(Tőkés István Hétköznapok – Ünnepnapok című művéből, melyet írt Bod Péter gondolatai alapján)
Az egyházi év az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával. Ez nincs egy meghatározott naphoz kötve, de első alkalma mindig a karácsony előtti negyedik vasárnap. Tehát az adventi idő négy teljes hét. (…) Mivel pár nap eltéréssel az adventi idő mindig decemberhez tartozik, azért ezt a hónapot (a polgári decembert) „Karácsony havának” mondják régi idők óta a karácsonyra nézés, a karácsonyvárás folytán. A népnyelvben ez a Bak hava.
A december név a latin decem (= 10) szóból származik. Jelentése tizedik. Ugyanis egykor márciussal kezdték az esztendőt, s márciustól számítva december a tizedik hónap.
A négy adventi vasárnap csak abban különbözik egymástól, hogy az első alkalommal megterítjük az Úr asztalát. Ettől eltekintve az egész adventi idő Krisztus eljövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adverntus = megérkezés, Krisztus érkezése).
(…) Az adventi idő után következik a december 25-re eső karácsony. „A szót átfordították (faragták – írja Bod Péter) a magyarok a latin (deák) incarnatio szóból”, amelynek jelentése: megtestesülés. Tehát a karácsony az incarnatio magyarosított alakja; Krisztus Urunk születésének az emlékére ünnepeljük. (…)
Erdélyben három napot szentelnek (többszöri úrvacsoraosztással) az ünnepnek, másutt kettőt vagy csak egyet. A lényeg itt sem maga a 25-i nap, hanem az, hogy az Úr Jézus naponta beleszülessék a szívekbe, vagy az ének szerint: „szívünk jászlába”. Az igazi karácsony a hétköznapok karácsonya, a Krisztus-születés állandó történése. (…)
Karácsony havára esik a református gyülekezetekben szintén ismerős és helyenként gyakorolt Miklós napja (december 6.). „Állítólag egy főember volt, aki árván maradva, gazdagságát elajándékozta a szegényeknek. A szomszédjában lakott egy szegény ember, akinek három felnőtt leányit nem lévén mivel kiházasítani, azon gondolkozott, hogy bordélyházba adja őket. De Miklós eszébe vévén az esetet, nagy summa aranyat vetett be az ablakon, amellyel leányit kiházasíthatta. Ebből költ az, hogy némely tartományban a szülék gyermekeiknek Szt. Miklós éjszakáján ajándékokat tesznek, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.” (Bod Péter)
Szintén karácsony havához tartozik karácsony estéje a felékesített karácsonyfával és a hozzá kapcsolódó ajándékozásokkal, jóllehet a reformátusok sokáig nem gyakorolták ezt a szokást. Ezt nevezik némelyek „vigíliának” (éjjeli vigyázásnak – Lk 1,8), de általában szentestének. (…)
A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán „valahol Strasbourg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést” (Révai Nagy Lexikona). A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára, az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész esti öröm pedig a Krisztus által hozott megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.
Ugyancsak a karácsony hónapjához tartozik a sok református gyülekezetben szintén gyakorolt és sokféle változatú kántálás. Bod Péter szerint ennek az az eredete, hogy „karácsony előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket énekeltek a Krisztus születéséről, és jó szerencsés ünneplést kívántak, s ekképpen maguknak pénzt, gyümölcsöt és holmi ennivalókat gyűjtöttek, akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tevő betlehemi pásztorokat. Innen maradott a mi nemzetünknél is az a szokás, hogy karácsony éjszakáján a gyermekek, szolgák és akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra járván, hogy maguknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet aztán elvesztegessenek.” Megfigyelhető, hogy ez is olyan szokás, amellyel lehet helyesen élni, de lehet engedetlenül visszaélni is. Mindenütt és minden visszaélésnek minősül az egyházban, ami Krisztus valami emberi érdeknek a szolgálatába állítja, vagy amikor Isten dicsősége helyett az egyházi ember (még ha jeles egyházvezető is) kerül előtérbe. A kántálásnak addig tart az értéke, ameddig a Krisztusról szóló bizonyságtevés célját szolgálja.
A német evangéliumi protestáns kalendáriumok is nyilvántartják karácsony másodnapján az első vértanú, István halálát (ApCsel 7,7), harmadnapján a János evangélistáét s december 28-án „az aprószentekét”. Ez a nap azokra a kisgyermekekre emlékeztet, „akiket Heródes megöletett a Krisztus születése alkalmatosságával (Mt 2, 16–18)… Ezen a napon a gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az atyák vagy mások, annak emlékére, hogy gyermekek szenvedtek a Krisztusért, s ezeknek is szenvedni kell a világi életben.” (Bod Péter)
Karácsony havának utolsó ünnepi alkalma a „szilveszter”. Ennek rendjén óév estéjén harangozással és egyéb szokások (éneklés, vidámkodás, beszédek stb.) gyakorlásával búcsút szoktak venni az immár tovatűnt esztendőtől. A Szilveszter nevet bibliai támpont nélkül viselte „az a római püspök”, akinek ajándékozta Constantinus császár „Rómát és a tartományokat, amelyeket birtokol a római pápa, mivel a császárt a bélpoklosságból gyógyította volna meg”. (Bod Péter) Az elnevezés tehát nem kapcsolódik az Igéhez, jóllehet mindenfelé használják és használjuk, sőt: mint régi hagyományt gyakoroljuk is. Ezen a téren sem vétkezünk, ha evangéliumi magatartást tanúsítunk, vagyis az idők Urának a nevében számba vesszük a tovatűnt évet, s bűnbánatot tartva azért, amit rossznak minősít Isten, hálát adunk neki mindazért, amivel atyai gondviselése megajándékozott, illetve az ő ölébe helyezzük minden terhünket és próbatételünket, valamint a következő évet és egész jövendőnket.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
