Aligha árulok el titkot, ha elöljáróban leszögezem: mint ahogyan az élet minden területén egyre fokozódnak a súlyos, már-már megoldhatatlannak tűnő problémák, úgy az oktatás is komoly válságban van. Csakhogy ez a válság nem ma kezdődött, hanem évtizedek óta tart – igaz, a szétesés jelei egyre szembeötlőbbek. Nem csak Magyarországon, hanem mindenütt a nyugati világban, mi több, annak határain túl is. Miután azonban évtizedek óta a hatalom látható és láthatatlan birtokosai a látszatintézkedéseken kívül a világon semmit sem tettek az oktatás terén tapasztalható kétségbeejtő folyamatok megállítása érdekében, joggal merül fel a kérdés: érdekli-e egyáltalán a nyugati világot uraló gazdasági-politikai „elit” tagjait az oktatás?
A válasz a kérdésre egy nagyon határozott és egyértelmű nem! A tanárok, szülők, gyerekek jelentős részét persze érdekelné, azonban, mivel a globális pénzoligarchia elvárásai között nem szerepel az „oktatás fejlesztése”, ezért az egyes szatellitállamokat iránytó kollaboráns vezető rétegek sem tesznek semmit az iskolarendszer szétesésének megakadályozása érdekében. (Tisztelet az „elitek” soraiban megtalálható egy-két ritka kivételnek.) Ostoba, vérforraló közhelyeket tudnak persze puffogtatni a politikusok és „oktatási szakértők”, cselekedni azonban, főleg pedig jelentős összegeket az oktatásba befektetni, már nem hajlandók. (A legirritálóbb lózung, amit a rendszerváltás óta ismételgetnek: „az oktatás stratégiai ágazat”. Vastag bőr van ugyan a képükön, de egy ideje ezzel a semmitmondó szöveggel azért már nem jönnek elő.) Csakhogy valójában a helyzet még elkeserítőbb annál is, mint hogy a nyugati világ urai és kiszolgálóik pusztán nem képesek érdemi intézkedésekkel javítani az oktatás rendszer minőségét: minden jel szerint ugyanis a cél kifejezetten az iskolarendszer teljes leépítése, a tanintézmények laza gyermekmegőrző helyekké züllesztése, erkölcsöt nem ismerő, tudatlan, és így orruknál fogva vezethető néptömegek megteremtése.
Avagy hihető-e, hogy a népességcsökkentési terveket dédelgető, halálos vírusokkal kísérletezgető, sebtében összecsapott vakcinákkal milliókat beoltó, a fehér emberek életterét idegen fajú migránsok tömegével elárasztó, Európa népeit saját hatalmi tébolya oltárán feláldozó globális birodalmi „elit” minőségi oktatásban szeretné részesíteni gyermekeinket? A tanév első napjaira előirányzott tüntetéseknek, sztrájkoknak a balliberális ellenzék uszályában vergődő (sok esetben „hasznos idióta”) szervezői és résztvevői rossz helyen kopogtatnak. A kiszolgáltatott magyarországi kormányzat ugyanis, még ha akarna, akkor sem tudna semmiféle komolyabb intézkedést tenni kulcsfontosságú, „nemzetstratégiai” kérdésekben a globális pénzhatalom engedélye nélkül. Ezen kívül pedig ajánlatos lenne végre eltöprengeni az alábbi, nem különösebben bonyolult összefüggésen: a tanárszervezetek (és sajnos a tanárok jelentős részének) gondolkodását alapvetően meghatározó liberalizmus nem éppen az egyik legfőbb okozója az oktatásügy lezüllésének, a tudás leértékelődésének, a tanári, szülői tekintély lerombolásának, a katasztrofális iskolai fegyelmi állapotoknak? Mindennek tetejében pedig a frankfurti iskola pusztító tanításaival összevegyített liberalizmus, a globális bankárelit hatalmát tovább erősítő PC-nyelvezet kötelezővé tételével a legalapvetőbb létkérdések megvitatását – és így megoldását – tette lehetetlenné. A tiltott, „gyűlöletkeltésre alkalmas” témáknak se szeri, se száma: az oktatásügy gondjait pedig immár lehetetlen anélkül megoldani, hogy az „eltérő szocializációjú” cigány gyerekek tömeges iskolai megjelenéséből fakadó gondokat nyilvánosan megvitatnánk. Ugyanis, bármennyire is nem akarnak tudomást venni erről a liberális tanárszervezetek, attól a tény még tény marad: nem kevés tanár akad (hogy mennyi, nem tudhatjuk, mert erről a témáról beszélni sem szabad), aki bizony azért hagyja el a pályát, mert nem képes megküzdeni a sok esetben kezelhetetlen – „más kultúrájú” – gyerekekkel.
A szegregáció tilalma is egy kötelezően hangoztatott liberális jelszó, csak éppen a való életben akadályozza a fegyelmezettebb, a tanulás iránt fogékony, otthon tisztességes nevelésben részesülő diákok előrehaladását. Vagy talán úgy gondolják a liberálisok, hogy a gazdag elit réteg magániskolákba menekíti ki a gyerekeit, aki pedig erre nem képes – a nagy többség –, az pedig csak járassa a lezüllő, minőségi oktatásra alkalmatlan állami intézményekbe a lányait és fiait? Természetesen nem csak a cigány gyerekek fegyelmezése állítja egyre megoldhatatlanabb feladat elé a pedagógusokat: sok magyar diákkal is baj van. De hogy miképpen lehetne helyreállítani a rendet a tanintézményekben, amikor a tanári tekintély eltűnt, a pedagógusok kezében alig maradtak fegyelmezési eszközök? Erre az oktatásügy szempontjából kulcsfontosságú kérdésre azonban a jelek szerint senki nem is keresi a választ.
Való igaz, a pedagógusok kétségbeejtően alacsony fizetése hosszú évtizedek óta akadályát képezi az oktatásügy kedvező irányú átalakításának. Ugyanakkor a két pedagógus szakszervezet és más szerveződések béremelésért folytatott küzdelme meglehetősen visszás annak a ténynek a fényében, hogy egy gyékényen árulnak a hazánk kirablásában és gyarmati sorba süllyesztésében oly lelkesen segédkező balliberális ellenzék pártjaival. Teljességgel jogos igény az adminisztratív terhek csökkentése is, továbbá részben a tantervek módosítása bizonyos gyakorlati szempontok szerint: a pénzügyi alapismeretek oktatása, valamint a környezettudatos gondolkodás és életmód megismertetése is fontos, de nemzetünk fennmaradása szempontjából a leglényegesebb a családi életre nevelés lenne. A (fogyatkozó lélekszámú) nemzeti érzelmű pedagógusok számára elfogadhatatlan továbbá, hogy a liberális tanárszervezetek a praktikus ismeretek tananyagba emelésére hivatkozva szeretnék száműzni az iskolából a klasszikus műveltség számos elemét. Miként ezek a most tüntetésre, „polgári ellenállásra” készülődő csoportosulások a nemzettudat erősítését célzó tantervi módosítások ellen is rendre felemelik a szavukat. Holott az irodalom és a történelemkönyvek nem egy lényeges kérdésben továbbra is az uralkodó liberális konszenzust tükrözik, mely azonban egyes pontokon sem a valós tényekkel, sem pedig az ifjúság nemzeti szellemű nevelésével nem hozható összhangba. Jó lenne persze, ha szabad és nyilvános viták zajlanának bizonyos történelmi kérdésekről tudományos körökben – az oktatás szempontjaira is figyelemmel -, azonban (miként azt a Horthy Miklós mellszobrának felállítása nyomán kitört hisztéria is mutatja) a balliberális oldal nem vitázik, hanem kinyilatkoztat, minősítget és megbélyegez. Teheti, mivel a kultúra, a tudomány, az oktatás is – miként már az élet majd minden területe – a globalista-liberális hálózatok egyre fokozódó befolyása alatt áll. Márpedig aki a hatalmat birtokolja, az általában nem folytat párbeszédet, hanem parancsol és diktál.
A magyar oktatás kilátásai – mint ahogy általában hazánk, sőt az európai nemzetek kilátásai – finoman szólva, nem túl rózsásak. Túl azon, hogy jelentős világerők szeretnék az európai civilizáció alapját képező műveltség eszményét kigyomlálni a fehér ember tudatából, továbbá a hagyományos erkölcs és a nemzeti érzés ellen is hadjáratot indítottak, a ránk szakadó energia- és gazdasági válság körülményei közepette az oktatás ügye még inkább háttérbe szorulhat. Ezzel szemben azonban nekünk, nemzeti érzelmű magyaroknak, úgy kell gondolkodnunk, ahogyan Klebelsberg Kunó gondolkodott: a már-már reménytelennek látszó körülmények közepette is őriznünk kell a lángot, és hinnünk kell abban, hogy az emberpróbáló évek után azok a nemzetek maradnak fenn, és kezdhetik meg a civilizáció újjáépítését, amelyek nem feledkeztek el a tudás és az örök értékek átadásának szent feladatáról.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
