Bár lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a második világháború során hány szovjet állampolgár harcolt valamilyen formában a németek oldalán, a szakértők többsége abban egyetért, hogy számuk akár az 1,4-1,5 milliót is elérhette.
A legismertebb közülük az az Andrej Andrejevics Vlaszov altábornagy, akit a Vörös Hadsereg egyik legfiatalabb, egyben legtehetségesebb tábornokaként tartottak számon, neve mégis a „hitlerista áruló” szinonimája lett a Szovjetunióban.
Andrej Andrejevics Vlaszov 1901-ben egy sokgyermekes parasztcsaládban született egy Nyizsnyij Novgorod körzetében lévő kis településen, Lomakinóban.
Mivel jó eszű gyerek volt, a helyi pópa javasolta a szülőknek, hogy érdemes lenne egyházi pályára mennie, így aztán az az ifjú Andrej Andrejevics az első világháború kitörésekor megkezdte tanulmányait a Nyizsnyij Novgorod-i papi szemináriumban.
A papi szeminárium falait az 1917. februári polgári, cári Oroszországot megdöntő forradalmat követően elhagyó fiút aztán a hatalmat 1917 októberében magukhoz ragadó bolsevikok 1919-ben besorozták a Vörös Hadseregbe.
Miután parancsnokai számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy remek képességekkel van megáldva, villámgyorsan emelkedett a ranglétrán, és a polgárháború után is a seregben maradt.
Vlaszov 1930-ban csatlakozott a kommunista párthoz. Az 1937-38-ban tetőző nagy terror idején Sztálin utasítására – az ellenforradalmárokkal való leszámolás jegyében – 35 ezer katonatisztet tartóztattak le vagy távolítottak el Vörös Hadseregtől, és többek között 3 marsall és 13 hadseregparancsok is áldozatul esett a tisztogatásoknak, Vlaszov azonban túlélte a terror tetőzését.
Sőt, 1938-ban „megbízható tisztként” Kínába küldték, hogy politikai tanácsadóként segítse Csang Kaj-sek nacionalista vezető japánok ellen harcoló csapatait a sokak által a második világháború igazi kezdetének tartott második kínai–japán háborúban.
Hazatérve kinevezték a szétesés jeleit mutató 99. lövészhadosztály parancsnokává, ahol egy év alatt rendezte a viszonyokat. A hadsereg lapja még egy fényképes cikket is közölt Vlaszovról, amelyben példaképként állították parancsnoktársai elé a vezérőrnaggyá előléptetett tisztet.
1941 elején a frissen felállított 4. gépesített hadtest, majd a 37. hadsereg parancsnoka lett. A német-szovjet háború kezdeti hónapjaiban hadseregét Kijevben a németek körbezárták, ám sikerült kitörniük. Még ugyanazon év végén a moszkvai csatában tüntette ki magát a 20. hadsereg parancsnokaként.
Sztálin győzelmi hadparancsában külön kiemelte Vlaszov katonai erényeit, és a szovjet főváros védelmében kulcsszerepet játszó hadseregparancsnokok egyikeként az értelmiség lapja, az Izvesztyija az ő fényképét is címlapon hozta le.
Az altábornaggyá kinevezett Vlaszov népszerűsége csúcsára jutott. A véleményét olykor cifra káromkodásokban kifejtő magas, sovány, képzett, angolul és németül is jól beszélő, olvasott tisztet szerették a katonái, mivel igazságos és bátor parancsnokként ismerték meg.
Mindenki egyetértett abban, hogy kivételes katonai pályafutás áll előtte. Ekkor következett be az az esemény, amely elindította Vlaszovot azon az úton, amely során a nemzet hőséből a bolsevizmus „árulója” lett.
A Wehrmacht alakulatai a finn haderő segítségével 1941. szeptember 8-án zárták körül Oroszország egykori fővárosát, a Leningrádra átkeresztelt Szentpétervárt. A német hadvezetés a Néva-parti város kiéheztetése mellett döntött. Sztálin Vlaszovot repülővel a Volhov környéki erdőbe küldte, ahol idővel a Leningrád körüli ostromgyűrű áttörésével megbízott Volhovi Fronthoz rendelt 2. rohamhadsereg élére került.
Helyzetük teljesen reménytelen volt, ám mire a szovjet hadvezetés májusban (hónapokkal a kérelmet követően) engedélyezte számukra a visszavonulást, a németek a 2. rohamhadsereget már teljesen elvágták az utánpótlástól. A katlanba került katonák és a lakosság egyaránt bőrszíjakat, fakérget, rügyeket evett, megjelent a malária, és felütötte a fejét a kannibalizmus is.
Néhány hadosztálynak sikerült kitörni a gyűrűből, a teljesen lesoványodott Vlaszov azonban a katlanban ragadt. Átöltözött közkatonai egyenruhába, és szakácsnőjével két héten át a mocsaras volhovi erdőben bolyongott. Kunyhókban bujkált, majd júliusban egy, a felszabadítók által kinevezett sztaroszta (falufőnök) a nyomára vezette a németeket. Egy pajtában találtak rá.
Hadifogolytáborba szállították, ahol balti német tisztek igyekeztek rávenni az átállásra. Ennek – ki tudja, milyen hosszas belső vívódást követően – az lett az eredménye, hogy már 1942 szeptemberében olyan, Vlaszov aláírásával ellátott röplapokat szórtak le gépeikről a németek, amelyek az átállásra buzdították a szovjet katonákat, és az altábornagy hamarosan még ennél is továbbment. 1942 decemberében megalakította a Vörös Hadsereg egykori tisztjeiből álló Orosz Nemzeti Bizottságot, amelynek élén a demokratikus Oroszország létrehozását tűzte ki célul.
Vlaszov az 1917. februári polgári forradalom alapjain álló Orosz Birodalmat kívánta feltámasztani. Mint 1943-ban a német lapok beszámoltak róla, Vlaszov kijelentette, hogy német győzelem esetén nem akarja lerombolni a bolsevikok által épített gyárakat, elvenni a parasztoktól a traktorokat vagy felszámolni az új kor vívmányait, ám a gazdaságot az orosz nép szolgálatába kívánja állítani, miután a bolsevikok ezt elmulasztották.
Az altábornagy nyilvánvalóan tisztában volt azonban azzal, hogy szovjet győzelem esetén számára nem lesz kegyelem.
Ekkoriban azonban már számos kifogása lehetett Sztálinnal szemben, akiről korábban még tisztelettel beszélt. Nem elég, hogy a nagy terror idején sok barátja és bajtársa „tűnt el”, a jómódú gazdák, ún. kulákok ellen indított hadjárat Vlaszov és felesége szüleit is érintette, ráadásul a szovjet vezér a volhovi katlanban gyakorlatilag feláldozta Vlaszov hadseregét. Küszöbön állt egy általa vezetett, oroszokból álló Wehrmacht-hadtest létrehozása.
1941 végéig mintegy hárommillió szovjet katona esett hadifogságba. 1942 tavaszától Sztálingrádnál pedig már a Wehrmacht-katonák mintegy 15-20 százaléka a besorozott szovjet hadifoglyokból került ki, mivel a német vezérkarból is sokan vallották az „Oroszországot csak az oroszok segítségével lehet legyőzni” elvet. Történészek úgy vélik, ha már a háború elején felállítják az orosz önkéntes hadsereget, a sztálini rendszer összeomolhatott volna.
A Führert Heinrich Himmler győzte meg, hogy engedélyezze Vlaszov számára az Orosz Felszabadító Hadsereg (ROA) felállítását, két hadosztállyal. A ROA 1944–45 folyamán szállt be a küzdelmekbe.
Vlaszov katonáinak számos indítéka lehetett arra, hogy csatlakozzanak egységeihez. Sokan nem felejtették el, hogy parancsnokaik megakadályozták alakulatuk visszavonulását, emberek tömegeit az értelmetlen halálba küldve ezzel, míg másoknak a barátait végezték ki a Vörös Hadsereg tisztjei a saját szemük láttára. Persze voltak, akiket a sztálini rendszer elnyomó politikája állított át a másik oldalra.
A hadsereg 1. hadosztályát 1945 márciusában egy német hadosztállyal együtt az Oderánál vetették be, majd Csehországba, a brünni frontra irányították. Egyik hadosztályparancsnoka, Szergej Bunyacsenko Prága védelme érdekében itt átállt a németek ellen felkelő csehekhez, amit Vlaszov vonakodva bár, de elfogadott.
Ez azonban nem mentette meg egyikőjüket sem a végzetüktől. Vlaszovot végül 1945. május 12-én, a csehszlovákiai Pilsen közelében fogták el a szovjetek. A plédek alatt elrejtőző altábornagyot egyik századosa árulta el. Moszkvába szállították, ahol a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma halálra ítélte. Vlaszovot tizenegy tiszttársával együtt 1946. augusztus 2-án hajnalban, a hírhedt Lubjanka börtönének udvarán felakasztották. Az aznapi szovjet újságok az utolsó oldalon, egy rövidhírben tudatták az olvasókat a kivégzésről.
Vlaszov neve a Szovjetunióban egyet jelentett a kollaborációval. Erre utal az is, hogy a háború végén már bármilyen, németekhez átállt katonát „vlaszovistaként” emlegettek. Még a Gulag táboraiban is gyakran aggatták a rabokra a fasiszta és hitlerista mellett a vlaszovista jelzőt is.
Az altábornagy és hadserege szerepét Nyugaton a jobb- és szélsőjobboldal számos alkalommal méltatta, a szovjet történetírók viszont egy ideig meg sem említették a nevét, majd a volhovi katasztrófáért rá hárították a felelősséget, olyan személynek beállítva, aki a veszélyek elől gyáván a németekhez menekült.
Személye évtizedekkel sorsdöntő lépése után is komolyan megosztja az orosz közvéleményt. 2016-ban egy Kirill Alekszandrov nevű orosz kutató doktori disszertációja kavart nagy vihart.
A történész száznyolcvan, Vlaszov hadseregéhez csatlakozó tiszt pályafutását megvizsgálva arra jutott, hogy a szovjet történészeknek az oroszok történelemszemléletét ma is meghatározó narratívájával ellentétben a tisztek többsége nem opportunizmusból állt át a németekhez, hanem a sztálini terror idején elszenvedett különféle sérelmek miatt.
A doktori védést követően még egy hónappal is dühös kommunisták álltak az Orosz Tudományos Akadémia Történeti Intézetének szentpétervári épülete előtt, akik egyenesen „náci propagandával” vádolták a Vlaszovot szerintük nem világosan elítélő szerzőt.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
