A szentineléz néppel való kapcsolatfelvételi kísérletek számos alkalommal csúfos kudarcot vallottak. Ennek megfelelően az indiai törvények szigorúan tiltják a közeledést az évezredek óta elzártan élő törzshöz.
A szigetet 1956-ban törzsi rezervátummá nyilvánító törvények nemcsak tiltják a területre való belépést, de a partokat 5 km-es körzetében tilos megközelíteni, és nem engedélyezett fotót vagy videót készíteni a sziget lakóiról sem – írja a Focus.it.
Az indiai hatóságok ezzekel a szigorú intézkedésekkel próbálják megvédeni ennek a titokzatos népnek az életterét és hagyományait, amely azonnal összeomlana, ha betegség vagy a globalizált világ kulturális hatásai érnék.
A feltételezések szerint szentinelézek mintegy 60 000 éve élnek a szigeten, 1200 km-re a legközelebbi szárazföldi orszgágtól, és életmódjuk leginkább az újkőkor előtti népekéhez hasonlatos. Egy ilyen ősi civilizációval kapcsolatosan számos kérdés merülhet fel. Mit tudunk a megközelítésükre tett korábbi kísérletekről? Hogyan sikerült a szentinelézeknek ilyen sokáig izolációba burkolózniuk? És miért kellene őket továbbra is békén hagyni?
A szentinelézekről rendelkezésre álló kevés információt olyan hajókról gyűjtötték össze, amelyek elég közel kerültek ahhoz, hogy messziről kémleljék ezt a népet. Az szigeten élő őslakosok vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, a part mentén pedig halásznak. Az utazáshoz pedig hosszú polinéz kenukat használnak.
Őseik feltehetően több tízezer évvel ezelőtt Afrikából menekülve vándoroltak a szigetre.
Johnathan Mazower, a Survival International (egy olyan emberi jogi szervezet, amely az őslakos népek életterét védi) szóvivője szerint ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig önellátóan fenn tudjanak maradni a szigeten, kifinomult életmódot kellett kialakítaniuk. A távolról készült ritka fotókon valóban erősnek, egészségesnek és jól szervezettnek tűnnek.
Lábszárvédőt viselnek és a rejtőzködés miatt néha sárgára festik a testüket. Lakhelyeik pedig egyszerű fából készült kunyhók.
Egyes becslések szerint 200-an lehetnek, míg más kutatók inkább a 100 alatti lészámot preferálják, de egyik adatot sem lehet biztosan ellenőrizni. Az egyetlen biztos tény, hogy a szentinelézek, mivel soha nem érintkeztek a külvilággal, mindenféle fertőző betegséggel szemben sebezhetőek: egy egyszerű megfázás pusztító járványt okozhat, nem is beszélve arról, mi történhet, ha az influenzát vagy a kanyarót kapják el.
1880 januárjában egy Maurice Vidal Portman, brit kormányzati ügyintéző által vezetett expedíció az Észak-Sentinel-szigetre utazva buja növényzet által benőtt ösvények hálózatát és több elhagyatott kis falut figyelt meg. A csoport hat foglyul ejtett szentinelézzel érintkezett, akiket foglyul ejtésük után Port Blairbe vittek, ahol gyorsan megbetegedtek. A két felnőtt rövid időn belül meghalt, a négy gyermek viszont élve maradt, őket visszavitték a szigetre.
A szentinelézeknek büszke hagyománya otthonuk megvédése minden eszközzel. Nyilakat és lándzsákat hajigáltak hajókra, helikopterekre és a partra lépni szándékozó emberekre. 2006-ban két halász meghalt, miután a hajójuk véletlenül túl közel került a szigethez. 2018-ban nagy port kavart John Allen Chau amerikai misszionárius esete, akit megöltek, miközben a sziget lakóinak engedély nélküli megtérítésére tett kísérletet.
Az 1960-as évektől kezdődően az indiai kormány néhány év különbséggel megkísérelte a kapcsolatfelvételt, de ezek egyike sem volt igazán sikeres. T.N. Pandit indiai antropológus, aki 1967 és 1991 között többször is ellátogatott a szigetre, a New York Times-nak elmondta, hogy a szentinelézek többször is hátat fordítottak az antropológusoknak, és guggoló helyzetbe helyezkedtek, mintha üríteni akartak volna. Pandit szerint az ok egyszerű: „Nem akarnak tőlünk semmit. Mi vagyunk azok, akik folyamatosan zaklatják őket. Azt gyanítják, hogy nincsenek jó szándékaink. Ezért állnak ellen nekünk”.
1974-ben egy dokumentumfilmet forgató filmes stábot, amelyet antropológusok, rendőrök és a National Geographic fotósa kísért, nyílzáporral fogadtak az őslakosok.
Az egyetlen sikeres és békés kísérlet a közvetlen kapcsolatfelvételre a sziget lakói és Madhumala Chattopadhyay antropológus között történt, aki már ismert volt arról, hogy bizalmat alakított ki a szigetcsoport más őslakos népeivel. A nő jelenlétét nem értelmezték fenyegetésként, megengedték neki, hogy megközelítse őket és közvetlenül a kezükbe adja az ajándékokat.
1996-ban azonban indiai kormány látogatásai befejeződtek. 2004 és 2005 között néhány helikopteres expedíciót hajtottak végre, hogy felmérjék az indiai-óceáni szökőár által súlyosan érintett szigeten uralkodó állapotokat, de szentinelézek szidalmak közepette fogadták őket.
India állam által azóta is preferált megközelítés a következő: az ország csupán megfigyeli a szigetet és annak lakóit, anélkül, hogy kapcsolatba lépne velük, vagy megpróbálná rájuk erőltetni törvényeiket.
Az ENSZ őslakos és törzsi népekről szóló egyezménye megköveteli a kormányoktól, hogy garantálják e különleges törzsek jogait, és Indiát az elmúlt években többször bírálták azért, mert hagyta, hogy a szentinelézek békéjét megsértsék.
A Survival International szerint „az indiai hatóságoknak jogi kötelességük biztosítani, hogy az őslakosok biztonságban legyenek a misszionáriusoktól, a vizeiken illegálisan halászó emberektől és bárki mástól, aki megpróbál kapcsolatba lépni velük.
Sajnos a szentinelézek esete nem egyedi: a világszerte elszigetelten élő őslakos népek megdöbbentő mértékben tapasztalják földjeik megsértését és háborgatását. Az Amazonas vidékén számtalan érintetlen őslakos közösség földjét szállják meg fakitermelők és bányászok – számolt be erről a szervezet honlapja.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
