A nagyváradi születésű Lázár Béla (1869–1950) újságíróként működött a 19. század utolsó évtizedeiben. A Jókai Mór által főszerkesztőként jegyzett kormánypárti Nemzetnek volt a munkatársa és ebben a minőségében sokszor eljutott külföldre is, elsősorban Franciaországba, ahol rendszeresen találkozott Munkácsy Mihállyal és más külföldön élő magyar művészemberekkel. Később elsősorban a képzőművészekről írt életrajzaival hívta fel magára a figyelmet. Egyaránt foglalkozott a régebbi és az újabb mesterekkel és elévülhetetlen érdemeket szerzett a fiatalon Párizs közelében elhunyt Paál László (1846–1879) tájképfestő életművének felkutatásában és bemutatásában.
Az első világháború után vagy tíz éven át a magyar kortárs képzőművészetnek kiállító helyet biztosító Ernst Múzeum igazgatója is volt. Közel 45 könyvet írt, ezek egyikében, amelynek címe Írók és művészek között száz érdekes, helyenként mulatságos történetet hagyott ránk. Ő meséli el például, hogyan szeretett volna Munkácsy Mihály egy vérbeli betyárról képet festeni. Felkereste az egyik alföldi csárda bérlőjét és arra kérte, hogy értesítse, ha betyárféle népek tévednének be a kocsmába. Az illető hamarosan üzent is a mesternek, aki az ivó egyik sarkában az asztal mellett ülve vázlatokat készített a legényekről. Ők rá sem hederítettek, de aztán egyikük mégis gyanúsnak találta a dolgot, és arra gondolt, hogy a rajzok alapján a zsandárok akár fel is ismerhetik őket. A bandavezér azonmód intézkedett is. Munkácsy hasztalan bizonygatta, hogy ő nem a csendőröknek dolgozik, egykettőre az utcán találta magát és még szerencsésnek is mondhatta magát, mert rosszabbul is végezhette volna.
Lázár Béla egy másik története szerkesztőségi főnökével, Jókai Mórral kapcsolatos. Valaki hosszas unszolással rávette a kiváló írót, hogy vegyen részt egy brüsszeli interparlamentáris konferencián, ahol sokan kíváncsiak rá, és már alig várják, hogy személyesen is megismerjék. Most adjuk át a szót Jókainak:
Reggel, hogy a brüsszeli szállóban felébredek, sietve az öltözködéssel, mert a hallban adtunk egymásnak találkozót. A megbeszélt helyen az ipse nincs sehol. Kérdezősködök utána, hallom, hogy már rég elment, egész társasággal, mégpedig női társasággal. Nahát ha női társaságban, nem lehet őt bevárni. Indulok egyedül s meg is érkezem a tanácskozóterembe, mely félig már meg is telt.”
Ott azonban hiába mutatkozik be minden szembe jövő alaknak, senki sem örvendezik a láttán, szinte tudomást sem vesznek róla. Ez lenne az a nagy érdeklődés a személye iránt? – morogja magában Jókai, amikor váratlanul felbukkan az őt Brüsszelbe csábító Pázmándy nevű fickó, aki már messziről kiabálta:
Móric bátyám, hol vagy? Mind csak téged keresünk, hát mért nem vártál rám a hallban? Az urak már égnek a türelmetlenségtől, hogy megismerhessenek.”
Jókai erre ugyancsak mérges képet vágott, és jól kitálalt Pázmándynak, megjegyezve, hogy bárkinek is mondta a nevét, ez senkit nem hatott meg. – Mégis hogyan mutatkoztál be? – kérdezte Pázmándy. – Hát a nevemen: Jókai Mórként. Mire Pázmándy a fejéhez kapott és rögtön felpattant egy székre a terem közepén és jó hangosan, ahogy csak a torkán kifért, ezt kiabálta az egybegyűlteknek:
Uraim, van szerencsém bemutatni önöknek a magyar regényírót, Zsoké Móricot.”
Lett erre nagy zsibongás és hadd el hadd. „Zsoké! Zsoké!, vivát Zsoké!” – kiáltotta sok torok, majd megragadták Jókait és vitték az elnöki pulpitushoz, mert most már tudták, hogy ki is ő. Csak szegény Jókai nem tudta, hogy ő Zsoké.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/50. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
