győzedelmeskedni akar, ezt a lényeget kell újra felfedeznie, miután a reneszánsztól elindulva és egészen a liberális bomlasztásig elbarangolva elvesztette azt.”[34] Európa tehát vagy keresztény (és értelemszerűen konnacionalista) lesz, vagy többé egyáltalán nem lesz (a helyén pedig iszlám állam alakul).
Szálasi Ferenc konnacionalizmusa és délkelet-európai nagytér koncepciója tehát méltó folytatása és szintézise a nagy elődök gondolatainak, s mint ilyen – korunk realitásaihoz igazítva – alkalmas arra, hogy nemcsak Kelet-Közép-Európa (az egykori Szovjet-blokk), de később egész Európa rendező elve legyen. Szemben a Hitlerizmussal – amelyet Goebbels nem tartott „exportcikknek” – a hungarizmus nagyon is az, mert nemcsak magyar, hanem egyúttal európai gondolat és eszmerendszer is, mivel egyetemes igazságokra (kereszténység) épül, s mert „emberközösségi világszemlélete ellentétben a marxizmus anyagközösségi világszemléletével céljában mindig az emberiségben kialakuló élet, társ és sorsközösségeket állítja, tehát a családot, a népet, a nemzetet, a nemzetközösséget, az emberiséget; minden másban eszközt lát ezeknek az emberi közösségeknek a szolgálatában. Azt valljuk, hogy ez az új világkép lehet csak biztosítéka annak, hogy földgömbünk erkölcsi, szellemi és anyagi jószágkészlete igazságosan kerüljön elosztásra és ténylegesen a Szép, az Igaz és a Jó szempontjából legyen felhasználva.”[35]
Domokos Endre János – Kitartás.net
Jegyzetek
[0] Hóman Bálint: Magyar történet (Budapest, 1928), Küzdelem a trónért és a hatalomért c. fejezet[1] Segesváry Viktor: A közép-kelet-európai föderációs eszme története a 18. század végétől 1945-ig (Mikes International – Hága, Hollandia, 2004.); 3. o.[2] báró Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Lipcse, 1843)[3] Romsics Ignác: Regionalizmus és Európa-eszme a XIX-XX. század politikai gondolkodásában[4] uo.[5] Kossuth Lajos: A Dunai Szövetség tervezete (Torino, 1862).[6] Segesváry Viktor: im. 23. o.[7] Segesváry Viktor: im. 6-7. o.[8] Romsics Ignác: A Habsburg birodalom föderalizálási tervei (Európai Utas, 2001/4. (45.) szám.)[9] Segesváry Viktor: im. 27-28. o.[10] dr. Padányi Viktor: A nagy tragédia (Gede Testvérek Budapest, 1999. I. kötet, 125. o.)[11] idézi: Jeszenszky Géza: Magyarország a brit gondolkodásban és külpolitikában, 1848-tól 1945-ig (Külügyi Szemle, 2014/2., 151-152. o.)[12] Jeszenszky Géza: im. 153. o.[13] dr. Padányi Viktor: im. 126. o.[14] Jeszenszky Géza: im. 155-156. o.[15] Azért ne túlozzunk: Amery anyja, Elisabeth Johanna Saphir nem magyar, hanem Magyarországról elszármazott zsidó volt… Leo Amery-ről bővebben: http://hu.metapedia.org/wiki/Leo_Amery illetve http://en.wikipedia.org/wiki/Leo_Amery (angolul)[16] Jeszenszky Géza: im. 157-158. o.[17] Segesváry Viktor: im. 28. o.[18] Romsics Ignác: Békecsinálók, 1947 (Historia 200/4. szám)[19] Segesváry Viktor: im. 41-43. o.[20] „A turanisták által életben tartott birodalmi gondolatot az 1920 és 1944 közötti ún. Horthy-korszak politikai pártjai közül Szálasi Ferenc (1897-1946) nyilaskeresztes, majd hungarista mozgalma karolta fel. A nemzeti Akarat Pártjának programjaként elfogadott 1935-ös Cél és követelésekben szereplő »Hungária Egyesült Ősföldek« nemcsak az 1918 előtti Magyarországot foglalta volna magába, hanem átnyúlva az Adriai-tenger partvidékéig Boszniát és Dalmáciát is. Később, amikor 1943-ban Szálasi német mintára »életterekre« osztotta Európát, már egész Délkelet-Európa »nép törmelékhalmazát« a hungarista, vagyis a magyarok vezette »Kárpát-Duna« élettérbe sorolta. A nyilas, illetve hungarista mozgalom birodalmi elképzeléseit Baráth Tibor (1906?), a kolozsvári egyetem történész professzora részletezte és ágyazta történeti keretekbe. A századfordulós földrajzi determinizmus érvrendszerét felújítva és ezt párosítva a Hitler alatt jelentős befolyásra szert tett német geopolitikai iskola frazeológiájával, továbbá a magyarok »különleges politikai érzékével« és államalkotó képességével kapcsolatos mítoszokkal Baráth elkerülhetetlen szükségszerűségként mutatta be a Kárpátmedence észak-balkáni vezető szerepét.” Romsics Ignác: Regionalizmus és Európa-eszme a XIX-XX. század politikai gondolkodásában[21] Tilkovszky Lóránt: Ez volt a Volksbund (Kossuth, Bp. 1978. 110-113. o.)[22] dr. Vass Csaba: Szent Korona és identitás (A magyar Szent Korona és Szentkorona-tan az ezeredfordulón, Szent István Társulat, Budapest, 1999. 242. o.)[23] dr. Vass Csaba: im. 244. o.[24] Tilkovszky Lóránt: Hét évtized a magyarországi németek történetéből, 1919-1989. (Kossuth Kiadó, 1989. V. fejezet).[25] dr. Padányi Viktor: im. 12. o.[26] dr. Padányi Viktor: im. 29. o.[27] „Szálasi a nemzetiszocializmust a különböző, sajátos érdekekkel bíró országokat egy Európa-közösséggé alakító egységes nevezőnek hitte.” – jegyzi meg Tilkovszky már idézett „Ez volt a Volksbund” című könyvében, a Szálasi – Basch találkozóval kapcsolatban – míg Basch igyekezett világossá tenni, hogy „a nemzetiszocializmus egyedül a német nép testére szabott ideológia; Szálasi nemzetiszocializmusnak tekintett hungarista ideológiája idegen népi érdekeket szolgál, amelyek ellentétesek a német nép érdekeivel”.[28] XXIII. János: Pacem in terris (IV. 80.)
A Két pogány közt egy közös hazáért bejegyzés először Zöldinges.net-én jelent meg.
Forrás:zoldinges.net
Tovább a cikkre »
