A lakásunktól nem messze van egy nagy szabad térség, amit mi rétnek hívunk, mások placcnak, játszótérnek vagy sportpályának – a Pál utcaiaknak ez lenne a grund –, ahol lehet sétálni, játszani, sportolni, egyszóval kiszabadulni a négy fal közül.
Egy darab természet, amit évekkel ezelőtt egy Hanulík nevű önkormányzati képviselő – áldassék a neve – mentett meg a beépítéstől. Kicsi unokám kertészkedni szokott itt. Lehullott ágacskákat szedeget össze, majd a földbe szurkálja és körberakja fenyőtobozokkal, mert van itt bőven lomb- és tűlevelű fa is.
Miközben ő játszogat, úgy helyezkedek el, hogy minél nagyobb teret lássak be. Néhány méterre két süldő lányka rózsaszín pokrócon üldögélve beszélget, a kibetonozott részen kisgyerekek biciklizgetnek. A rétet körülölelő betonpálya belátható szakaszán tizenkét–tizenhárom éves, kerékpáros kiskamaszok, hárman vannak, közelednek őrült sebességgel. Úgy tesznek, mintha a kicsik közé akarnának hajtani, amit nemcsak én érzékelek, hanem az ott őrködő szülők is. Nyugtalanság támad, két apuka feláll a padról, mire a három fiú gyorsan irányt vált, visszatérnek a pályára és elsüvítenek.
Amikor újra megjelennek, észreveszik a két lányt. Megállnak, tanakodnak. Egyszer csak a legkisebb közülük, de egyben az „alfa hím”, s mint utóbb kiderül, a legerőszakosabb, fölpattan a biciklire és se szó, se beszéd, végighajt a két lány között a rózsaszín pokrócon. Azok láthatóan megijednek, hiszen alig tudtak szétrebbenni, „te tiszta hülye vagy”, kiabálják, a stupli fiú meg az egyik társa nagyokat röhög, a harmadik fiú tétován álldogál, látszik, hogy nem azonosul ezzel az egésszel. Aztán megint elhajtanak, és amikor újra visszaérnek, már két fiú hajt át a lányok pokrócán. És ez többször megismétlődik, ráadásul a stupli egyszer valamit felkap a pokrócról és elviszi. Közbe is lépnék, csakhogy a harmadik „találkozás” után a lányok ugyan kiabálnak, de közben vigyorognak is, úgyhogy a fiúknak szóló üzenet elég egyértelmű: „ne gyertek, de gyertek”. Hát, anya nagyon fog örülni a biciklinyomokkal összekoszolt pokrócnak…
Időközben kicsi unokám panaszkodik, hogy elfogytak az ágak, nincs mit a földbe szurkálni. Menjél, nézz körül, hátha még találsz. Elindul, s egyszer csak nagy örömmel jön vissza, jelenti, hogy talált egy nagy kupac ágat. Valóban, ott hevernek a kerítés mellett, senki sem törődik velük. A kisgyerek elcipeli magának és nagy örömmel lát neki az alkotásnak. Egyszer csak újra megjelennek a fiúk. Minket néznek. Aztán a stupli kiabálni kezd, hogy ellopták az ágaikat. Úgy kiabál, hogy halljuk és közben szemtelenül tekintget felénk. A másik kettő csitítja, hagyjad, az csak egy kisgyerek, mondják. De a vakarcs fogja magát, odajön hozzánk és kijelenti, hogy azokat az ágakat loptuk. Méghozzá tőle, mert azok az ő ágai. Kérdezem tőle, hogy látja-e valamelyik ágon a nevét. Csak néz. Aztán elmagyarázom neki, hogy a lopás azt jelenti, ha valakitől szándékosan elemelünk valamit. Az ágak szabadon hevertek, ha azt valaki elviszi, az nem lopás. Aztán megkérdezem a távolabb ácsorgó másik kettőtől, hogy valóban az ő ágaik-e. Igen, válaszolják, két napja szedték össze, hogy majd bunkert építenek, de csak játsszon vele a kicsi. A stupli azonban közbeszól, hogy nekik most kellenek az ágak. Jó, akkor vigyétek, mondom, de ezt a három nagyot hagyjátok most itt a kicsinek. Ő egyedül cipeli el az ágakat, a másik kettő szégyenkezve nézi, az utolsó hármat is vinni akarja, de azt nem engedem. Aztán elmennek bicajozni, az ágak abszolút nem érdeklik őket. Illetve az egyik kör után a stupli szemtelenül odajön és ráteszi a kezét az unokám egyik földbe szúrt ágacskájára. Na most aztán tűnj innen, ordítok rá, mert tudok én ordítani, ha kell…
Elszelel. Fél óra múlva befejezzük a „kertészkedést”, és elindulunk hazafelé. Visszapillantok a rétre. Az agresszív fiú bosszúszomjas arccal épp akkor szántja végig biciklijével a kicsi unokám alkotását.
Te gyerek, mi leszel, ha nagy leszel?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
