Miközben állandóan Németországot emlegetjük, ha a nemzeti gondolatok elnyomásáról beszélünk, a Mi Hazánk Horthy-szobra körül kialakult hiszti jól jelzi, hogy a saját házunk táján is érdemes lenne söprögetni, ha a nacionalizmus helyzetéről beszélünk.
Megmondom őszintén, az egykori kormányzó alakja körül kialakult politikai állásfoglalások túlnyomó többsége történelmi szempontból teljesen komolyan vehetetlen, gondoljunk csak a DK „nácizására”, vagy a Fidesz Horthy „terhelt személyisége” miatti megfelelési kényszerére. Egy egészséges közegben, egy valódi jobboldali atmoszférában ugyanis nem lehetne kérdés, hogy lehet-e szobra Horthy Miklósnak, ezt pedig nem a személye miatti elfogultság miatt írom, hiszen ugyanúgy látom Horthy hibát is.
A DK „nácizó” hozzáállásán nem kell meglepődni, habár meggyőződésem, hogy ők maguk is tudják, szakmailag elfogathatatlanok ezek a kijelentések, de hát ez nem egy történeti konferencia, a sok öreg komcsi szimpatizánst meg meg kell mozgatni valahogy. Egyébként – a DK-tól most függetlenül – akik Horthy fejére olvassák a zsidóság sorsát, azok rendszerint pont arról feledkeznek meg, hogy ha nincs Horthy Miklós, könnyen elképzelhető, hogy ők sem okoskodhatnának most a jelenben, mert lehet, hogy meg sem születtek volna. Ezek nem érzelmi kérdések, hanem tények. Persze magatartásukban semmi meglepő nincsen, talán a hála az utolsó szó, ami ezekről a körökről eszünkbe juthat. De akkor végtére mi a baj a kormányzóval?
Horthy Miklós és a vezetéknevével fémjelzett Horthy-korszak a magyar nemzeti identitás szempontjából egy igen kedvező időszak volt, ahol az első világháború utáni megaláztatást lassan levetkőzve egy ígéretes útra léptünk, hogy méltó helyünket visszafoglaljuk a közép-európai térségben. Azonban ennek az időszaknak Horthy „csak” egy jelképe volt, és sokkal kevésbé alakítója, mint azt gondolnánk. Persze, a különleges jogkörök megillették, személyének jelentősége pedig nem pusztán szimbolizmusban merült ki, de a mozgástere mindezek ellenére sem volt túlságosan nagy. Horthy egyébként erre a feladatra tökéletesen alkalmas is volt. Megtestesítette ugyan a nemzeti összefogást és egységet, de politikai érzéke nem túlságosan sok volt (katonának annál inkább kiváló), ez pedig meglátszik politikai önéletrajzában, saját egyéni tragédiájában is.
Tehát a baloldaltól kezdődő és a megfelelési kényszeres „jobboldalnál” záródó szekértábor aligha hőzönghet a kormányzó személye miatt, inkább az a gyűlöletes, vagy elfogadhatatlan számukra, amit maga a korszak hozott el és jelentett Magyarországnak. Az ő nevével fémjelzett időszakban születtek a zsidótörvények, a Horthy-érában volt Magyarország „nyilaskeltető”, stb-stb., azt hiszem, mindannyian ismerjük ezeket a szólamokat. Akinek pedig az országlása alatt ilyenek történnek, az „vállalhatatlan”, és nem érdemel szobrot sem köztéren, sem sehol máshol – gondolják ők.
Jól látható, hogy az alábbi kicsavart gondolatmenetből teljesen hiányzik a megkülönböztetni tudás és akarás, az elkülönítés, vagy a józan, részletes szemlélet. Valószínűleg mindenki, aki egy kicsit is foglalkozik a korszakkal, tudja, hogy Horthy egyáltalán nem rajongott a nemzetiszocializmus egyetlen formájáért sem, és akkor még enyhén fogalmaztam. Hogy ez eleve Horthy régi vágású, konzervatív lényéből fakadt, vagy Bethlen körének volt köszönhető, vita tárgyát képezheti, jelen sorok írója szerint egyébként mindkettő közrejátszott. Ennek megfelelően Magyarország sorsát nem is óhajtotta Németország sorsához kötni, attól pedig egyenesen rettegett, hogy Magyarországon nemzetiszocialista ihletésű kormány irányítson. Az eredmények ismeretesek. Ezen tények felett azonban minden „rettegő” felülemelkedik, és úgy kezeli a korszakot (és Horthy személyét) mintha az egyetlen egy massza lenne, ahol mindenki az „üldözött néppel” foglalkozott a nap 24 órájában.
Még egyszer tehát, ennélfogva az, hogy Horthy érdemel-e szobrot Magyarországon, ebből a szempontból kiindulva nem lehet kérdés, ezt pedig egyáltalán nem azért mondom, mert Horthy a kedvenc történelmi alakjaim között lenne. Nála jóval csekélyebb jelentőségű emberek szobrai is virítanak a köztereken, miért pont egy egész korszakot meghatározó kormányzói méltóság maradna ki, a katonai erényeiről nem is beszélve? Valahol itt kezdődik (kezdődne) az a sokak által kívánt „nemzeti minimum”, amiben én egyébként egyre kevésbé hiszek, látva a magyar társadalom lélektani válságát. Ahol valóban „minden rendben van fejben”, az atmoszféra pedig jobboldali, egy szűk kisebbség vonyításán kívül senkinek semmi gondja nem lehetne egy Horthy-szoborral. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a jelen problémái még nem oldódnak meg, de egy egészséges lét- és történelemszemlélet a jövőnkbe vetett hit alapja is egyben. Ha majd egyszer eljut a magyar társadalom ide, levetkőzve a megfelelési kényszert és kispadra ültetve a megfelelési kényszeres „politikai elitet”, akkor majd beszélhetünk magyar feltámadásról.
Egyébként, ha már szobrok és Horthy-korszak, Gömbös Gyula is igazán megérdemelne egyet, főleg, hogy már volt neki, csak ugye „jó szándékú ellenállók” az égbe röpítették, mert hát „mindent az antifasizmusért”. Igazán megnézném újra ezt a szobrot a Döbrentei téren, az avatását kísérő károgás és vinnyogás pedig zene lenne füleimnek.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
