Nyitókép: Körkép.sk
Mottó: „Emlékeinkben csak addig él a múlt,
Amíg lesznek, akik érdeklődnek utána.”
A Rimaszombati járás legdélebbi részében fekvő Dobfeneken emléktáblát avattak fel a Csehországba kitelepítettek emlékére. A megemlékezés szentmisével kezdődött, az emléktábla leleplezésével és megáldásával folytatódott és állófogadással ért véget. Az esemény Farkas Ottó és családja kezdeményezésére, a község hathatós segítségével és a polgárok támogatásával jött létre.
Vasárnap a község kis templomának a harangja szentmisére szólított. A szentmise, amelyet Dr. Juhász Attila plébános celebrált, ezúttal az 1947-ben elhurcoltakra való emlékezésről szólt. A plébános szentbeszédében kiemelte, hogy a község lakosságának kétharmadát deportálták, de megtörni nem tudták őket. Ezek az emberek magyarnak vallották magukat, maradt nekik a szenvedés, a megaláztatás. És maradt a remény, amely nem hal meg soha.
Mint örök példát említette Istenfélő Lázár esetét, akit Jézus a halálból negyednapra hozott vissza, de említette az ószövetségi történetet is, amikor a népet elhurcolták Babilonba, de 70 év letelte után visszatértek az Ígéret földjére, az otthonukba.
„Soha nem szabad elveszíteni a hitünket, soha nem szabad elveszíteni a reményt. Lakosaink se veszítették el, kitartottak, és amikor eljött a visszatérés ideje, magyar emberként tértek haza”
– mondta Dr. Juhász Attila.
Beszélt arról is, soha nem gondolta, hogy ezek a tragikus események megismétlődhetnek. Sajnos tévedett, hiszen a szomszédságunkban egy kegyetlen háború dúl, amelyben most sok magyar sorstársunk is szenved, akikért imádkoznunk kell.
Az emléktáblát a főbejárat mellett helyezték el a templom falára. A tábla előtt Farkas Terézia mondott emlékező beszédet. Beszélt a szomorú esemény történetéről, név szerint megemlítette a kitelepítetteket és azokat is, akik az erőszak elől – életük kockáztatásával Magyarországra szöktek át. Ők sem voltak kevesen.
„Vannak az életben olyan emlékek, melyek fontosabbak annál, mintsem feledésbe merüljenek. Dobfeneken ezek közé tartozik az 1947-es deportálás. A helyi önkormányzatnak köszönhetően ezentúl ez előtt a tábla előtt emlékezhetünk közösen a meghurcolt családokra. Ezzel az emlékhellyel régi adósságát törleszti az utókor, meghurcolt elődei felé. Hiszen ők voltak azok, akik inkább vállalták otthonuk elhagyását, mintsem vallották magukat más nemzet fiainak. Pedig a hatalom emberei győzködtek, fenyegetőztek, de őket nem lehetett megfélemlíteni. Farkas Pestu bácsi, akinek családját legelsőként hurcolták el a faluból, így válaszolt annak, aki reszlovakizáló szándékkal kereste fel:
„Magyarnak születtem, magyar vagyok és ezen nem is akarok változtatni.”
Mondta Pestu bácsi, pedig csábító volt az ajánlat, ugyanis a reszlovakizáltakat kihúzták a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és tulajdonuk sem került elkobzásra. A Beneši dekrétumok szerint ugyanis valamennyi magyar háborús bűnösnek számított, vagyonukat elkobozták és magyar állampolgárságuktól megfosztották őket”
– mondta Farkas Teréz, majd így folytatta:
„Popély Árpád történész. A Selye János Egyetem docense írta, idézem: ”A deportálások által leginkább sújtott települések közé tartozott a gömöri Dobfenek is, amely lakosságának közel kétharmadát hurcolták el 1947 januárjában a cseh országrészekbe. A háború után a meghurcoltak gyakran éveken, sőt évtizedeken keresztül örizték magukban tragédiájuk történetét, sokszor anélkül, hogy akárcsak gyerekeikkel, vagy unokáikkal megosztották volna.”
A továbbiakban a deportálásokat gyerekként elszenvedő résztvevői szerepeltek. Farkas Alfréd egy megható verset olvasott fel, amelyet Csehországban írt egy ismeretlen szerző, majd Farkas Tibor és Kovács Alfonz leleplezték az emléktáblát. A fekete márványból készült tábla hasonló lett a templom bejáratának másik oldalán levő táblához, amely az elesett háborús hősöknek állít emléket.
Dr. Juhász Attila plébános a következő szavakkal áldotta meg a leleplezett emléktáblát:
„Szolgáljon örök emlékül azok számára, akik megmaradtak szülőföldjükön magyarnak. Mi nekik köszönhetjük, hogy most itt magyarként állhatunk.”
Ezután a táblához a község polgármesternője és a kitelepitettek leszármazottai elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
A kedves ünnepség állófogadással ért véget.
A Körkép.sk megkérdezte Szolnoki Istvánt, hogy tetszett neki az ünnepség?
„Az ünnepség tetszett, ahogy tetszett Farkas Ottó Keserves nászút című könyve is, amely a kitelepítettekről szól. Nagyon sok munkát fektetett bele Ottó, meglátogatta a még élő deportáltakat, megörökítette a történetüket. És hát minden tiszteletem azoké az embereké, akiket nem tudtak megtörni, megmaradtak magyarnak, köszönet érte”
– mondta el a Körképnek Szolnoki István.
Megkérdeztük Farkas Alexandrának, a falu polgármesternőjének a véleményét is, íme:
„Szeretném kihangsúlyozni, hogy a népszámlálás adatai szerint egyike vagyunk azon községeknek, ahol legmagasabb arányban élnek magyarok. Nagyon örülök, hogy az akció összehozta a falu népét. Ahogy még röviddel ezelőtt széthúzások mutatkoztak, most ez úgy fordult meg. Szeretném kihasználni az alkalmat és megköszönöm mindenkinek a részvételt , de ezenkívül azt a munkát, segítséget is, amelyet az előkészítés során kaptunk.”
Szép, megható rendezvény volt. További képek galériánkban.
Mede Géza
Képek: A szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
