Az eucharisztikus kongresszus hetében is sokat próbált, hiszen bemutatóra készülnek, de a nyitómisén, a Kossuth téri szentmisén vagy a Statio Orbison részt tudott venni. A lányával fellépett a Kossuth téren, zenekarával pedig zenés imaestet tartott az Egyetemi templomban. Sok sikert megélt a színházban, de azt a fajta szeretetet, együttlétet még soha nem tapasztalta, mint amit ezen a héten átélt.
– A kongresszus hírnökeként bejárta az országot. Milyen élményeket szerzett ezalatt és a kongresszus idején?
– Közelebbről átéltem, hogy az emberekben sok kérdés felmerül azzal kapcsolatosan, hogy szükség van-e a vallásra, az Egyházra. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttük, hogy ezt bebizonyítsuk, és láthassák országszerte, hogy sokan vagyunk, akik ezt gondoljuk. Az igazi bizonyíték azonban a Jézussal való találkozás volt a kongresszus hétében. Megtapasztalhattuk, milyen együtt lenni, közösen imádkozni, közösen hallgatni azokat az útmutatásokat, amelyeket akár a szentatya, akár a bíboros úr, akár a pátriárka mondott el nekünk. Ezek mind fontos történelmi-társadalmi iránymutatók. Megerősödtünk abban, hogy ezt az értékrendet tovább kell adni és meg kell élni.
– Hetedikén a Magnificat zenekarral volt egy zenés imaestjük az Egyetemi templomban, amelyen Csókay András idegsebész tett tanúságot. A Kossuth téren szombaton pedig a lányával lépett fel. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
– Ezekre az eseményekre sokat próbáltunk, izgatottan készültünk, de nem tudtuk, hogy vajon kíváncsiak lesznek-e rá az emberek. És mi lesz a végkifejletük? Amikor azonban az imaesten kitették az Oltáriszentséget, és szemtől szembe találkoztunk Jézussal, azt éltem át, hogy
Nagyon erősen hatott rám az emberek nyitottsága, kedvessége, ahogyan érkeztek egy-egy programra, ahogy vágytak arra, hogy Jézussal együtt legyünk. Amikor az Egyetemi templomban vége volt az imádságnak és a tanúságtételnek, az emberek nem akartak elmenni. Idővel elénk toppantak, és spontán elkezdték énekelni nagy tömegben: „Áldjon meg téged az Úr!” Olyan ereje volt ennek, hogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Most is összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Sok sikert megéltünk a színházban, de ezt a fajta szeretetet, együttlétet még soha nem tapasztaltam. Szeretném, ha ez még nagyon sokszor megtörténne velünk.
A lányommal, Lucával is ezt éltük át, amikor a Kossuth téren együtt énekeltünk, pedig hatalmas térben általában nem egyértelmű, mennyire fogadják el az emberek, amit az éneklésünkkel adni akarunk. A pátriárka és a bíboros úr szavai ott nagyon megérintettek, a keresztények társadalmi felelőssége a leginkább. Minden keresztény vallású felekezet közösen ünnepelt, az eucharisztia mindenkit egyesített. Nagyszerű volt, hogy a körmenetnek is a részese lehettem a feleségemmel.
– Önnek mit jelentett, hogy ennyi hívő emberrel ünnepel együtt?
– A nyitómise után sok kritika érte a rendezvényt a médiában, a katolikusok érdektelenségéről írtak. Mindenhol azt lehetett olvasni vagy hallani, hogy nem vettek részt kellő számban a legnagyobb ünnepükön. Aztán a rákövetkező hét minden napján azt hallottam másoktól, hogy a Hungexpó és az aréna is megtelt a hívőkkel, óriási feltöltődést élnek át, akik oda látogatnak. Napról napra erősödött bennem, hogy nem igaz, amit egyesek állítanak.
Így pláne csodálatos érzés volt, hogy szombaton a körmenet alatt a végeláthatatlan embertömeg együtt imádkozott és énekelt. A Kossuth térről indulva szinte valami húzóerőt tapasztaltunk meg, ami a Lánchíd felé már kezdett csitulni. Csodálatos volt a kivetítőn azt látni, hogy ugyan elhagytuk az Oktogont, de még a Lánchíd előtti téren is vannak emberek, sőt a menet vége még mindig a Kossuth téren van, pedig az eleje majdnem a Hősök terén tart a bíboros úrral. Rengetegen integettek az erkélyekről, az ablakokból. A szakácsok is kiálltak az utcára éttermekből, a turisták is megindultan figyelték a menetet.
– Ön énekes színész, a hangjával dolgozik, a zenében él. Az énekek mit adtak Önnek?
– Mámortó volt a kórus a nyitó- és a zárómisén, fantasztikus műveket énekeltek. Borsózott a hátam időnként. Számtalanszor énekeltem a Boldogasszony anyánkat vagy az eucharisztikus himnuszt, de most ezek alatt eszembe jutottak azok a búcsújáróhelyek, ahol kisgyerekként megfordultam, például Máriapócs – egy kis nosztalgia volt bennem.
Mindenféle szempontból sebzett és szétszakadt nemzet és ország voltunk, de micsoda hit volt azokban a szerzőkben, akik ezt a győzelmet akkor meg merték fogalmazni. „Millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat”. Egyetlen kapaszkodója van az embernek egy nehéz helyzetben. Most mi nem vagyunk háború után, de a pandémia megviselt mindenkit. Azt szoktuk mondani, amikor nyomorultabb az életünk: „Istenem, segíts!” A jobb módban azonban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a jó nem magától értetődő dolog, hogy köszönettel tartozunk a Teremtőnek. Most egy kicsit ezt a jobb világunkat éljük már, ezért merült fel az emberekben, hogy szükség van-e a kongresszusra egyáltalán. Boldogság volt tapasztalni, hogy igen.
– A családja hogyan élte meg ezt a hetet?
– Kíváncsi voltam, hogy a 12 és a 16 éves lányomat megérinti-e valami a NEK eseményein. A zárómisén láttam, hogy törölgetik ők is a könnyeiket, pedig inkább a mai trendeket szeretik. Mégis eljutott hozzájuk valami. A Statio Orbis után egész nap a hitről beszélgettünk, folyton kérdeztek. Számukra is erős élmény volt ez az egy hét.
– Ferenc pápa jelenléte mit jelentett Önnek?
– Amikor megérkezett a Szentatya, felment az oltárhoz, és leült kereszt alá. Összeszorult a torkom, és azt éreztem, hogy
Volt több tíz vagy száz méter köztünk, de megtapasztaltam, hogy velünk van a Jóisten ebben a találkozásban. Még meg sem szólalt Ferenc pápa, csak leült, mégis a szívem a torkomban vert, és nyelni kellett a könnyeimet. Az isteni küldetéssel megáldott ember prédikációjából nagyon megfogott egy gondolat:
El kell fogadnunk a hívását, és segítenünk kell másokat is ebben.
Boldogság volt olvasni a Szentatya sajtótájékoztatóját, amelyet a repülőn a hazaútja közben tartott. Beszámolt arról is, milyen volt a magyarországi hívekkel való találkozása, hogy ez számára is felemelő ünnep volt. Talán nem számított rá, hogy ilyen sokan jönnek a szeretetért, Jézus Krisztusért Budapestre.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
