Szoptatós fotel, kismamáknak, hintáztatható, ergonomikus kialakítás, párnázott kartámasz, újszerű, fejrésznél folt.
Kilencedik kerület, ingyen elvihető. Ez gyanús, hogy ingyen. Rákerestem a gyártó honlapján, onnan másolták a paramétereket a hirdetésbe. Kivéve a foltot. A fényképek alapján tényleg jó állapotban van, a foltról nem töltöttek fel közelit. A kórházi gumilepedőn is volt egy. Tuti frissen tették alá, még vegyszerszaga volt, de hát, na, volt rajta egy folt. Aztán lettek újak. Nem akarok most a kórházi ágyra gondolni, ki kell szellőztetni a fejem, azért is egyeztem meg a hirdetővel a ma délutánban. Gyalog megyek. Persze, végig a reggel jár a fejemben, a foltos lepedő, meg az a hang, ahogy felsír. Idegen hang, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Letérek az Üllőiről, előveszem a mobilt, beírom a címet a mapsbe, és követem a kék pöttyözést. Ez olyan egyszerű, hogy jólesik.
A kapucsengőn a Kovács-Pacala feliratot keresem, felveszik, de nem szólnak bele. Fojtott hangon mondom, hogy a szoptatós fotel hirdetésére. Sípol a kapunyitó, bemegyek. Régi, gangos ház, meglepően rendezett belső udvar, liftszagú lift. Harmadik emelet tizenkilenc, ezt írta üzenetben. Egy ilyen háztól azt várnám, hogy csak öregek lakják. Mit keres itt egy szoptatós fotel? Kilépek a liftből, még nem megyek tovább. Kíváncsivá tesz a Kovács-Pacala név, megnyitom a hirdető profilját. Férfi. Érdekes. Bár én meg férfiként érdeklődöm. Nem kell meglepődni. Titkosított adatlap, nem látok mást, csak egy profilképet. Graffiti egy tűzfalon, többemeletnyi magasan, have no fear. A tűzfal előtt guggol egy tag és a kezével mutat valamit, nagyon kicsi, nem látni, mit. Az arca is pixeles, ahogy ráközelítek.
Kilépek a gangra, a számozás alapján jobbra kell indulnom. Kovácsoltvas korláton fröccsöntött műanyag virágládák. Színesek, még csak imitálni se próbálják az agyagot. Virág nincs bennük, csak föld, az egyikben hamutál. Rá szeretnék gyújtani, a kabátom bal mellzsebére csapok, automatikus a mozdulat, a zseb üres. A tizenkilences előtt megállok. Barnára lakkozott faajtó, katedrál üveggel fejmagasságban. Az üveg mögött rács, a rács mögött rikító, neonzöld szín, semmi más. Az ajtó melletti falon keresem a csengőt, nem találom. Végignézem az ajtókeretet, jobb meg bal oldalt is, ott sincs. Mielőtt kopoghatnék, motozást hallok az ajtó mögül, a neonzöld szín eltűnik, függöny volt. A katedrál üveg mögött fej bukkan fel, ugyanúgy pixeles, mint a képen, ő lesz.
Kovács Roland, nyújt kezet a tag, velem írtál Messengeren. Kitárja az ajtót, kis előszobába lépek, a hátam mögött visszaomlik a neonzöld függöny, nehéz anyag, szigetelésre használhatják. A hirdető fél fejjel magasabb nálam, szakálla hosszú, de ápolt, hihetetlenül egyenes vonalban kezdődik az arcán. Melegítőszett van rajta, óriási feliratokkal a mellén meg a combján. Respect és focus. Újra a kórházi szobára gondolok, gyorsan elhessegetem, végigpörgetem a kék pöttyözött útvonalat, a virágládákat, és hogy most itt vagyok.
Egyszerre csap meg a lakás otthonszaga és Roland parfümjének illata. Erős. Miközben rúgom le a cipőm, megkér, hogy vegyem le. Vedd már le légy szíves, így mondja. Fölösleges körök. Rüszttel beigazítom az előszobabútor előtt sorakozó cipők mellé. Valahogy túl sok a cipő meg a kabát meg a szag. Főleg a szagok, annyira mások, mint reggel. A komódon bukósisak, női táska, ezüsttálcán rakat kulcs, férfi meg női parfüm, emeletes ételhordó dobozok. A táskámat a komódra teszem, érzem, hogy még meleg az étel.
A bejárattól jobbra ajtó, folyosóra nyílik, Roland megy elöl. A fotelről magyaráz, rosszul hallom, nem néz hátra. Nem lehet gyakorlott hirdető, úgy látom, zavarban van. Ez megnyugtat. A folyosón végig fényképek függnek a falon, mindegyiken ugyanaz az idős házaspár, talán a szülei. Valahogy nehéz elképzelni. Nem olyannak tűnnek, akik Rolandnak nevezik a fiukat, nem is hasonlít rájuk. A neonfüggöny sem illik a képbe, az öregek olyannak tűnnek, akiknek van ízlésük. Mintha az a fotó maradt volna a keretben, amivel árulják. Furcsa idős embereket párként látni. El sem tudom képzelni, hogy lehet szülőket együtt szeretni, egy keretben. Ezt jó lenne megkérdezni.
Újabb ajtó, nappaliszerű, nagy szobába vezet. Franciaágy van benne, meg galéria. Babaágy sehol. A szőnyeg puha, szokatlanul puha, drága lehetett. A szoptatós fotel a galéria alatt a sarokban áll, Roland biztat, hogy próbáljam ki. Női hang szól mögülem, hogy vegyük le róla a takarót, nézzem meg a foltot. Az ajtóban áll, a keretnek támaszkodik, észre se vettem, mikor jött. Ő lehet Pacala. Vagy Pakala. Jó nő. Nem mutatkozik be, nem is mozdul a takaróért. Roland leveszi a takarót a fotelről, négyrét hajtja és keresztbe font karjai között a mellkasához szorítja. Színes, batikolt minta, furcsán mutat a respect feliraton. Mindketten engem bámulnak, úgy látszik, bele kell ülnöm. Elmegy tőle a kedvem. Elhúzom a faltól a fotelt, körbejárom.
Drapp színű, megkímélt bőr. Nyomkodom a párnás részeket, de nem figyelek az anyagra, azért csinálom, hogy örüljenek. Hirtelen biztosan tudom, hogy nem kell. A fotel mögül először kerülök szembe a nővel. Nincs a lakásban gyerek, nem is terhes. Zavarba jön a tekintetemtől, az ablak előtt álló fotelbe ül, a szoba másik végében, távirányítót kezd nyomkodni. Zene szólal meg, rádiócsatornák között váltogat. Keresem, hogy honnan jön a zene, hol a rádió. Nem fordítja a távirányítót semerre, az ölében tartja, és a mutatóujjával nyomogatja, mint a gyerekek. Ez idegesít, ciccegek, Roland félreérti, közelebb lép, mintha a zene miatt kevésbé hallanánk egymást. Nem is beszélünk. Most már muszáj lesz beleülnöm.
Végre ránézek a fotelre, olyan szemmel, mint aki venni akar egy hasonlót. Furcsa konstrukció. A sok párnázott bőrfelülettel méltóságteljes, mint egy maffiafőnök trónja, aztán a hintaszéktalpak mégis megfosztják a bőrbútor méltóságától. Beleülök, nyekereg az anyag, rögtön kiszolgáltatottnak érzem magam. Próbálok a talpammal lent maradni a puha szőnyegen, de lehetetlen megállítani a hintázást, folyton visszadőlök, mint a hátára fordult bogár. Hogy lehet ebből felkelni? A nő megáll egy csatornán, mulatós szól. Csapdában érzem magam.
Eszembe jut a folt, kihúzom a hátam, el a támlától. Így sikerül megállítani a hintázást. Hátrafordulok, a bőrt vizsgálom. A fejtámla jobb szélén találom meg a foltot, megörülök neki, mintha ezen múlna a menekülésem. Csak a körvonalai látszanak, pár árnyalattal világosabb a fotel színénél. Vegyszerrel próbálkozhattak. Más, mint ami a kórházi lepedőn volt. Most hirtelen nagyon távolinak tűnik a folt a kórházban, mintha nem is ma lett volna, hanem hónapokkal ezelőtt. Mintha azóta új életet kezdtem volna, aminek sokkal inkább része Roland, a nő a távirányítóval, meg az idős házaspár a képeken. Ez a folt most sokkal közelibb, mint az, amit a feleségem meg a saját gyerekem csinált. Az új élet a vákuum erejével rántott ki mindent a fejemből, ami délelőtt kavargott benne. És ez jó. Visszadőlök a fotelbe, átadom magam a hintázásnak. Most új gondjaim vannak, könnyebb gondok. Meg akarom például beszélni Rolanddal, hol van a gyerek, aki ezt a foltot csinálta. Meg hogy ki az öreg pár a képeken, és szeretik-e egymást. A nőt megkérném, hogy halkítsa le a zenét, hogy mindezt megkérdezhessem. És azt is, hogy mit jelent neki a respect és a focus. Hogy tényleg nem fél? Semmitől? Már nem is akarok felkelni a szoptatós fotelből, a puha szőnyeg minden egyes érintése beljebb lök Rolandék életébe, távolabb az enyémtől.
Roland megunja az álldogálást, a franciaágyra ül és idegen nyelven szól Pacalához. Az kiviharzik a szobából, közben a szemét törölgeti. A zene marad. Roland átül a nő helyére és ő is váltogatni kezd a csatornák között. Úgy látszik, hozzászoktak a jelenlétemhez. Talán ők sem akarják, hogy elvigyem a fotelt, csak becsalogattak ide az otthonukba, ahol sűrű és idegen szagok vannak. Túl mélyre jöttem az életükbe, és még a fotelbe is beültem, itt tartanak. Megint úgy érzem, hogy nem tudok felkelni, hogy már sosem fogok visszajutni a neonzöld függöny túloldalára. Pedig nekem ott dolgom van. Bepánikolok, nagy lendülettel kiugrom a fotelből. Roland is feláll, visszadobja a távirányítót, reklámblokkot hallgatunk.
Átgondolom, mondom, egyeztetek a feleségemmel, amúgy sem autóval jöttem, most nem tudnám elvinni. Azt mondja, majd írjak, de ha más vinné, akkor nem foglalja nekem. Megkérdezem, miért ingyen adják. Hogy gyorsan vigyék, ennyit mond. Hátranézek még egyszer a foltra, hálás vagyok, ahogy a fájdalomcsillapító tablettának is az szoktam lenni. Kifelé menet már érdektelennek tűnik, ki az idős pár a falon. Az is lehet, hogy van gyerek a lakásban, csak nem voltam elég figyelmes. Minél távolabb kerülök a foteltől meg a folttól, annál biztosabb vagyok benne, hogy gyorsan vissza kell mennem a kórházba. Az emeletes ételhordó már kihűlt, érzem, ahogy a táskámért nyúlok az előszobában.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
