Nincs jó háború. Még ha azt valakik igazságosnak is mondják. Vagy éppen jogos önvédelemnek. Nem is beszélve a hódító, büntető háborúról. Számomra ma Mariupol a jelképe az alaptételnek: nincs jó háború. A kiégett, szétrobbantott lakótelepek, a lezúduló épület törmelékek előtt, alatt temetetlen holtak. Felnőttek, gyermekek, idősek. Akiknek a kezében még nem volt vagy már nincs fegyver. És menekülő milliók.
Nincs jó háború, amikor látjuk a rögtönzött sírokat, amiket a városi parkokban ásnak a bomlás takarására. Letépett kartondoboz-darabkákból lemetszett papírkeresztek, téglatörmelékkel megtámasztva. Az egyiken van név, filctollal kapkodva ráfirkálva, a másikon még ez sincs. A háború csak rossz lehet, mert ártatlanok ezreinek életét oltja ki teljesen értelmetlenül. És életerős katonákét, mindkét oldalon. Ezrekét, tízezrekét. Miközben nézem az élő képeket a tévécsatornákon, keresem a konkrét katonai és politikai indokokon túli transz- és metamagyarázatokat. Miért egyáltalán a háború? Két rémséges világháborúval, százmilliók halálával mögöttünk, a kiberkorszak technikai csodáival előttünk?
Albert Schweitzer, a svájci protestáns lelkész, Bach-orgonista és kompozícióelemző, a művészetet, a történelmet, a gondolkodást és az életet csak metafizikai, azaz isteni-emberi, bibliai összefüggések felől volt hajlandó és képes valamennyire elfogadhatóvá értelmezni. 1923 februárjában lambarenei leprakórházának éjszakai ügyeleti csendjében fejezte be páratlan kultúrfilozófiájának első változatát.
A nagy fehér doktor megpróbálta az emberiség erkölcsi és háborús szennyesét kimosni, mély összefüggések feltárásával kifehéríteni a szinte lehetetlent.
A békeidők hatalmas kulturális és morális válságát. A csőd nem a háború, hanem az európai gondolkodás, a hatalomvágy, a keresztyénséggel sem szabályozott jó polgári erkölcsök képmutatása, elerőtlenedése, ami az I. világháborúban robbant ki. A szellem és a lélek őrállói – az értelmiség – elaludtak a vártán, s egyre vadabbul lett kultúravesztetté kontinensünk valamennyi népe. A belülről rothadó, demoralizált kontinenst már nem lehetett megmenteni.
A pusztulás fizikai szemlélete és valósága az, amit hallunk naponta: ennyi halott, annyi menekült, égő házak, kórházak, olajtárolók. A metafizikai szemléletre pedig, túl a politológiai, a biztonságpolitikai, szakértői magyarázatokon, azért van szükség, mert hovatovább semmi másban nem sejlenek fel a remény halvány villanásai. Annyi irracionalitás közben már a racionalitás is gyakran rövidzárlatos.
Csak a transz-racionalitásban sejthető az exit, a vészkijárat. A menekülési útvonal vissza a mélybe és a magasba nyílhat meg.
Miközben Ukrajnában naponta sokszor felzúgnak a szirénák, bennem a harangok zúgnak egyre inkább. A Kijelentésben, a Bibliában, az isteni legfelsőbb rendalkotásban és rendadásban gyökerező gondolatok. A szellem horizontján visszatekintve, felugranak mondatok, jelzőfények.
Például Walter Künneth mára ismét üzenetes megállapításai a politikáról Isten és a démon között. Az 1950-es években világossá tette:
A bűn nemcsak egyéni, hanem strukturális, közösségi hatásainak felismerése nélkül illúziók világában mozgunk.
A metafizikai világismeret alapjai pedig a Bibliából ismerhetők fel és ismerhetők meg. Az például, amit Luther Márton 500 éve világossá tett a Biblia elmélyült kutatásával, hogy az ember egyszerre igaz és bűnös (simul iustus et peccator). Ám ahhoz, hogy ne a háborút, a bosszút lihegő, démoni kormányzás alatt vergődő énje, gondolkodása és cselekvési kényszerei kerüljenek napi és történelmi túlsúlyba, szüksége van a megigazító kegyelemre, a Jézusban adott többletjózanság és jóság ellensúlyára.
Ő kell ahhoz is, hogy a háborús kényszermegoldások az Istentől elrugaszkodott világ struktúrájában se juthassanak tartós szerephez. A „nem képes többé nem vétkezni” kényszerének alávetett emberiség solus Christus, egyedül Krisztus evangéliuma és igazsága segítségével képes csak a „nem vétkezni akarása” felé mozdulni. Csak, csak, csak – EGYEDÜL csak Isten, Krisztus és a metafizikai szemléletkiegészülés révén van remény…
Kétségtelen, állandó döntési helyzetben vagyunk. Nem csak négyévenként, afféle választási helyzetben. Ennél sokkal többről van szó. Egész földi létünk személyes és közösségi valóságának minősége, sőt a válság csapdáinak felismerése és elhárítása is csak metafizikai jó döntéseink gyümölcse, következménye lehet.
Drámai figyelmeztetés erre Káin. A testvérgyilkos Káin, aki Ábelt irigységből ölte meg. Az Úr lelkére gördített kérdése azóta is végigremegteti az összes generáció lelkiismeretét, lelkét: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!…”.
De Isten láncreakciót szakító szava újra felhangzik: „Ha valaki meggyilkolja Káint, hétszeresen kell bűnhődnie” (1Móz 4,1-15). A káini örökség ez: testvéred kiontott vére Istenhez kiált. A kegyelem ellenérve pedig Krisztus. Ő egyedül és mindenestől. Őbenne bocsánatot nyer még a megtérő lator, gyilkos is (Luk 23,43).
A kérdések kérdése, s a háborúk metafizikai szemléletének többletes ellensúlya, a lelki és döbbenet-mélypontokról, kritikus pontokról a tényleges fordítóponthoz vezető út ma is ez: Káintól eljutni Krisztushoz. És vállalni, teljesíteni az Ő béketeremtő feltételeit. Döntenünk kell! Nem Káin, nem Barabás mellett! A magyar református püspökök erdélyi eredetű lelki fejedelme, Ravasz László abszolút telitalálatos mondata segít jó döntést hozni: az emberi bűn okozta válság egyetlen megoldása a krisztusi váltság! Imádkozzunk azért, hogy minél többen hallják meg ezt. Napjaink káini válsága a békekötés Krisztusban alternatíva nélküli akarásával oldódhat csak meg… Solus Christus!
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
