Hová lettek az „ébredő oroszlánok”?

Hová lettek az „ébredő oroszlánok”?

Hosszú évtizedekig az „ébredő oroszlánok” földjeként tekintett Afrikára a nemzetközi közösség, ám mára egyes szakértők szerint helyesebb az asztronómiából kölcsönzött „fekete lyuk” kifejezéssel jellemezni őket. A kilencvenes évektől kezdődő ugrásszerű fejlődés ugyanis kezd alábbhagyni, pedig a fenntarthatóság feltételei mindig is ismertek voltak. Jelenleg azonban úgy látszik, hogy még a leginkább fejlődőképes államoknak is alig sikerül megoldást találniuk belső problémáikra, és az olyan tényezők, mint a radikális iszlamizmus terjedése vagy a kínai gazdaság lassulása csak néhány azok közül, amelyek szaporíthatják a kontinens jövőbeli prosperitásának akadályait.

Évtizedeken át úgy látszott, hogy Afrika egyes régiói a gyors és tartós gazdasági fejlődés útjára léptek. A 2007-es évben például a kontinens országainak összes gazdasági növekedése elérte az 5,8 százalékot, sőt az előző évtizedben a világ tíz legdinamikusabban fejlődő gazdasága közül hat Afrikából került ki. Köztük Angola teljesítménye volt a legkiemelkedőbb, hiszen éves szinten átlagosan 11 százalékos növekedési ütemet produkált.

2010 óta azonban egyre laposabbra rajzolódik a kontinens gazdasági teljesítményét mutató görbe. Sőt a Világbank 2011-es, Nemzetek változó vagyona című elemzése szerint „Fekete-Afrika” a nyersanyag-kitermelésre kihegyezett gazdaságával valójában többet veszít, mint amennyit nyer. Az ásványkincseket ugyanis egyre gyorsabban vonják ki a kontinensről, nem beszélve az olyan negatív következményekről, mint a környezetszennyezés vagy akár a gyermekmunka.

Kína, a jótékony üzleti partner

Sajnos Afrika legnagyobb befektetőit, főként a kommunista Kínát a legkevésbé sem érdekli, hogy a számukra szóba jöhető afrikai államokban teljesülnek-e a morális követelmények. Viszont az is igaz, hogy a korrupciót és emberi jogokat nem feszegető kínai befektetők megjelenését éppen emiatt fogadták tárt karokkal, hiszen az ázsiai ország sokkal inkább üzleti partnernek, semmint kiszipolyozó hatalomnak látszott. A kínai állami vállalatok hosszú távú szerződéseket kötöttek a helyi kormányokkal, és a kitermelésért cserébe egyebek között iskolák, kórházak, utak és erőművek építésébe fogtak. Az afrikai nyersanyag-kitermelés és a külföldi beruházások legjelentősebb résztvevőjévé váló Kína az előző évtized végére így hétmilliárd dollárnyi közvetlen tőkebefektetést hajtott végre Afrika különböző országaiban.

Összességében Peking delegáltjainak érkezését tehát lelkesen fogadják az afrikai vezetők, ám a Dél-afrikai Köztársaság számára a legkevésbé sem örömteli a kínai jelenlét. Bírálata szerint az olykor még államadósságokat is bőkezűen elengedő Kína üzleteivel csak a korrupt elitek jutnak előnyökhöz, a tömegek nem. A negatív vélemény hátterében ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy Kína afrikai térhódítása csökkenti Pretoria regionális befolyásszerzési lehetőségeit. A térségben persze nem Kína az egyedüli játékos, jelen van például Oroszország is, amely viszont inkább az ipari befektetések, semmint az olaj és egyéb energiaforrások megszerzésében érdekelt. Európa kizárólagos földgázexportőreként különösen a transzszaharai gázvezetékek építése foglalkoztatja, amely Nigérián és Algérián keresztül juttatna gázt Európába.

Az ivóvíz kulcsfontosságú

A XXI. századra egyértelművé vált, hogy az államok közötti harcok lényegét hamarosan az ivóvíz feletti uralom határozza meg. A vízért folytatott küzdelem Afrikát sem fogja elkerülni, sőt pár évvel ezelőtt mindez már látványos formát is öltött Egyiptom és Etiópia főszereplésével. Emlékezetes, három évvel ezelőtt Etiópia vízi erőmű építésébe kezdett a Níluson, amit természetesen Egyiptom nem hagyott szó nélkül. A helyzet odáig fajult, hogy Murszi elnök akár katonai támadás lehetőségét is kilátásba helyezte, ha az erőmű megépítésével egy csepp vízzel is kevesebb jut Egyiptomnak a Nílus vízhozamából. A felek végül Szudánnal együtt tavaly hoztak tető alá a Nílus vizének szabályozásáról szóló megállapodást. Egyiptom ugyanakkor kilenc másik országgal osztozik a nevezetes folyón. Még nem tudni, hogy a jövőben mely másik nagy afrikai vizek mentén alakulnak ki hasonló nézeteltérések.

Fotó: MN-grafika

Becslések szerint 2025-re ugyanis 27 afrikai állam, azaz a kontinens országainak fele vízhiányossá válik, pedig a Föld vízkészletének 25 százaléka Afrikában található. A vízkészlet elosztása okán államok közötti fegyveres összecsapás egyelőre még nem tört ki, ám aggasztó, hogy a legtöbb országban – különösen a szubszaharai térségben – az a kevés víz is jórészt fertőző. Nem ritka, hogy a családok az esőzések után megmaradó pocsolyák vizét használják fel, ráadásul ugyanazt a vízmennyiséget főzésre, mosásra és tisztálkodásra egyaránt. A szennyezett víz nyilvánvalóan a kórokozók melegágya, Fekete-Afrikában évente 3,5 millió áldozatot követelnek a tífusz, a malária és a kolera pusztító járványai.

A legfontosabb az infrastruktúra kiépítése lenne, ami nemcsak a higiénia növelését és az egészségesebb életvitelt tenné lehetővé, de a betegellátást is javíthatná. Kórházak ugyanis vannak, de nem csak eszközökből és képzett orvosokból van hiány, a legtöbb intézményben még ivóvíz- és áramellátás sincs. Az infrastrukturális elmaradottság ellenére vannak elfogadható körülmények között működő magánklinikák, a patikákban pedig a minőségi gyógyszerek széles választéka található meg, de a sokszor napi egy dollárból tengődő családoknak mindez megfizethetetlen.

Karrierterroristák

A szegény és kilátástalan milliók körében terjed a radikális iszlamizmus – különösen a Maghreb- és a Száhel-övezet országaiban –, amelynek virágzása az al-Kaida áttelepült terroristasejtjeivel vette kezdetét. Az elsőként megerősödő as-Sabáb mára Szomália jelentős részét elfoglalta, az általa megszállt területeken pedig saját államot működtet. A szervezet tevékenysége még a helyiek ellenállásán sem akadt fenn, sőt a lakosság igényeinek szem előtt tartásával a hivatalos mogadishui kormánynál jobban működő alternatívát kínál a többség számára. A harcosok toborzásához ráadásul kemény propagandaeszközöket sem kell bevetnie a szervezetnek, terroristának lenni ugyanis jövedelmező, a béren kívül még a kiházasítás is garantált.

A nigériai Boko Haram, a szomáli as-Sabáb vagy az Iszlám Állam líbiai ágának megerősödését persze segítette az „arab tavasz” is. Az egykori diktátorok ugyanis felvették a harcot a terrorcsoportokkal, ám bukásukkal a rendszerváltásra készülő államok öszszeomlottak, az erőszak ellen pedig nem tudnak ütőképes erővel fellépni. A sejtek emellett akár néhány dollárnyi bevételből is képesek magukat fenntartani. Többnyire tíz-tizenöt fős csoportokban működnek, emiatt viszont a hagyományos módszerek – mint a pénzügyi források elvágása vagy a vezetők likvidálása – nem segítik a felszámolásukat.

Némi pozitívumnak számít viszont, hogy a korábban óriási méreteket öltő szomáliai kalózkodás mára visszaszorulni látszik. Leginkább a dróntechnikának és az elrettentő műveletek hatékonyságának köszönhető mindez, bár a sikerhez hozzájárult a tevékenységükre bevételi forrásként tekintő szomáliai hadurak bukása is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »