Június 22-én Varga László megyéspüspök áldozópappá szentelte Boross László és Pohnert Dávid diakónusokat a kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyházban. Az újmisésekkel szentelésűk előtt beszélgettünk hivatásukról.
Vigaszt, reményt nyújtó jelenlét
Pohnert Dávid személyében nemcsak papot, hanem képzett mentőápolót is kap a Kaposvári Egyházmegye. Olyan szakembert, aki helytállt már belgyógyászati osztályon és súlyos agysérültek betegágyánál, haldoklókat kísért, és demens betegek mellett dolgozott idősotthonban. Egészségügyi és szociális területen végzett szolgálatába kispaptársait is bevonta.
Dávid gyerekkora egy kis Baranya vármegyei faluhoz kötődik, Endrőchöz. „Leszakadófélben lévő terület” – mondja. Itt végezte az általános iskolát, a hittan és az oltárszolgálat révén itt kapta meg a hitbeli alapokat. „Keresztanyám vitt el a templomba, ő volt a harangozó. Jártam misére, litániára, elsősként már ministráltam.” A vallás iránti érdeklődése irányította a pécsi Szent Mór Iskolaközpontba. Kilencedikben felvételizett, olyan osztályba került, ahol a többiek már négy éve ismerték egymást. „Eleinte nehéz volt a beilleszkedés, egy tanév kellett, hogy elfogadjanak. Végül kicsit a motorja is lettem az osztálynak. Jó volt az a négy év. Alakult, fejlődött a hitem, kérdőjelekkel ugyan, de már bennem volt a papság gondolata. Sok imádság mondatta velem, hogy ez az én utam.”
Dávidot főpásztora az esztergomi szemináriumba küldte tanulni. A második év végén eltanácsolták. „Ma már értem, miért. Meg kellett találnom azt a belső stabilitást, érettséget, ami szükséges a hivatáshoz. Kerestem, hogyan tovább. Baráti tanácsra az egészségügy felé fordultam, mentőápolói és OKJ-s ápolói vizsgát tettem.” Nemcsak a gyakorlatát töltötte kórházi osztályokon; a megélhetése érdekében segédápolóként munkát vállalt a szigetvári kórház belgyógyászati osztályán. „Végeztem az alapvető ápolói feladatokat – mosdatás, étkeztetés –, és részese lettem a betegek mindennapjainak. Közel került hozzám a halál is, kísértem haldoklókat, láttam az emberi kiszolgáltatottságot, tanúja voltam gyors állapotromlásnak és gyógyulásnak egyaránt. Megértettem, hogy a betegeknek nagy szükségük van az emberi szóra, a kedvességre. Úgy éreztem, hiába vagyok fáradt tizenkét óra munka után, az az elsődleges, hogy a beteg állapotának javulásához hozzájáruljak. Egyre inkább megerősödött bennem, hogy ezt csak krisztusi szeretettel lehet igazán megélni.”
Dávid két esetet is felidéz, amelyek különösen megérintették. Mindkét beteg vele egykorú fiatal volt. Egyikükkel dialízisen találkozott, a másikuk tüdőtumorral feküdt az osztályon, ahol dolgozott. Dávid nem csak az ápolási feladatokat látta el, hanem sokat beszélgetett velük, kísérte őket. „Örülök, hogy ott lehettem velük, amikor szükségük volt rám.” Dicséri a munkatársait is: „Emberségesek voltak, tisztességes ellátást akartak adni a betegeknek. Ez motivált engem.”
Dávid szerette ezt a munkát, egy idő után azonban úgy érezte, vissza kellene térnie a szemináriumba.
Jelentkezett Varga László kaposvári megyéspüspöknél, és kérte felvételét a Kaposvári Egyházmegyébe. „Először meghallgatták az élettörténetemet, majd behívtak a konkurzusra. Akkoriban Pécsett dolgoztam, az idegsebészeti rehabilitáción. Éjszakás műszakból mentem. Izgultam, mi lesz, kapok-e a Jóistentől még egy lehetőséget. Ha igen, az nagy ajándék lesz számomra, és szeretném jól csinálni. Öten felvételiztünk, kettőnket vettek fel. Nagy kő esett le a szívemről. Aztán este újra jött az éjszakai műszak. Az öröm megadta a lendületet. Három hónapot még dolgoztam, augusztusban elköszöntem, és megkezdtem Győrben a szemináriumot.”
Dávid nem szakadt el az egészségügytől, nyaranta munkát vállalt. Először kórházban, majd a Zselic Katolikus Idősek Otthonában. „A súlyos demensek között dolgoztam. Talán furcsán hangzik, de mégis így éltem meg: ez az időszak volt az egyik legszebb élményem a nyarakból. Sok szeretetet kaptam az idősektől, megtiszteltek azzal, hogy elmesélték az életüket. Egyszer augusztus 15-én nem jutottam el misére. Egy Mária-éneket dúdoltam, s azt vettem észre, hogy az idősek bekapcsolódnak, és már együtt énekelünk” – meséli. Az idősekkel való kapcsolatba a szemináriumi társait is bevonta. Nagyböjtben keresztutat imádkoztak együtt, karácsonykor műsorral készültek, és együtt ünnepeltek szentmisét.
Dávid diakónussá szentelésére eljöttek a szigetvári és a zselici munkatársai. A papszentelésére is küldött nekik meghívót, az idősotthonban pedig újmisét mutat be. „Legyenek velem, ünnepeljünk együtt” – fogalmaz.
A szemináriumi évekről a következőket mondja: „Volt kereszt, volt nehézség. Megéltem, mennyire igaz Apor Vilmos püspök jelmondata: »A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset.« Minden nehézségben volt valami jó, mert formálta az embert. Mi, kispapok motiválóan hatottunk egymásra, ha túl tudtunk lépni a kicsinyességen, önérzetességen. Sok szép élményt éltünk meg közösen, mély imatapasztalatokban, jó beszélgetésekben volt részünk. Gazdagítottuk egymás lelkiségét, imakultúráját, emberi fejlődését. Én sokat épültem az évfolyamtársaim meglátásaiból. Jó ránézni a többiekre: ők azok, akikkel együtt készültünk a papságra” – írja le tapasztalatait.
Dávid egy másik egyházmegyében köteleződött el, így fontosnak tartotta, hogy megismerje annak lelkipásztorait, közösségeit. Főpásztorát ezért arra kérte, hadd kísérje el bérmálásokra. Emellett tudatosan kezdeményezett ismeretséget paptestvérekkel. „Nyitottan fogadtak, sokakat meg tudtam látogatni. Ez jó kezdet, úgy érzem, elindult a kapcsolatom az egyházmegyével.”
„Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.” Ez Dávid papi jelmondata, amellyel az életútjára is utal: „Sokszor kellett mindenkinek mindenévé válnom. Ápoló voltam, aki nemcsak az ételt, az italt, a tisztaságot adta a betegeknek, hanem az örömet és a végső tisztességet is.
Ő nem hagy el minket, engem sem fog elhagyni a legsötétebb óráimban sem. Az egyedüllét nem is magány, hanem az Istennel való mély kapcsolat helye.”
*
Krisztus békéjével, a Lélek erejében
„A világnak Krisztus kell. Ez annyit tesz, a pap feladata ma a krisztusi parancs teljesítése: Tegyetek tanítványommá minden népet! Számomra ez azt jelenti, hogy szeretni kell tanítani, ehhez pedig naponta ott kell lenni az emberek mellett. A paphiányban az a fájdalmas, hogy kevés a pásztor, a lelkivezető, a kísérő, a tanúságtevő. Az Egyház számára a kincstár a hitletétemény. A hit átadására pedig nagyon alkalmas a személyes és a közösségi beszélgetés” – vallja Boross László.
László már „benne van a korban”. Úgy érzi, élete tanúságtétel. Nem hétköznapi utat járt be, mire felvételét kérte a papi rendbe. Életében a döntő fordulatot egy međugorjei zarándoklat hozta meg. „Ott tértem meg igazán, ott kaptam meg Krisztus békéjét” – vallja.
A Szűzanyához „előtörténettel” érkezett. „Krízishelyzet állt be az életemben, részben egy kitolódott életközepi válság következtében. Lelkivezetőm tanácsára rendezni próbáltam az életem.” Elkezdődött az útkeresése. László cursillót végzett, majd Szentlélek-szemináriumon vett részt, ami életgyónáshoz vezetett. A jezsuitáknál végzett lelkigyakorlat után úgy döntött, elmegy a zarándoklatra. Međugorje a belső megnyugvást, a Krisztushoz tartozás megerősödését hozta számára. „Egész életemben azzal a rossz érzéssel keltem fel reggelente, hogy mi lesz ma. Ez a feszültség akkor elmúlt bennem. Úgy éreztem, bármi történhet velem. Elindultam az úton. Ez 2011-ben volt.” Lezárta az előző életét. A gyerekei addigra már felnőttek, polgári házasságát felbontották, kapcsolata a feleségével „barátsággá szelídült”. Ügyvédi praxisát befejezte. Gyóntatójának elmondta, hogy középiskolásként, 1973-ban pap szeretett volna lenni, de a szülei határozottan lebeszélték erről. Féltették a szókimondó fiukat az egyházüldözés idején. Később az élete eltávolodott az Egyháztól, a vallását nem gyakorolta. Gyerekei születésével került közelebb a templomhoz. „Példát akartam mutatni nekik” – mondja, de bevallása szerint ez még mindig „vasárnapi kereszténység” volt.
Az első lépést a valódi hit és a papság felé az jelentette, hogy 2012-ben bérmálkozott. Ezután jelentkezett az Esztergomi Hittudományi Főiskolára, ahol teológiát tanult nappali tagozaton. 2019-ben szerezte meg az abszolutóriumot. Ekkor kérte felvételét a Kaposvári Egyházmegyébe, de ehhez még szüksége volt a diplomára, illetve egy nyelvvizsgára. A nyelvtanulás mellett hitoktatóként dolgozott Esztergomban, a Dobó Katalin Gimnáziumban és a József Attila Általános Iskolában, később pedig Budapesten. „Főként az idősebb korosztályhoz tartozó gyerekekhez találtam utat, akiknek az értelmét tudom megragadni. Szép tapasztalatokat szereztem gimnazistákkal a Fazekas gimnáziumban, ahol kifejezett kíváncsisággal találkoztam.”
Boross László végül 2022-ben lett a Kaposvári Egyházmegye papjelöltje, a kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyházban kezdett szolgálni. 2023 decemberében szentelték diakónussá. Pappá szentelésére készülve Fatimában töltött csendes napokat.
Papságát harminc, harminckét és harminchat éves gyerekei elfogadták. Látták, hogy az édesanyjukkal is jó a kapcsolata. „Erről megyéspüspököm is meggyőződött. Felkereste őt, elbeszélgetett vele” – mondja László.
Lelkipásztorként fiatal, de hatalmas élettapasztalat áll mögötte. Dolgozott kihordófiúként, taxisofőrként is, és négy diplomát mondhat magáénak. Nagy gyakorlata van abban, hogyan szólítson meg embereket, függetlenül attól, hogy milyen a társadalmi helyzetük. Elsőként egészségügyi főiskolát végzett, majd biztonsági üzemmérnök lett, azután a jogi egyetemen tanult. Jogászként többek között állam- és jogtudománnyal foglalkozott, a társadalom szerkezete, működése érdekelte. Végül teológiából is diplomát szerzett. Tanulmányai során rátalált egy társadalomfilozófiai témára, amelyen keresztül átadhatja az élettapasztalatát. Ezt „szexológia catholicának” nevezi, s a szerelem, szex, házasság, család területét öleli fel. Látja az ezzel kapcsolatos ismerethiányt, és azt, hogy milyen nagy szükség van az Egyház szexuáletikai tanításának bemutatására, annak testi, lelki, spirituális és szakrális vonatkozásában egyaránt. László előadássorozatot állított össze ezzel kapcsolatban, és diplomadolgozatát könyvvé szeretné fejleszteni. „Nagyon sokfelé elvitt az élet. Tapasztalatként tekintek ezekre a cikkcakkokra, amelyeknek köszönhetően könnyen megértem a különböző helyzeteket átélő embereket. Ismerem a világ problémáit, és nem nekem kell kitalálnom azt, ami választ tud adni az embereknek.”
Dicséri az egyházmegye papi közösségeit. „Jók az egyházmegye gyakorlatai. Itt fontosnak tartják a cursillót, a közösségépítést, van együttműködés a papok között. Úgy érzem, megismertek engem, és be tudtam kapcsolódni az egyházmegye életébe. Lehetőségeket, feladatokat kaptam, és úgy gondolom, elfogadtak.”
László a hobbiját is igyekszik „megkeresztelni”. Motorozik, több motoros közösségnek is tagja. A tiszafürediekkel ment a csíksomlyói búcsúba, nyaranta Mária-kegyhelyeket keresnek fel. „Ők is emberek, és van hitük” – mondja, majd hozzáteszi: a jótékonykodás és a szentmise a motoros élet része lett. Papszentelésére százötven motorost várt.
László hosszan mesélt az életéről, s végül így összegezte tapasztalatait:
Kiemelt fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye; portrék: Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 30-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
