Az idősebbek közül bizonyára még sokan emlékeznek rá, hogy Magyarország neves tudósa, Kecskés Mihály professzor uram, aki a tóháti gyökereit nem feledve, a múlt század kilencvenes éveiben gyakran látogatott Kárpátaljára, és adományokkal, különböző ötletekkel próbált segíteni az itt élőkön. Emellett kitartó buzgalommal jótékonykodásra buzdította az anyaországban élő honfitársainkat. Hogy mennyire keveset tudtak rólunk a sok évtizedes bezártság, a vasfüggöny után magyar honfitársaink, az az alábbiakból jól kiviláglik.
Történt pedig, hogy az egyik nyáron Kecskés Mihály elhozta Hetyenbe serdülőkorú fiúunokáit. Akik a helybeli sihederek között, no meg a hamisítatlan falusi környezetben nagyszerűen érezték magukat. Az egyik délelőttön éppen újdonsült barátaikkal bújócskáztak, amikor újabb jövevények csatlakoztak a csapathoz. A két 12-13 éves forma legény kezében az akkoriban errefelé megszokott szilvalekvárral vastagon megkent házikenyeret tartott. A két a magyar fővárosban nevelkedett Kecskés-unoka tátott szájjal nézte az újonnan megjelenteket, majd egyikük odaszaladt a közelben régi barátjával elmélyült beszélgetést folytató nagyapához.
– Nagyapa, a fene az itteniek jó dolgát! Ezek tízóraira kaviáros kenyeret esznek.
Ám hogy az akkori valós helyzetet érzékeltessük, álljon itt egy másik történet. Szabad György, aki a múlt század kilencvenes éveinek elején Magyarországon regnáló MDF-es többségű parlament elnökeként tevékenykedett, egyik budapesti látogatása során megkérdezte régi jó barátját, Kerényi Gyula bátyánkat, az azóta legendássá vált Vérke-parti Öregdiákok Szövetsége akkori elnökét. (Tudni kell, hogy a magyar glóbusz kiterjedése többek között a Beregszászi Magyar Gimnázium egykori tanulóinak összefogásával kezdődött el. Ők voltak azok, akik évente összegyűltek egykori alma materük közelében a Vérkét szegélyező hatalmas platánfák alatt, s tartalmas beszámolókat tartottak arról, hogy milyen az élet Kanadában, Argentínában, vagy éppen Új-Zélandon.)
Ám hogy a témánál maradjunk, Szabad György így faggatta Gyula bátyánkat: – Ott, a messzi Kárpátalján miként telnek a mindennapjaitok? A már nyugdíjas Kerényi tréfásan így válaszolt: – Nagyszerűen, szuperül.
Aztán egy kevés gondolkodás után helyesbített: – Nem szuperül, hanem csak normál módon. Azért használom ezeket a jelzőket, mert most éppen egy kanna (20 liter) normál benzinre futja a nyugdíjamból.
Bár negyedszázad telt el azóta, az ukrajnai nyugdíjak reálértéke alig nőtt a duplájára. Pedig már, ha dollárban összehasonlítjuk, akkor rég nem itt kellene tartanunk.
És ha már Kerényi Gyula bátyánk neve került szóba. A beregszászi öregdiákok elnökének máig fennmaradt egy örökérvényű mondása. Amikor úgy érezte, hogy parttalan vita kezd kialakulni egy-egy KMKSZ-gyűlésen, Gyula bátyánk hangosan közbeszólt: – Haladjon az a szekér! Ami azt jelentette: tereljük konstruktív mederbe a beszélgetést.
A mostani cikk végére hagytuk azt a klasszikussá vált anekdotát, amelyiket közel negyedszázaddal ezelőtt Nagydobronyban jegyeztünk fel, bár úgy gondoljuk, az egész Kárpát-medencére kiterjedő vándormotívumról van szó.
Az 1980-as évek elején, amikor a magyarok által legnépesebb faluban még működött a kisbíró – én magam is készítettem vele interjút –, az egyik tavaszi napon sorra járta a község utcáit, s azok elején dobját – hogy mondandójának kellő nyomatékot adjon – hangosan megpergette és a következőket adta a helybeliek tudomására.
– Közhírré tétetik! Szombaton a községházával szemközti téren sor kerül a tehenek kötelező tuberkulózis elleni oltására. És itt van a csavar.– Ha lesz eső, nem lesz… Ha nem lesz, akkor lesz.
Szépreményi Kristóf
Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »
