A Vigilia folyóirat szerkesztősége Facebook-oldalán osztotta meg a német katolikus pap és teológus gondolatait.
Az imádság nyelve ellenáll életünk fenyegető banalitásának, annak, hogy az életünk mindenestől ilyen-olyan célok szolgálatába állítódjon a kizárólag szükségletek kielégítésére berendezkedő társadalomban, ahol már alig lehet gyászolni és alig lehet ünnepelni, hiszen a szükségleteket nem lehet ünnepelni, csak teljesíteni lehet, s mert a gyászért és a szomorúságért szó szerint semmilyen haszonra nem lehet szert tenni.
Az imádság ellenállást fejt ki azzal a különös várakozásmentességgel és rezignációval szemben, amely fejlett tudatunk mélyén munkálkodik. Úgy bocsátkozunk tervekbe és számítgatásokba, hogy közben meglepetésektől mentes végtelen kontinuumnak tartjuk az időt. De nem fosztott meg minket már régen minden lényeges és fontos várakozástól az az érzés, hogy üres és végtelen időbe vagyunk zárva, amelyben minden arctalanul és semlegesen folyik tovább?
Ki ne tapasztalta volna már meg, ahogy a rádióbemondó röviden és tárgyilagosan beszámol valamilyen megrázó katasztrófáról, majd folytatja a szöveget, és ismét felcsendül a zene – szinte úgy, mintha az idő folyása válna hallhatóvá, amely könyörtelenül végighömpölyög mindenen, nem tartóztatja fel semmi, nem állítja meg semmi. Vagy talán mégis? „Valahol a nagy világórának is van ébresztője.” Roger Schütz taizéi perjel így fejezte ki ugyanezt: „Az imádság elsősorban várakozás. Várunk valamire. Azt jelenti, hogy nap mint nap felszítjuk magunkban az Úr eljövetelét kívánó fohászt, amely a Jelenések könyvében szerepel. Jöjj el, Urunk, jöjj el az emberekhez, jöjj el hozzám.”
Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség/Facebook
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
