Szlovákiában, Magyarországon immár több száz beszámoló, visszaemlékezés, tanulmány, továbbá felkutatott és nyilvánosságra hozott dokumentumok, rádió- és tévéműsorok, illetve film is foglalkozik a felvidéki magyarság csehországi kényszermunkára hurcolásával. Most az egyszerű, de érdeklődő utazó szempontjából azt próbáltuk kideríteni, vajon a másik oldalon, Csehországban, van-e és milyen emléke van a deportálásoknak?
Második napomat 200 kilométerrel nyugatabbra, a Prágán túl fekvő Podbořany városban tervezem tölteni. Ennek egyetlen oka, hogy néhai Nagy Béla, felsőszeli parasztköltő Eldeportált magyarok éneke címmel verset írt Podbořanyban töltött éveiről. Abban biztos voltam, hogy a verssel nem fogok a Szudéta-vidék mintegy ötezer lakosú kisvárosának hirdetőoszlopain találkozni, de a vers szelleme talán valahogy majd visszaköszön, gondoltam. És higgyék el, így is lett.
Éjszaka érkeztem meg, egy takaros panzióban megvacsoráztam. Gondoltam teszek egy kis sétát a városban, de ahogy kiléptem az épületből, a szemembe világított az állomás neonja.
Pár lépésre vagyok tehát a megpróbáltatások újabb helyszínétől. Podbořanyba főleg Szalka, Alsó- és Felsőszeli lakosságát hozták.
A szalkai Czóderné Szíró Ilonának, a Szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–48 című gyűjteményében található beszámolója a megérkezésről: „…megérkeztünk a végállomásra, Podbořanyba, ami szudétanémet terület volt. Ott mindenkinek ki kellett szállni a vagon mellé, ahol a gazdák már vártak ránk. Mi is ott álltunk a térdig érő hóban, 20-25 fokos hidegben, olyan öltözékben, mint amilyen akkor, a front után került. Azokat a családokat választották ki először, ahol több volt a munkaerő. Mert olyan volt az, mint a vásár, ahol a rabszolgákat válogatják.”
Szelmenciek vagyunk
Másnap azon gondolkodom, hogyan kellene elindulnom, hol találnám meg az első magyar szálat ebben a cseh kisvárosban, ötszáz kilométerre az otthontól? Egy tapasztalt újságírótól tanult megoldást, hogy a telefonkönyvben keressek magyar neveket, nem tudom alkalmazni, hiszen hol vannak már a telefonkönyvek?! Azért benézek a postára, érdeklődöm, nem hever-e néhány régi példány valahol? Kedvesek, de nincs telefonkönyvük. Próbálkozzak akkor a városházán? Ott vannak lakossági nyilvántartások, s talán tudnak magyarokról a városban, a környéken.
Nyomban meg is kérdezik a belépő negyedik kolléganőt: pani Remáková, tud maga Podbořanyban magyarokról, betelepítettekről? A hölgy bizonytalanul ingatja a fejét, aztán amikor kilépek, utánam jön, és hozzám hajolva súgja, az én férjem magyar. El tudja képzelni a kedves olvasó a meglepetésemet! Bár hozzáteszi, a férjének nincs köze a kitelepítettekhez, ő katonatisztként szolgált itt a nyugati határvidéken, és itt ismerkedtek meg, majd házasodtak össze.
Fél óra múlva már Remák János, a cseh(szlovák) hadsereg nyugalmazott őrnagya főzi nekem a kávét lakótelepi lakásuk hangulatos konyhájában.
Ahogy beszélgetünk, feltűnik, hogy az egyik szoba szinte egy profi hangstúdiónak van berendezve. Itt szoktam zenélgetni a magam örömére, mondja a bélyi származású Remák János, aztán az egyik polcról levesz különböző CD-ket. Az egyik borítóján ez áll, Málenkij robot; a másikon pedig, hogy „Szelmenci vagyok”. Mi ez? – kérdezem. Tíz éve készült, a szülőföldem környékéről, illetve Kárpátaljáról, Bodrogközből, Ung-vidékről, a Tiszahátról erőszakosan, „kis munkára” elhurcolt emberek tragédiájáról.
A zene közben a szemtanúk elbeszélése hallható. A Szelmenci vagyok pedig kifejezi, hogy szimbolikusan szinte mindannyian az országhatárral kettévágott szelmenciek vagyunk. A zenét én írtam és hangszereltem – mondja mosolyogva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Podbořanyban, egy magyar ember, zenét komponál, CD-t állít össze a Málenkij robot és Szelmenc emlékére. „Ha a feleséged nem jön be az irodába, akkor most erről semmit nem tudhatnánk!” – állapítom meg. János csak mosolyog, mintha azt mondaná, hogy véletlenek nincsenek…
A szélbe kiáltott szó
Lassan indulnom kell, hosszú az út hazáig, de még megkérem, menjünk ki az állomásra, vegyük fel Nagy Béla versét. Fúj a szél, zavarni fogja a felvételt – mondja szakértőként. Közben az eső is elered. Talán autentikusabb is ez így, állapítjuk meg. Kezet fogunk, elbúcsúzunk. Az autóban a CD-t hallgatom, ahogy az emlékezők szavai alatt sír Remák János gitárja. Segédtananyag lehetne középiskoláink számára.
A magyarok, ahogy enyhült a helyzet, hazajöttek, még ha sokszor nem is volt már hova érkezniük. A csehektől vajon elvárható-e, hogy saját kezdeményezésből foglalkozzanak a kényszermunkák emlékével? Ez kétséges, hiszen ők ezt adminisztratív megoldásként fogták fel, úgy, mint amikor cseh kombájnosok jöttek aratáskor a Csallóközbe segíteni. És nekik erre jobb így emlékezniük, mint a rabszolgapiacot emlegetve.
A legfontosabb, hogy mi ne felejtsük el!
Megjelent a Magyar7 2022/18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
