Életünk (zarándok)útján az egymást követő (egyházi) évek során egyik húsvéttól a másikig az üdvösség felé tudunk haladni – hangsúlyozza Berta Tibor. Húsvétvasárnap közzétett elmélkedését olvashatják az alábbiakban.
Húsvétunk – Jézus Krisztus kínszenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának ünneplése – a kereszténység nagy és fényes ünnepe, minden egyházi évünk csúcspontja, amelyet a megtérés koncentrált ideje, a nagyböjti időszak tud előkészíteni az életünkben. Ez az időszak minden évben arra hív, hogy fölkészüljünk Krisztus kereszthalálának és halottaiból való győzelmes föltámadásának megvallására, a húsvéti misztérium békéjének megvalósítására egyéni, személyes, családi és társadalmi életünkben.
Az ez évi nagyböjtben tapinthatóvá sűrűsödött a szenvedés, s még a pusztító háborútól távol levő sokaknál is föl tudta borítani a mindennapok megszokott rendjét, mert
Az előző két év nagyböjtjeinél a mostani időszak egy felelősségteljesebb lelki, szellemi és fizikai feladatokat állított elénk, ahol kitartó igyekezet volt szükséges ahhoz, hogy odafigyeljünk a Mennyei Atyára, arra az Atyára, aki Fia, Jézus Krisztus által nem csak közel jött hozzánk a karácsony ünnepében föltáruló megtestesülésben, amikor emberré lett az emberért, de életében azt is megmutatta, hogy a bűnt és rosszat miképpen alakítja át szenvedő szeretetének mindvégig megmutatkozó erejével.
Krisztus-követő emberként nagy feladat, hogy ezt a misztériumot a lehető legjobban föltárjuk és megvalósítsuk az élet leghétköznapibb körülményei között, mely által résztvevőivé lehetünk az Egyház építésének és a világ alakításának.
Isten irgalmas jóságát elfogadva az a feladatunk, hogy hitünkben minduntalan meg tudjunk erősödni, hogy „ne legyünk ingatagok és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal.” (vö. Efezusiaknak írt levél 4,14). Megannyi ideológia, eszme, felfogás, teória hódít napjainkban, amelyek néha még csak nem is szellő vagy szél, hanem orkán erejűek, s némelyik, mint valamiféle diktatúra – mely kifelé nagy-nagy szabadságot hirdet – semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek. (vö. Joseph Ratzinger bíboros szentbeszéde, 2005. április 19.)
A keresztény ember mértéke ugyanakkor nem csak és pusztán egy tanítás vagy egy eszmei örökség valóra váltása, hanem az Isten Fiával, Jézus Krisztussal való testvéri barátság, mely abban tud segíteni, hogy a jóra való nyitottságban meg tudjuk különböztetni az igazat és a hamisat.
A Krisztussal való testvéri barátságunk mértékéből következik a válaszunk az ő felénk irányuló hallatlan szeretetére, amelynek példáját a Getszemáni-kertben mutatta föl, amikor az emberi lázadó akaratot Isten akaratához igazítva elszenvedte az emberi önállóság és szabadságvágy drámáját, amellyel ugyanakkor igazi szabadságot ajándékozott az embernek, mert akaratunkat Isten kezébe helyezte, amikor „ezt mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” (Evangélium Márk szerint 14,36).
aki Fia, Jézus Krisztus által így szólt mindannyiunkhoz halottaiból való föltámadása után: „Üdv nektek! Ne féljetek!” (Evangélium Máté szerint 28,9k.) és „Békesség nektek!” (Evangélium Lukács szerint 24,36)
Aki hagyja magát, hogy Isten gyermekeként a Szentlélek vezesse, aki az emberi természetünkbe írt isteni törvényt tettekre tudja váltani, aki Krisztus barátságát hordozza a szívében-lelkében, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni és részt kap a teremtés megváltásának művében, hiszen „mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (Második levél a korintusiakhoz 5,17).
Berta Tibor dandártábornok
tábori püspök, katonai ordinárius
Forrás: Katonai Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
