Hargita
Budapest egyik belső kerületében van egy földdarab, amitől nagyon nehéz elszakadni. Mágikus ereje van. Aki elköltözött, sóvárogva vágyik vissza, aki maradt, csak a halál viheti el.
Régebben, mit sem tudván erről, arra jártamban csak átsiklott a tekintetem az utcáról jelentéktelen, hosszú épülettömbön. Mígnem ott lakó ismerősöm egyszer meghívott, de kikötötte, hogy a kapunál találkozzunk, mert egyedül nem találnék hozzá. – Minek nézel te engem? – gondoltam magamban, de később, a G, H, L, J, E, K jelű, két- és egyszintes tömbök belső kertjeiben szegélyezett utcácskákban tényleg nehéz lett volna odatalálni az ötszáz valahány számozásig. – Postás, mentős, tűzoltó legyen a talpán, aki hamar idetalál. – mondtam ismerősömnek, aki válaszul sejtelmesen mosolygott. Ezen akkor átsiklottam, mert figyelmem az ég felé nyúló, sudár fenyőfák kötötték le. – kis Erdély – szakadt ki belőlem. – Igen – válaszolt ismerősöm. Az évtizedekkel ezelőtt átcsempészett apró csemeték, magok emlékeztetve pótolják a kényszerűségből elhagyott otthont – itthon. Hasonlatosan azon megtépett lelkű emberekhez, akik hónapokig az őket átszállított vagonokban kényszerültek lakni, illetve a „szerencsésebbje” az akkori hírhedt Auguszta-telep lécekből tákolt barakkjaiban kapott elhelyezést.
Mindez egy pazar palotában, pompás körülmények között született embertelen döntés eredményeként alakult így, 1920. június 4-én, ami feledhetetlen és megbocsáthatatlan.
Ezt követően a beteges kéjjel szétszaggatott, mesterségesen kicsire zsugorított hazánkban a tömegével jött menekülteknek Horthy Miklós kormányzó úr, pár hónap alatt építtetett átmenetileg gondolt telepet, a az elrendezésével jelentősen megnehezítette az idegen üldözők általi célszemélyek megtalálását. Az átmenetből öröknek hitt lét lett, mert a fel-felcsillanó, változó remények sorra odalettek. Az elveszettek kárpótlására kertész varázsolt rózsalugasokat a belső kertekben, alattuk kis asztalkákon csendben sakkoztak szabadidejükben a férfiak, míg egy idős hölgy, nagy nehézségek árán áthozott zongoráján finoman érintve a billentyűket, halk muzsikával csitította a háborgó lelkeket.
Hangoskodás nem igen volt. Tisztelettel voltak egymás iránt, annak ellenére, hogy az összezsúfoltak között nagy rangkülönbségek voltak. A fordulat után sem okozott gondot, hogy volt apáca mellett idecseppent szerb hercegi sarj lakott, vagy az egykori honvéd tábornok fogadott fia történelmi nevével csintalankodott, akiből később neves író vált.
A visszatérés reményét vesztettek nem hagyták el magukat. A lányokból tanító, tanár lett, a fiúk főleg orvosként, mérnökként reppentek másfelé.
Mindenki igyekezett megtalálni számítását, hiszen akkoriban három-négy gyerekszájat kellett etetni. Belemerültek a munkába, mindent elvállaltak. Egy Barabás leszármazott megrendelésre festett hatalmas vásznakra szép arcú, de a kor követelményeinek megfelelő vaskos, harcos embereket, majd vasárnap a kis Teréz templomban könnyített lelkén. A hétköznapok valóságától menekülve azt sem tudta mi volt az akkori pénz értéke. Így fordulhatott elő, hogy a szomszédban lakott asszonylányához menve, az így-úgy megtakarított, zsebkendője sarkába csomózott filléreket oszlopba állítva a konyhaasztalon közölte, hogy ezzel járul hozzá erdélyi hazautazásukhoz. A naiv jóindulat láttán a sírva fakadt lány átölelte apját, aki meg volt győződve, hogy sokat segített.
Később, az áttelepült idősek örök fájdalommal a szívükben elmentek, s helyükbe harsány prolik költöztek. A keveredés ekkor kezdődött. Az egyik, grófkisasszonynak született szép, intelligens lány a család ellenkezése ellenére hozzáment egy jóképű, nagydumás, erőszakos jampihoz, aki többet volt börtönben, mint szabadon. A vegyes házasságok, kapcsolatok által megváltozott légkör akkor enyhült, amikor a három évenként idelátogatott rokonság természetes kedvessége elbűvölte a prolikat. Aztán visszatértek saját szokásaikhoz, a teli bendőt szesszel alaposan meglocsolva hétköznapi életükhöz, hiszen Trianonról nem hallottak, de nem is akartak.
A ’90-es évek fordulóján újabb hullámban települtek át, lakásokat vásárolva a telepen. Vidámak, felszabadultak voltak. Egy ideig. Míg a prolik le nem románozták őket. Igazi románok jöttek. Egyikük kis közértet nyitott, s a prolikat ingyen felessel csábította magához. – Imadlak magyarok! – hangoztatta gyakran, aztán a mája kivitte a temetőbe, annyit ivott az általa meghívottakkal. A román lányok viszont magyar fiúkhoz költöztek. Tiszták, háziasok, de állandóan elégedetlenek voltak, annak ellenére, hogy szerettek itt élni. Mint ahogy az ideköltözött palesztinok és fölöttük a zsidók. Látszólag egymással is jól kijöttek.
Itt, minden náció jól érzi magát.
Csak az a kérdés, hogy akkor miért ütnek, vernek, rúgnak, aláznak bennünket?
Mert hagyjuk magunkat.
Alaptalanul érezzük magunkat kicsiknek, s ha időben mernénk lépni és meg(vissza)kaparintani ami jogosan illetne bennünket, biztos megbecsülésben, nagy tiszteletben lenne részünk.
Az „úgysem sikerül”, „minek ezt vagy azt” legyintéssel elintézetteket el kell felejteni. Érdekeinket tűzzel-vassal érvényesíteni kellene, nem meghunyászkodni, idegeneket kiszolgálni, életünket és vérünket állandóan feláldozni.
Ez nem vált be. De ellenségeink elvárása sem, amit 94 éve kiötlöttek, mert a magyarok lakta Magyarország habár csonkán, de megmaradt és jobb, ha belenyugszanak, addig marad fenn, mint az övéké.
Itt, a pesti kis Erdélyben lépdelve, ahol néhány évvel ezelőtt tiszta, egyenes tekintetű idősek adták tovább erős hitüket az arra érdemeseknek, a magyarságukban megrendülteknek, a fejüket kivándorláson törőknek. Üzenetük mindörökre érvényes: itt kell értéket teremteni egymásnak, nem pedig másnak!
V.A.
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
