A Csemadok 75. évében Őszi Irma, az egykori alapító, a szocializmus legvadabb éveinek is egyetlen női járási titkára volt Érsekújvárban. Úgy emlékszem, erre büszke volt.
S hogy nő létére miért merem őt veterán, mohikán jelzőkkel illetni? Mert ő a „kívülről” sudár termetével, mindig emelt fővel, a párt férfi vezetői fölött, a Csemadok csaknem 90 fős vezérkarában is vezérnek számított, és harcos, erős veteránként ment nyugdíjba 1990-ben. Neki az jutott: a szocialista rendszer, összeszorított foggal, de végig bírta a pártvezérek „udvarias” látogatását, a torzképű, alkoholgőzös besúgó, „spicli” ücsörgését az irodában, vagy a rendezvényeken.
Mindehhez jó képet vágva, s a magyar pártvezérrel már-már baráti kapcsolatot létrehozva védte, amit védhetett, kimagyarázással, olykor hazugsággal. Soha nem felejtem el azokat a hétfői reggeleket amikor a járási pártbizottságon volt jelenése, ahová egy hétvégi ünnep után „raportra” hívták az elvtársak. Nem igen számolt be nekünk az irodában, hogy miért kapta a figyelmeztetéseket, de amikor felháborodva az asztalra dobta kézitáskáját, már tudtuk, megint bűnünk van – a párt szemében. Ez már a nyolcvanas évek közepe, vége felé volt, amikor egyre feszültebb volt a hangulat elvtárséknál.
Ezért volt érdemes Irmának is éjszakákat töltenie évzárókon, ünnepeken, sokszor az állomásokon, amikor még nem voltak szolgálati kocsik sem – s mindezt a magyarságunkért, kulturális értékeink, néphagyományaink életben tartásáért, értékmentéséért, édes anyanyelvünk (ez az ő legjobb barátja, Sidó Zoltán mindennapi védőszava volt anyanyelvünkért) védelméért tettük, hétvégeken és, ünnepeken olykor kis családunktól megvonva az együttlétet, a nagy család érdekében.
Szeretett öltözni, adott magára, egy járási ünnepély előtt háromszor is átöltözött – mert fontos volt neki, hogy mi mindig remekül nézzünk ki, és remekül érezzük magunkat – ő a kisebbségi létet így is leplezte.
Soha nem felejtem, üzleti ismeretségei által a nagyfőnökeinket, pozsonyi kollégáinkat is „pult alá vitte” legelegánsabb öltözetekért. Ő nemcsak vendégeskedett a vidéki gyűléseken, ünnepeken, amelyek tényleg nagyon családias hangulatúak voltak, de ő is mindenkit megvendégelt, aki az újvári iroda felé járt – mármint a hozzánk tartozókat. Mikor valamilyen feszültséget akart levezetni, akkor kiruccantunk egy ebédre és a vendégei voltunk.
Mindezek mellett első és legfontosabb volt számára a munka, a vállalt feladat, a precizitás, a becsületes hozzáállás, nekünk alig volt személyes ünnepünk itt lent, de a föntieknek sem.
Ott tanultuk meg a betyárbecsületet, jómagam a pörgést, fáradságot soha nem ismerve, és panaszszót soha ki nem ejtve végeztük a ránk bízott, vagy önként vállalt feladatot. S ez mindenkire hatott, mert az ő aurája kisugárzott a környezetére. Soha nem volt beteg, még ha fájt is valamije, de sírni, elérzékenyülni sem láttam az együtt töltött tíz év alatt.
Ez a kemény asszony, akit a magánélete is bekeményített, egy csodálatos jó szívet, szeretetet hordozott! Ez a megfáradt szív most leállt, és az égbe költözött az övéi közé, a kis és nagy családba!
Nyugodj békében, drága Irma, mindannyiunk Irmuskája! Ne feledjen az utókor, aki sokat köszönhet Neked. Isten áldjon!
(Dániel Erzsébet, Őszi Irma egykori járási szakelőadója, majd utódja)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
