Dísztelen a nagypénteki oltár. Se abrosz, se virág. Zöldcsütörtökön megfosztották minden ékességétől. Nekem mégis tetszik. Mi több, gyönyörűnek találom. Amikor megszólal a kerepelő, hogy a szertartás kezdetét jelezze, tompa döbbenetet érzek. Ott legbelül… Hiányzik a csengettyű és a harang. Ráadásul még az időjárás is mintha csak tükrözné, mi történhetett valaha. Hideg van, sötét és szemerkél az eső… Ahogy nálunk mondják, sírhatnékja támad az embernek.
Meredt szemmel figyelem a dísztelen oltárt, a letakart keresztet. Nagy a csöndesség. A visszafogottságot szinte vágni lehet. Szigorú böjti nap révén éhesen jöttem a szertartásra, attól tarok, nehogy korgó gyomrom megzavarja ezt a soha meg nem ismétlődő hangulatot. A nagypénteki nagy szomorúságot. Krisztus meghalt értünk a keresztfán. Záró ének nélkül csendben, egyenként, kettesével fokozatosan távozunk a templomból.
Nagyszombat sem kecsegtet sok jóval. Legalábbis, ami az időjárást illeti. Lehet, hogy még a feltámadási körmenet is elmarad. Ahogy a virágvasárnapi. Pedig nagyon sokat hozzátesznek az ünnep méltóságához. De egy dolog megnyugtat. Ma egész biztosan meg fognak szólalni a harangok… S újra átélem azt a felszabadító érzést, amit mindig, húsvét vigíliáján.
Olyankor mindig eszembe jut a rendszerváltozás utáni első szabad húsvétunk és az első körmenet. Az összes idős asszony sírt a templomban. Amikor megszóltak a harangok és rázták a csengettyűt. Egész biztosan örömkönnyek voltak ezek. Valami elmúlt, jött a felszabadulás. Lehet, azt hitték, már soha az életben nem vonulhatnak körmenetben az utcán. Az egész falut megkerültük akkor, gyertya égett a házak ablakában… Minden idők talán leghosszabb és legszebb feltámadási körmenete volt ez a falunkban.
A régi idők mostanában sűrűbben előtérbe kerülnek. Nemrég egy néprajzkutató arról mesélt nekem, hogy bizony eleink, dédanyáink, nagyanyáink a húsvéti ünnepek nagy részét a templomban és nem mellesleg közösségben töltötték. Szertarásokkal, szokásokkal, a szent sírnál való imádkozással. A mai ember erre egyből rávágja, hát persze, mert ők még ráértek. Ebben van igazság. Ők még sokkal lassabban, előre kiszámíthatóan éldegéltek. Volt idejük mindenre felkészülni. Tavasz elején még a földeken sem volt sok a munka, az asszonyok ráadásul nem dolgoztak. A stresszt, mint olyat nem ismerték. Nem azt hallották a főnöküktől, hogy még húsvét előtt el kell intézni ezt is, meg azt is… Kerül, amibe kerül. Legfeljebb túlóráznak.
Ahelyett, hogy otthon nagytakarítanának, sütnének, főznének, vagy éppen templomba mennének. Ellopták ezt az ünnepet is. Húsvét fénye megfakult. Csak a locsolkodásra degradálódott, miközben az egész folyamatában megélhető igazán. Mindennel, ami hozzá tartozik. A szép szokások, a népi hagyományok lassan mindenütt kivesznek. Régen az embereknek nem sok mindenük volt, de hitük annál több. Nekünk ma már mindenünk bőséggel van, csak éppen a hitünk kevés. Megváltoztak az értékek és mértékek, a normák, a mihez tartás, a tisztelet.
Senki nem szól ránk, hogy például nagyböjtkor ne mulatozzunk, mi több, ne hangoskodjunk. Azt se mondja meg senki, mikor illik és mikor nem mosni, házimunkát végezni… Régen a fiatalasszonyokat bizony kiokosították az időbbek… Ma már mindenki azt csinál, amit akar. Csak éppen azt nem vesszük észre, mert lehet, nem is akarjuk, hogy Krisztushoz hasonlóan, mi is kereszteket hordozunk.
Néha jó lenne ezekkel megpihenni, letenni őket egy kis időre… Ehhez kell a húsvéti áhítat, az elcsendesedés, az idő, ami ma a legdrágább portékának számít. Meg kell adni a módját, hogy magunkban elrendezzük dolgainkat, s újult erővel, talán kicsit máshogy folytassuk tavasztól. Mert ahogy a természet minden évben újraszületik, vele együtt és annak részeként mi is képesek vagyunk erre. Persze az akarat mellett hit is kell hozzá. Nem is kevés!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
