Előrehozott választást tartanak 2023. szeptember 30-án Szlovákiában. Az elmúlt huszonöt évben, Vladimír Mečiar 1998-as leváltása óta az ország külpolitikai irányultsága nem került veszélybe, azonban a jelenlegi szlovák közélet és a választási kampány meghatározó elemévé vált a külpolitika. Jó esély mutatkozik az elmúlt években a nyugati fősodorral szembe helyezkedő Robert Fico visszatérésére a miniszterelnöki székbe, aki külpolitikai értelemben újra a mečiari útra vezetheti Szlovákiát. Lesz-e nyugatellenes fordulat a szlovák külpolitikában, és magyar szempontból milyen veszélyeket és lehetőségeket rejt a lehetséges őszi kormányváltás? – Tárnok Balázs írása a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) tudományos platformján, a ludovika.hu-n jelent meg. Az NKE-vel való együttműködés keretében a cikket a Ma7.sk-n is teljes terjedelmében közöljük.
A szlovák külpolitikában az elmúlt évtizedekben létezett egy törésvonal, amely a nemzeti, nacionalista és populista, alapvetően keletre forduló külpolitika irányvonal, valamint a nyugati orientációjú külpolitikai agenda között alakult ki. Előbbi irányultság eddigi legjelesebb képviselője Vladimír Mečiar volt, akit 1990-ben, 1992-ben és 1994-ben is miniszterelnöknek választottak.
Mečiar a térség „fenegyereke” lett, aminek eredményeként az ország teljesen elszigetelődött, és veszélybe került a rendszerváltás óta áhított euroatlanti integráció (a mečiari évek eredményeként Szlovákia csak 2004-ben tudott csatlakozni a NATO-hoz). 1998-ban a demokratikus ellenzéknek sikerült leváltania Mečiart, aki bár megnyerte a választást, abszolút többséget nem szerzett, a korábbi évek politikája miatt pedig nem tudott kormányt alakítani.
A szlovák politikai elit tehát bár tudatában volt, hogy az ország lakosságának jelentős része sokkal inkább szimpatizál Oroszországgal, mint a Nyugattal, a Mečiar-korszakból levont tanulságok miatt az 1998-as konszenzus az elmúlt 25 évben sértetlen maradt. Mečiar szellemi és politikai örököse, Robert Fico kormányzásai során számos szimbolikus gesztust tett ugyan Oroszország irányába, de a lényeges külpolitikai kérdésekben a nyugati fősodorral nem ment szembe, az érzékeny egyensúlyt a lakosság többségének oroszbarátsága és a nyugatos külpolitika között fenntartotta.
A mečiari évek nem csupán az ország elszigetelődését hozták magukkal, de durván magyarellenes politikai is jellemezte ezt az időszakot. Mečiar kormánya számos kísérletet tett a magyar nyelvű oktatás felszámolására, valamint a magyarellenes politika része volt a választási törvény módosítása is, ami rákényszerítette a magyar pártokat az egyesülésre. Így született meg a Magyar Koalíció Pártja, amely a demokratikus ellenzékkel közösen váltotta le Mečiart 1998-ban és lépett kormányra a Mikuláš Dzurinda vezette koalícióban.
2006-ban Fico először lett miniszterelnök, koalíciós partnerei pedig Vladimír Mečiar és a radikálisan magyarellenes Ján Slota voltak. Ez a kormány is a mečiari évekhez hasonló magyarellenes politikát folytatott (gondoljunk az azóta is hatályban lévő nyelv- és állampolgársági törvényre, a DAC szurkolók vagy Malina Hedvig megveretésére), azonban Fico a külpolitika egyéb elemei vonatkozásában már nem tért vissza a mečiari útra, hanem maradt az 1998-as konszenzusnál.
Ebben az időszakban sikerült konszolidálni a kapcsolatot Magyarország kormányával, azonban a korábbi, alapvetően magyarellenes motívumú jogszabályok, mint a nyelv és az állampolgársági törvény hatályban maradtak. Külpolitikájában Fico ekkor sem ment szembe a nyugati fősodorral a fontos kérdésekben, de szimbolikus lépéseket tett az oroszok irányába, illetve az amerikai szövetségeseikkel szemben.
Fico külpolitikai irányváltása több okra vezethető vissza. A folyamat 2018-ban kezdődött, amikor a Kuciak-gyilkosság után kirobbant tüntetések eredményeként Ficónak le kellett mondania a kormányfői posztról. Fico ekkor nyugati beavatkozást, személy szerint Soros György szervezeteit vádolta a tüntetések szervezésével.
Később 2020-tól Fico erősen oltásellenes álláspontot foglalt el, a fősodorral ekkor is szembekerült. Ezzel párhuzamosan a 2018-ban kormányfői tisztségben Ficót váltó Peter Pellegrini és társai kiváltak Fico pártjából, a Smerből, és egy másik, szintén szociáldemokrata pártot alapítottak (Hlas). Pellegrini pártja néhány hónap alatt a népszerűségi listák élére tört, Fico pártja pedig elkezdett veszíteni a népszerűségéből (bár a 2020-as választást Ficóék elveszítették a hírhedtté vált maffiakormányzásuk után, a helyükbe lépő Matovič és Heger kormányok a permanens kormányválságok állapotában, rendkívül ügyetlenül kormányoztak, így nem meglepő módon újra a szociáldemokratáknak állt a zászló).
Ebbe a helyzetbe érkezett meg az orosz-ukrán konfliktus, amely Fico külpolitikai irányváltásának gyorsítópályát jelentett. A teljesen nyugati elköteleződésű Matovič és Heger kormányai Ukrajna egyik leghangosabb támogatójává léptek elő, miközben a lakosság többsége érezhetően nem támogatta ezt a politikát. A kormány tavaly decemberi bukását követően az ügyvivő kormány ráadásul alkotmányos értelemben vitatható módon között adott MiG-29 típusú vadászrepülőket Ukrajnának, ami a lakosság komoly rosszallását váltotta ki, jelentős mértékben Fico malmára hajtva a vizet.
Pellegrini pártja gyakorlatilag létrejötte óta vezette a közvélemény-kutatásokat, azonban a fenti tényezők együttállásának köszönhetően idén január-februártól trendforduló figyelhető meg a felmérésekben; a legnépszerűbb politikai párt újra a Fico vezette Smer.
Fico nyugatellenes külpolitikai fordulata egyelőre sikeresnek tűnik, amitől nem függetleníthető, hogy a szintén kihívó szerepében lévő, nyugatos Pellegrini nem tudott értelmezhető politikai víziót felvázolni a háború kérdésében. Az újságíró-gyilkosság és maffiakormányzás ellenére tehát jelen állás szerint újra Robert Fico lehet a befutó a szeptemberi előrehozott választáson. 1998 óta nem volt a külpolitika kampánytéma, most azonban nem meglepő módon, a választás első számú kérdésévé vált.
A magyar külpolitika szempontjából kedvezőnek tűnhet a lehetőség, hogy Fico miniszterelnöki visszatérése esetén jelentősen megváltoztathatja a jelenlegi szlovák külpolitikai irányultságot. Ezzel szorosabbra fűződhetne a külpolitikai együttműködés Pozsony és Budapest között, valamint az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat és az Oroszország elleni uniós szankciókat ellenző szlovák külpolitika a magyar mozgásteret is növelheti az európai politikai színtéren. Egy ilyen irányváltás kedvezően hathat a visegrádi csoporton belül az orosz–ukrán háború miatt felborult egyensúlyra is, azonban a háborúval kapcsolatos cseh és lengyel megközelítés miatt nem valószínű, hogy a visegrádi együttműködés korábbi dinamikája ennek következtében helyre tudna állni.
Ez a maffiakormányzás a 2018-as újságíró-gyilkosságban csúcsosodott ki. Ficóval Szlovákia egyik legsötétebb időszaka térhet vissza, különösen, ha ezen alkalommal nem csupán a maffiakormányzás módszerei és a jogállamiság lerontása, de a külpolitika értelemben is szellemi és politikai elődje, Vladimír Mečiar nyomdokaiba lép. Mečiar idején Szlovákiának sokba került, hogy a térség „fekete lyukává” vált, ahogy az akkori amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright fogalmazott. A szoros külpolitikai együttműködés egy ilyen Szlovákiával terhet is jelenthet a magyar külpolitika számára.
Ez igaz a határon túli magyarok jogai mint zsinórmérték által meghatározott mindenkori magyar külpolitikára, valamint a szlovákiai magyar politika számára is. A politikai együttműködési lehetőségek, így különösen lehetséges kormányalakítási tárgyalások mérlegeléséhez utóbbi viszonylatában azonban első lépésben az szükséges, hogy a szlovákiai magyarság egységpártja, a Szövetség bejusson a törvényhozásba a szeptemberi előrehozott választáson.
A szerző az NKE Európa Stratégia Kutatóintézetének megbízott vezetője.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
