2024. január 9-én elhunyt Filó Kristóf kanonok, budakeszi plébános. Gyászmiséjét január 27-én tartották a budakeszi Havas Boldogasszony-templomban; ezt követően szűk körben folytatódott a temetési szertartás a makkosmáriai Angyalok Királynéja-templom urnatemetőjében. A temetéssel egyidőben gyalogos zarándoklat indult a kegytemplom kertjébe. Az alábbiakban Szendéné Kiss Nóra írását közöljük.
Akik reggel 9 óra előtt megérkeztek Filó Kristóf atya gyászmiséjére, még éppen helyet tudtak foglalni a budakeszi Havas Boldogasszony-templom padsoraiban; akik azonban pár perccel később érkeztek, már csak állva vehettek részt a 10 órakor kezdődő szertartáson, sokan pedig a templomon kívül, kihangosítón követték a szentmisét.
A templom és környéke megtelt budakeszi, pilisvörösvári, érdi és diósdi hívekkel – ezeken a helyeken szolgált plébánosként Kristóf atya papságának 51 éve során.
Az első padokban egyik oldalt a gyászoló család, a másik oldalon a paptestvérek és szerzetesnővérek foglaltak helyet – nagy számmal érkeztek ők is Kristóf atya búcsúztatására.
A szentmise kezdete előtt a gyászolók közel két órán keresztül róhatták le kegyeletüket – a búcsúztatást szervező Budakeszi Egyházközség kérésének megfelelően egy-egy szál virággal – a ravatalnál.
*
A gyászmisét Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök celebrálta, nagy létszámú papi asszisztenciával, ministránsok hosszú sorával.
A főpásztor személyes hangvételű búcsúbeszédében feltárult Filó Kristóf atya élete, pályája és személyisége, egy gazdag és teljes életút, mely oly sokakat vezetett el a hitre, és melynek környezetében papi és szerzetesi hivatások is szép számmal fakadtak.
„Szabad szomorúnak lenni” – vigasztalt a püspök, aki Kristóf atya régi jó barátjaként osztozott a jelenlévők fájdalmában. Többször is elhangzott: Kristóf atya boldog ember volt, aki belső tűzzel, szenvedéllyel szerette az életet, mindazt, ami szép, ami Istentől való.
A gyászmise végén elsőként a budakeszi egyházközség képviselő-testületének világi elnöke búcsúzott plébánosuktól, akitől 22 éven át annyi jót kaptak, és aki ilyen hosszú időn át erősítette hitüket. A veszteségtől egyszer-egyszer még elcsukló hangon, de Schmotzer Vilmos már biztatni is tudta a gyászolókat: a Jó Pásztor biztosan nem hagyja magukra juhait, érdemes ezt szem előtt tartani, és ezzel a lelkülettel menni tovább.
Filó Kristóf atya 2001-től nemcsak Budakeszi plébánosa, hanem a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium püspöki biztosa is volt.
A gimnázium részéről Jámbor Erzsébet igazgató búcsúzott az atyától, és mesélte el, milyen embert ismertek meg benne; mennyi mindent tanultak, kaptak tőle. Kristóf atya mindig azt mondta: nem attól lesz egy iskola katolikus, hogy ott van a nevében ez a szó, hanem azoktól az emberektől, akik ott dolgoznak. Utoljára néhány hete, karácsonykor találkoztak; Kristóf atya a terveiről mesélt. „Ezért is olyan nehéz most feldolgozni, hogy nincs már itt közöttünk, nem jön a gyerekekhez hétfő reggelenként, és nem mehetnek hozzá a tanárok a plébániára, ahogy eddig.” Mindig számíthattak rá, hívta és várta őket, és ők szívesen mentek, de most úgy érzik, talán nem elégszer.
Filó Kristóf atya 2001-től haláláig ellátta a makkosmáriai kegyhelyet is. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök a gyászmisén elhangzott beszédében megosztotta: Kristóf atya végakarata volt, hogy e hely legyen végső nyugvóhelye.
A gyászmisét követően a felszentelt urnát, Kristóf atya hamvait a szűk rokonság, paptestvérei és félórás harangzúgás kísérték utolsó földi útjára, a makkosmáriai Angyalok Királynéja-kegytemplom urnatemetőjébe.
A temetéssel egyidőben a hívek gyalogosan indultak el a domonkos nővérek rendháza elől az autós forgalomtól ez időre lezárt Makkosi úton. A budakesziek és diósdiak zarándokkeresztje kimagaslott a tömegből: sokan tették meg az 1,8 kilométeres meredek utat – gyerekek, fiatalok és idősek együtt. A kegytemplom kertjébe érve mindenkinek lehetősége nyílt bemenni az urnatemetőbe és egyénileg imádkozni.
Ezután együtt folytatódott a búcsúzás és megemlékezés. Tóth Balázs, aki Kristóf atyát, az őt akkor már napok óta a plébánián ápoló nővére kérésére, december 27-én a hozzá hívott mentőautóval kórházba kísérte, személyes hangú búcsúbeszédében felidézte azt a „szellemi-lelki és gasztroiskolát”, amelynek Kristóf atya mellett részesei lehettek Budakeszin, és azt az útravalót, amelyet Kristóf atya az utolsó pillanatig tanított, és amire életével példát adott, hogy Isten mit vár tőlünk, mire kíváncsi velünk kapcsolatban: ez pedig nem más, mint hogy hogyan, miként tudunk és merünk szeretni. Végül megígérte, megtalálják a módját, hogy időről időre megemlékezzenek Kristóf atyáról.
Közös imádkozás után – pogácsa és meleg tea mellett – beszélgetéssel, emlékek felidézésével ért véget a búcsúztatás.
Többen megjegyezték, milyen méltó volt Kristóf atyához ez a meghitt, hálatelt, bensőséges megemlékezés a makkosi kegyhely kertjében. Ami – hisszük – nem ért véget ezen a napon, hiszen, ahogy az utolsó búcsúbeszédben elhangzott: „Kristóf atya! Ha már úgy alakult, hogy a fogolykiváltó trinitárius rend kegyhelyén akarsz nyugodni, ne csodálkozz, ha lesznek, akik idezarándokolnak a Szűzanyához imádkozni, de hozzád is fordulnak majd közbenjárásért, hogy az ilyen-olyan rabságukból való szabadulásukért te is szólj néhány szót az Úrnál.”
Szöveg: Szendéné Kiss Nóra
Fotó: Rab Vilmos
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
