A sokak által Lojzi bácsiként ismert Szent Adalbert-díjas hitoktató, Gerber Alajos, Újpest díszpolgára február utolsó napján visszaadta lelkét Teremtőjének – tájékoztatta szerkesztőségünket papszentelésre készülő unokája, Faragó András.
Tősgyökeres újpesti családba született 1934. július 6-án. Az egyetem elvégzése után több mint negyven éven át fogorvosként dolgozott. Eközben barátai biztatására beiratkozott a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. A hittanári oklevél megszerzése után az újpest-kertvárosi Szent István-plébánia akkori plébánosának, Molnár Jánosnak a meghívását elfogadva több iskolának és a plébániának is hitoktatója lett. E második hivatásának élt 1990-től haláláig. Az óvodásoktól a felnőttekig mindenféle korosztályt tanított.
Működése alatt a templom padjai zsúfolásig teltek gyerekekkel és szüleikkel a vasárnapi diákmiséken, nyaranta pedig feleségével, Mártával
Vezérelve szerint ma nem hitoktatásra, sokkal inkább hitre nevelésre van szükség, tanítók helyett pedig tanúságtevőkre, s arra, hogy megtanuljuk, mit jelent „a szolgáló szeretet”. Szerette, amit csinált, s szerették, akik hallgatták.
Megszervezte a rendszerváltás után visszakapott újpesti katolikus kultúrház újraindítását, ahol színjátszókört vezetett, Mikulás-ünnepségeket, anyák napi műsorokat, irodalmi esteket és bálokat szervezett.
Majd egy üresen álló óriási iskolaépületben vezetésével és fáradhatatlan szervezőmunkája eredményeként megalakult két iskola is, a Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola és a Páli Szent Vince Katolikus Szakmunkásképző és Szakközépiskola. Ez utóbbi
Majd újraindította az Újpesti Katolikus Kolping Egyesületet (Legényegylet). Egy ideig a világi hitoktatók képzésének szervezője és előadója volt, és tanított a Mustármag Keresztény Gimnáziumban is. A Szent Anna Katolikus Óvodában és a Budavári Kolping Katolikus Óvodában a saját maga által kidolgozott bábozós módszerrel, Pupák és Pimpike figurájával tanította és varázsolta el a legkisebbeket. Számos hittanóráját a tévé is közvetítette.
Munkáját Újpest Önkormányzata 1997-ben díszpolgári címmel, az egyházmegye pedig 2003-ban Szent Adalbert-díjjal jutalmazta.
De nem csupán az óvodákban, iskolákban vagy a plébániákon beszélt a hitről, hanem családja körében is. Három gyermeke és családjaik, tizenkét unoka és tizenöt dédunoka hallgatta történeteit, bátorító szavait. Unokái „unokás hittanra” jártak hozzá, majd egy-két évtizeddel később a dédunokáival is szívesen foglalkozott.
Életörömét a hétköznapi csodák – vagy ahogy ő mondta: „a célirányos véletlenek” – felismeréséből merítette. A Gondviselésbe vetett hite sugárzott.
Szerette a humort, nem panaszkodott, és mindig jókedvű volt. Ha olyan társaság adódott, hamar dalra fakadt. Egy saját szerzeményének szövegével idézzük fel személyiségét:
Biztató dal
Örülj a szépnek, légy mindég vidám,
Kedved ne rontsa bánat vagy viszály!
Ha kéred Istent, naponta megáld,
Ezért légy boldog és mindég vidám!
Jó szót adj másnak, biztatást is még,
Hitet sugározz a világ felé!
A jó, mit adtál hozzád visszatér,
Öröm lesz benned, munkád többet ér.
Értelmet lelsz majd élted alkonyán,
Bízzál, remélj és el ne lankadjál!
Szeret az Isten – ezt hirdesd tovább!
Így leszel boldog és mindég vidám.
Forrás és fotó: Faragó András
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
