Úgy néz ki, Kubában ismét jön a különleges időszak.
Egyszer már volt, 1990-2000 között. Akkor a Szovjetunió és a KGST megszűnése volt a fő ok. S akkor a megoldás az idegen tőke beengedése lett, különösen az idegenforgalomban.
Azóta azonban az idegenforgalom visszaesett. Egyszerűen rossz a szolgáltatások szintje Kubában.
Most a helyzet olyan, hogy a kubai vezetés olajért könyörög Oroszországtól, mert lassan le fog állni a tömegközlekedés és az áramszolgáltatás.
Az eleve alacsony életszínvonal sokat esett. Először az 1990-2000 közti speciális időszakban, ami alatt kb. az ötödére esett a dollár piaci értéke. 2000 után javulás lett: megszüntették a lakosság korlátait a pénzhasználatban.
2021-ben be lett vezetve a nagy pénzügyi reform: az addig létezett kétféle kubai peso – a normál és a konvertibilis – egyesítve lett, pedig ennek súlyos ideológiai ára volt, az egyesítéssel el lett ismerve, hogy infláció van az országban, s hogy 1 peso az nem 1 dollár.
Ez utóbbi ugyanis rögeszme. Alapja az, hogy egészen 1881-től – azaz még a spanyol uralom alatt – 1 peso mindig 1 dollár volt, a két pénznem párhuzamosan volt forgalomban, s ez megmaradt egészen 1960-ig. Ez olyan tartós emlék tehát, hogy máig hat, s csak 2021-ben ismerte el az állam, hogy ez nem így van.
Egyedüli pénznemként a volt konvertibilis peso maradt, mégpedig 1:25 árfolyammal a dollárhoz képest.
A reform azonban sikertelen lett, kiderült, hogy nincs az országban elegendő fedezet a pénztömeg mögött. Az 1:25 árfolyam csak az utalásokra maradt, gyakorlatilag csak idegen bankkártyát használó külföldi turisták fizettek így, akik nem tudták, hogy így rosszul járnak. A készpénzforgalomban még a Kubai Nemzeti Bank is, teljesen hivatalosan 110 pesót adott 1 dollárért.
S a legnagyobb kudarc: vissza kellett hozni a valutás üzleteket, persze fedett módon. Ezekben készpénzben nem lehet fizetni, csak speciális bankkártyákkal (nevük: MLC), viszont ezeket a bankkártyákat csak dollárral lehet feltölteni. Akinek van bevétele dollárban vagy a rokon küld neki pénzt, az tud vásárolni. Mindenki más meg kénytelen piaci árfolyamon dollárt venni, mert különben alapvető termékeket se tud venni.
Megindult a feketepiac, egyrészt a dollárért, másrészt immár az MLC-ért. A tegnapi napon pl. a fekete árfolyam ez volt: 330-350 között a dollár, s 280-290 között az MLC.
Természetesen léteznek normál pénzzel működő üzletek is. De egyrészt ezekben bizonyos termékek egyáltalán nem kaphatók, másrészt ami kapható, annak az ára is az MLC-s árakhoz van igazítva, kivéve pár alapvető, rögzített árú terméket, ezeket korlátozott mennyiségben lehet megvenni külön igazolás ellenében – ez az egykor sokkal szélesebb jegyrendszer maradványa. Pl. személyenként havi 12 darab tojás, 7,5 kg krumpli, 3 kg rizs, s még nagyjából 10 alaptermék. Ezeknek az ára nevetséges jellemzően, átszámolva a teljes fogyasztói kosár megvétele is csak 2-3 dollár átszámítva. Ha ez nem lenne, tényleges éhezés lenne az országban.
Az átlag kubai úgy él, hogy megveszi a teljes neki járó jegyrendszerbeli árumennyiséget, majd kifizeti a számláit (a közművek filléresek), aztán megpróbál piacon vásárolni zöldséget és gyümölcsöt, ott az árszint jellemzően kedvezőbb, mint az MLC-boltokban. Aztán valahogy dollárhoz próbál jutni a „luxuscikkek” megszerzéséért, szinte minden luxusnak számít, lásd mosópor, sampon, vécépapír, kávé, konzervek, italok.
A helyzet egyre nagyobb elégedetlenséget vált ki. A minimálbér havi 2100 peso, az átlag 4500. S még az egyes kiemelten fizetett szakmák – pl. orvos – is alig 15 ezer peso körül keresnek havonta. Ez utóbbi a tegnapi árfolyamon 40-50 dollár között van.
A helyzet rendezésének módja csak egy lehet: bevezetni a kubai peso konvertibilitását, persze olyan árfolyamon, melyet az állam elbír és mely stabil is marad, ez a szakértők szerint akár 400, sőt 500 peso is lehet. Az akadály ideológiai: stabil lesz a pénz, de akkor immár hivatalosan is 10 dollár lesz egy átlagbér. Még ha bele is vesszük, hogy Kubában egy csomó szolgáltatás vagy ingyenes vagy filléres (pl. áram, víz, tömegközlekedés, mozi, színház, sport), ez a szint a legszegényebb latin-amerikai országokhoz képest is nevetséges: még az állandó válságban lévő Venezuelában is 160 dollár körüli az átlagbér.
Ha nem ez lesz, akkor marad a második „különleges időszak”. Amihez szerintem nincs meg a kellő erő, az erőszakszervezetek tagjai se érzik már jól magukat.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
