A sokat megélt vendégház tornácáról messzire ellátni. Az egyik irányba a pápai nagytemplom tornya az iránytű, a másik oldalról a Somló hegy süvegeli az eget, kiemelkedve a tájból, tekintélyt parancsoló kinézetével, mert a Kisalföldnek ezen a szegletén legföljebb csak enyhe lankák és sekély völgyek húzódnak a Hunyor és a Marcal folyása mentén. S mint klárison a gyöngyök, úgy sorjáznak az apró falvak a tekergős országúton.
Olyan a látvány, mint egy időutazás. Autót alig látni, jószágot annál többet. Sok az üres porta, de ahol laknak, az takaros, rendezett. Minden faluban utcára nyíló két kisablakos, hosszú, tornácos házak követik egymást, furcsamód, errefelé Kádár-kocka sincs sok, nemhogy sor- vagy emeletes ház. Az iszkázi református templom tornya messzire látszik, mégsem ott áll meg az idegen, hanem a faluvégi portánál, Nagy László költőnk szülőházánál, amely őrzi ő és öccse, Ágh István életének emlékeit, amikről a ház gondnokai szívesen mesélnek az érdeklődőknek. Iszkázról már hallottam is Nagy László okán, hiszen a gyermekkor erezete meghatározta líráját, de a szomszéd faluról, Kiscsőszről, bizony soha.
Pedig Kiscsősz a kistérség központja, és sokkal több is annál. Értékek őrzője, a hagyományok tovább éltetője, a követhető példa ez a település, amely nap mint nap a falusi életnek a kiteljesedését mutatja.
Egy sikertörténet, amelynek a receptje sem összetett. Nem kell hozzá más, csak egy jobb létre vágyó falu, amely nem akar engedni a kihalásra ítélésnek, kell kreatív erő is, aki itt a Kárpát-medence széltében-hosszában jól ismert néptáncos, koreográfus, Kovács Norbert Cimbi, kell az eleink tudásának az ismerete, tisztelete, és persze a sok munka sem megspórolható. Ha mindezek az összetevők adottak, az otthonteremtés szándéka mentén könnyen összesimíthatóak.
Számtalan szociológiai vizsgálat született már a falvak elnéptelenedéséről, a falusi élet kiüresedéséről, a hagyományos háztáji gazdálkodás eltűnéséről. Az átkosban teljesen átalakult vidéki élet az új rendszerben, a ’90-es évek után sem nyerte vissza státuszát, inkább rohamosan tovább devalválódott, s ezzel együtt általánosan elfogadott lett, hogy a falusi élet a szegénység szinonimája.
A nehezebb körülmények, a munkahely hiánya a város felé fordította a falusiakat. A statisztika számai alapján az emberek fele már most városlakó, és 2050-re ez az arány eléri a kétharmadot.
Arról azonban kevesebb szó esik, hogy bár több mint félévszázad tékozlását nem könnyű helyrehozni, de ha teszünk érte, és a kreatív erő támogatókra talál, a vidéki életminőség merőben új távlatokat nyithat. Ahogy ez történt Kiscsőszön, amit a Hagyományok Háza jóvoltából a helyi Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület huszadik születésnapján büszkén mutattak meg a falubeliek a New Yersey-től Brassón és Lendván át Pozsonyig verbuválódott újságírócsapatnak. A nemrégen 90 lakosú faluból mára egy lüktető, városokat is megszégyenítő mozgalmas központ lett. A forgalmas Alkotóház, a szellemi központként működő Kultúrpajta, a táncos csizmák kopogásától hangos Faluház – közösségi terek ebben a háromutcás kis ékszerdobozban, ahol egész évben egymásnak adják a kilincset a világ minden tájáról érkező magyarok.
Téved, aki azt gondolja, skanzenfalu jött létre Kiscsőszön, ahol az asszonyok csak minden páros szombaton kettő és hat között sütögetnek mézeskalácsot az arra tévedőknek. Itt a szövőműhelyben rendszeres munka folyik, menyecskeruhák is kikerültek már az ügyes lányok keze alól, a fazekasműhelyben is folyton pörög a mester korongja, ahogy a kovácsműhelyben is mindig izzik a levegő. Kiscsősz önellátásra törekszik, a háztáji természetes, a szatócsbolt a kézműves termékek gazdag kínálatából él.
A legfontosabb azonban, amit a kiscsősziek tudnak, a közösségi élet ereje: a munkát kalákában végzik, a hitüket nem engedik, az ünnepeiket közösen ünneplik, őrizve ezzel a paraszti kultúra kincseit. Így húsvét tájékán nem győzik a vendégeket fogadni, akik a Kárpát-medence minden irányából érkeznek.
Tanulni is lehetne tőlük, ellesni a tudásukat, hasznosítani tájainkon is a falu éltető erejét, mert ha ezek a közösségek jól működnek, mélyebb gyökeret tudnak ereszteni és jobban tartanak, mint a város, s megőrzik a nyelvet, hitet, hagyományt. És milyen öröm, hogy a kiscsőszi csodacsinálóknak én a mi büszkeségünkről mesélhetek: a Zalka Lóránt és Kósa Lőrinc megálmodta Vízsodorta históriákról, amely déd- és nagyszüleink szellemi hagyatékát, a történelem sorsfordító, legtöbbször igazságtalan döntéseit személyes történeteiken keresztül szeretné megőrizni az utókor számára. Túlzás nélkül állítható, Lóránt és Lőrinc romantikus hévből született kezdeményezése falumozgalommá nőtte ki magát, ahol az öregek meséit a fiatalok elevenítik meg, megélve, átérezve ezzel az elődök megpróbáltatásait. Ez már korántsem a kisfilmekről szól, hanem arról, hogy a közös ügy érdekében egy kis közösség hogyan tud egyként mozdulni. Ebben rejlik a hittel élő, hagyományait tisztelő, értékeit őrző falu ereje, legyen az a lassú folyású Marcal, a szélesen hömpölygő Duna, vagy a rozsdaszínűre mérgezett Sajó mentén.
Megjelent a Magyar7 2023/14.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
