A végsőkig folytatja ténykedését a főnökével, Obama elnökkel együtt januárban távozó amerikai külügyminiszter. Az Aleppóval kapcsolatos közvetítés azonban egyelőre eredménytelen maradt, és a láthatóan Donald Trump hivatalba lépését váró oroszoknak sem olyan sürgős már a dolog, mint lenne, ha Hillary Clinton készülődne a Fehér Házba. A 2004-es elnökválasztás után élete második legnagyobb, ezúttal a külpolitikai hagyatékáért folytatott csatáját is elvesztheti John Kerry.
Közeli ismeretség nélkül nehéz eligazodni az embereken, és ez fokozottan így van a magasrangú politikai vezetőkkel, akik személyiségüknek csak egy, legtöbbször szándékoltan feljavított szeletét mutatják meg a külvilágnak. Amióta 2013 februárjában felváltotta a külügyminiszteri székben Hillary Clintont, és ezzel – a korábbi, igaz külügyekkel foglalkozó, 28 évet lehúzó szenátorhoz, valamint a 2004-es sikertelen elnökjelölthöz képest – jóval ismertebb lett világszerte a most 73 éves politikus, nem egy kapkodó figuraként vált ismertté. A kisugárzásában érezhető magas intellektust – a kívülálló felszínes tapasztalata szintjén – az is alátámasztotta, hogy a kérdésekre lassan, megfontoltan, és professzori választékossággal válaszolt. Ha csak a beszédtempóra figyelt az ember, még az a benyomás is megkísérthette, hogy időskori lelassulással áll szemben, de a mondatok minősége, láncba fűzése gyorsan semmivé foszlatta ezt a gondolatot.
Ez a megfontoltság csapott át nyilvánvaló rezignáltságba a héten, amikor Brüsszelben, a NATO központjában Kerry utolsó sajtótájékoztatóját tartotta abban a közegben, mely a nemzetközi színtéren alighanem a legbarátságosabb a mindenkori amerikai külügyminiszterrel szemben. Az egykori massachusettsi szenátor ezúttal is tökéletesen végezte feladatát – beszámolt a NATO keleti szárnyának megerősítéséről, Ukrajna és Afganisztán folytatódó támogatásáról, az Iszlám Állam elleni küzdelemről, a szövetség és az Európai Unió közötti együttműködés fokozásáról – de egy dologot képtelen volt leplezni. Csalódottságát Szíriával kapcsolatban, hogy annyi év öldöklését követően sem sikerült véget vetni a vérontásnak, s kifejezetten annak, hogy Aleppónál nem sikerült békésebb megoldást találni. A testbeszéd mellett ez abban is megnyilvánult, hogy bár nem mulasztott el emlékeztetni a damaszkuszi rezsim bűneire, arányaiban ezúttal jóval kevesebbet „kaptak” Aszadék, ugyanakkor rámutatott arra, hogy két évvel ezelőtt, amikor a harctéren még győzelemre állt, az ellenzék utasította el a tűzszünetet. És ekkor ritka pillanatnak lehetett tanúja a hallgatóság: az amerikai-orosz tűzszüneti erőfeszítéseket ecsetelő liberális intervencionista szájából elhangzott, hogy akármit is tesznek, az végsősoron a szíriaiak dolga. A sajtótájékoztató későbbi részeire is rányomta bélyegét ez a belefáradt rezignáltság: amikor a soron következő, Donald Trump vezette adminisztráció várható külpolitikájáról kérdezték, lendületesen próbálta bizonygatni, hogy egyszerű állampolgárként is hallgatni fogja a hangját, de ebben a kísérletben semmi lelkesítő nem volt. Ahogy lelépett a szószékről, arckifejezése teli volt csalódottsággal és megtörtséggel. Sehol nem volt benne az az életerő, amivel nem is olyan rég ugyanitt Moszkvát ostorozta ukrajnai és szíriai politikája miatt, vagy amikor az iráni nukleáris tárgyalások egyik genfi fordulója után kerékpárszenvedélyének hódolva, korát meghazudtolva biciklire pattant Franciországban, hogy aztán nagyot esve combcsontját törje, de munkáját a kórházból is folytassa.
A negatív metakommunikációs jelektől hemzsegő, utolsó brüsszeli fellépés, szimbolikusan a liberális intervencionizmus visszavonulási beszéde is lehetett volna. A Demokrata Pártban nagy támogatottságot élvező irányzat, mely a Clinton-érában, a balkáni beavatkozások idején kapott lendületet humanitárius jelzővel megtoldva, háttérbe szorulóban van. A folyamat már az Obama-kormány idején beindult, amikor a balul kiütött, 2011-es líbiai „lakosságvédő” beavatkozás után 2013-ban Szíriában már nem mert újabb intervenciót bevállalni Obama, még területileg korlátozottat sem, hanem kizárólag a terrorista Iszlám Állam elleni harc jegyében. Donald Trump hatalomra kerülésére várva – bár külügyminisztere egyelőre nem ismert – ez a folyamat tovább folytatódik. A kérdés az, hogy az a (neo)konzervatív és egyoldalú intervencionizmus, mely a Bush-érát jellemezte feltámad-e, esetleg egy sajátos Trump-féle, „üzletszerű” változat bontakozik-e ki, mely ideológiamentesen, az amerikai érdekek pragmatikus érvényesítése céljából lép fel a világban? Annak, hogy az elmúlt 24 évben Washingtonban honos, ha időszakonként eltérő hátterű beavatkozáspártiságot Trump visszájára fordítja, a választás óta eltelt minden egyes nappal csökken az esélye.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
