Bán János, írói álnevén Bán Mór egyike a legsikeresebb kortárs magyar íróknak. Vitán felül megújította a magyar történelmi regény műfaját, hiszen képzeletbeli páncélinge alól tehetséges regényírók tucatjai bújtak elő az elmúlt években. A szerzővel irodalmi pályafutásáról, a készülő Hunyadi-sorozatról és arról beszélgettünk, miért lehetünk büszkék őseink történelmére.
A család a lelkemre kötötte, hogy megkérdezzem, az ígéreteknek megfelelően kijön-e decemberben az új Hunyadi-regény?
Igen, az utolsó simítások zajlanak a regényen. Nem volt könnyű menet, de elkészült. A sorozat előző része lassan két és fél éve jelent meg, itt volt már az ideje a folytatásnak.
A regények stílusa és szerkezete is a filmes világot idézi, sőt, a Hunyadi-sorozatnak még mellékszálai, spin-offjai is vannak. Tudatos döntés ez?
A stílus filmszerűsége legfeljebb olyan értelemben tudatos a részemről, hogy én olvasóként is a filmszerű történeteket szeretem. Azokat, amelyeket könnyű vizualizálni, amelyekből a saját belső mozinkban is jó „film” készül. Nagy segítség, ha az író képes elérni, hogy az olvasó lássa maga előtt a könyv jeleneteit. Abban az értelemben viszont nincs szó tudatosságról, hogy már íráskor mozgóképre szántam volna a történeteket.
Egy regénynek elsősorban regényként kell jól működnie.
Bármennyire igyekszem vizuálisan jól kialakítani a jeleneteket, az olvasó számára sokszor ez csak egy értelmezési tartomány, gyakran egész másként látják a dolgokat, mint ahogy azt én amúgy elképzelem. Örülök, amikor eltérő nézőpontokkal és hangsúlyokkal találkozom, fontos, hogy az olvasó hozzátegye a könyvhöz a magáét.
Visszahat ez a történet alakulására?
Nem igazán. Olyan már előfordult, hogy egy-egy dramaturgiai megoldás az olvasók egy részének nem jött be. Mivel igyekszem a középkor brutalitását a maga valójában megmutatni, időnként megkapom, hogy túlságosan durvára sikerült egy-egy jelenet. Némelyiket utólag elolvasva egyet is értek ezzel. A karóba húzás naturalista bemutatása miatt például sok ilyen visszajelzést kaptam. Ez nem azt jelenti, hogy letettem volna a valóság ábrázolásáról, de talán körültekintőbben mérlegelem, a hasonló jeleneteket milyen mélyen szabad kibontanom.
Gőzerővel zajlanak a Hunyadi-filmsorozat előkészítő munkálatai. Hányadik regény környékén vált önnek világossá, hogy ebből a sztoriból akár filmet vagy sorozatot is lehetne csinálni?
Már az írás kezdete előtt is egyértelmű volt számomra, hogy a Hunyadiak élete vászonra és képernyőre kívánkozik. Bűnös könnyelműség, hogy erre mindeddig nem került sor. A második kötetnél már gyanús volt, hogy nem férek bele egy trilógiába, majd egyre nyilvánvalóbbá vált az is, ha valaha mozgókép formáját ölti a történet, egy mozifilm nem lesz elég. A tervek szerint egy tízrészes széria készül, ebbe sem fog beleférni minden, már a forgatókönyv összeállítása is óriási kihívást jelentett.
A mozifilmről végleg letettek? „Lőttek” a lovári pattantyúsoknak?
Az utolsó bástya című filmtervhez nekünk semmi közünk nem volt. A regényeimnek meg végképp nem, legfeljebb az, hogy népszerűbbé tették a korszakot. Az én regényeimben példának okáért nem fiktív és anakronisztikus motívumok jelennek meg (lovári pattantyúsok, héber tüzérek, tényleg agyrém), hanem valóságos nemzetközi összefogás bontakozik ki a köteteim lapjain. A hunyadiak seregeiben ugyanis csehek, németek, lengyelek mellett rácok, az oláh vajdaságok lovasai, valamint kunok is szép számmal harcoltak.
Lovári pattantyúsokról és héber tüzérekről sajnálatos módon nem emlékeztek meg a történetírók a XV. században.
Agyonragozott kérdés, de helye van a beszélgetésben: mi az oka a nagy magyar történelmi film hiányának? Nincs nép Közép-Európában, amely ne forgatott volna legalább egyet.
Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne készültek volna nálunk ilyen filmek, de azért a különbség valóban feltűnő. Gondoljunk csak bele, Várkonyi Zoltán történelmi filmjei óta jóformán alig készültek érdemi történelmi produkciók. Nem készült valódi, nagy költségvetésű történelmi filmünk Szent Istvánról, Hunyadi Jánosról, vagy épp Mátyás királyról. Mátyásról és István királyról készült rajzfilm, tv-film, rockopera, vígjáték, de valódi nagy történelmi film sajnos nem.
Honfoglalás?
Ön szerint jó film?
Nem igazán!
Milyen finoman fogalmazott. Egy óriási kihagyott ziccer volt. Nagyon nagy kár azért a produkcióért, különösen, hogy például a bolgárok nagyszerűen megoldották a maguk Honfoglalását. Ha tudja, nézze meg az Aszparuh kán című filmjüket. A két produkció egymás mellé állítva, a különbség önmagáért beszél. Utóbbi nyilván több pénzből is készült, ez is igaz.
Miért nem készültek akkor jó filmek?
Sokat foglalkoztam a témával, van egy még meg nem jelent tanulmányom is erről. Arra jutottam, hogy míg Magyarországon a szocialista évtizedek alatt komolyan vették az internacionalizmust, addig a környező országokban az internacionalista máz alatt bizony tetten érhető volt a színtiszta nacionalizmus, esetenként a sovinizmus. Nálunk féltek a nemzeti szellemben készülő filmektől, az alkotók rögtön megkapták volna a nacionalista, irredenta, sőt, olykor antiszemita jelzőket. Ez egy tudatos kultúrpolitikai döntésen alapult, ami igazán érdekes, hogy a rendszerváltoztatás után sem történt áttörés ezen a területen. Nem csak a filmiparban, a kortárs irodalmi kánonban sem.
Elmaradt a rendszerváltás?
Olyan értelemben igen, hogy hiányzott a nemzeti szellemű képzés. Nem is feltétlenül a tiltás miatt, érzésem szerint sokkal inkább öncenzúráról van szó, másrészt meg arról, hogy a fiatal generációnak nem volt, aki elmagyarázza, miért lenne fontos jó történelmi filmeket csinálni. Félreértés ne essék, születtek elképesztően jó alkotások, de azok többnyire valamelyik nagy huszadik századi traumánkat dolgozták fel, a II. világháborút, a holokausztot vagy a Rákosi-rendszert. Tetten érhető volt egy nagyon erős tematikus szelekció.
És az is tény, hogy az alkotók önmaguk sem éreztek indíttatást látványos, és művészileg színvonalas történelmi filmek készítésére mondjuk a magyar középkorról, vagy az újkor izgalmas eseményeiről.
Tudatos folyamatról lehetett szó?
Szerintem igen. Ennek ma is megvannak a tetten érhető következményei, amelyeket csak nagyon erős kultúrpolitikai ráhatással lehetne, lehet kompenzálni.
Könyveinek sikere épp azt mutatja, mekkora az igény az ilyesmire.
Gondoljunk csak bele, a kortárs magyar történelmiregény-írók között jószerivel alig akad, aki az úgynevezett kánonból érkezett volna, majd mindnyájan amatőrként, a maguk szorgalmának köszönhetően kerültek a magyar könyvpiacra. Kortárs, kanonizált szerzők alig foglalkoznak korábbi századok történelmi témáival.
A nagy orosz realisták Gogol köpönyegéből, a mai magyar történelmiregény-írók meg az ön páncélingje alól bújtak elő.
Ez így nyilván túlzás, de azt örömmel tapasztaltam, hogy a Hunyadi regénysorozat sikere megnyitotta a kaput nagyon sok szerző előtt. Én ennek nagyon örülök. Az olvasókat láthatóan érdekli a magyar történelem. De ebben semmi meglepő nincsen. Egy percig nem kételkedtem abban, hogy jól fogadnak majd egy Hunyadiakról szóló könyvsorozatot, de hogy a siker ilyen gyorsan jön és ilyen mértékű lesz, arra én sem gondoltam volna.
Nem tart attól, hogy a Hunyadi-filmsorozatot, a már emlegetett rendszerváltoztatás hiányában, szétszedi a kánon kritikája?
Biztosan mindenbe belekötnek, amibe csak lehet, ismerem a gondolkodásmódjukat. Tudom, hogy számukra nehezen elfogadható az, amit én képviselek. Gyakran felsejlik a nemzeti értéket képviselő művek kritikái mögött némi politikai indíttatás, azzal együtt is, hogy a kritikákban persze magam is sokszor találok megfontolandó gondolatokat. Egyébként, ha a Hunyadi-ciklust nézzük, meglepően kevés támadás ért. Egyetlen egyre emlékszem, ami a szemlélete miatt eléggé kiakasztott. Az volt az egyik fő vád, hogy szükségtelenül negatívan ábrázolom pl. Cillei Ulrikot. Ez is milyen jellemző; bebizonyítani valamiről vagy valakiről, hogy jó, amiről a magyar néplélek és történelmi emlékezet egyértelműen azt tartja, hogy rossz és fordítva. Ismerjük ezt. Olyan ez, mint némely történész görcsös igyekezete arra vonatkozóan, hogy egy-egy csatánkról bebizonyítsa, nem is voltak az ellenséges seregek olyan sokan, nem is volt az olyan jelentős győzelem és hasonlók.
Fontosabb lenne az üzenet, mint az objektív valóság?
Ha történelmi regényről van szó, igen! Ezzel együtt is azt gondolom, vannak bizonyos dolgok, amelyeket megkérdőjelezve, a hazához és a nemzethez való viszonyulásunkat kérdőjelezzük meg. Minden népnek megvannak a maga legendái, amelyek meghatározzák a nemzettudatot. Elég, ha csak a román vagy szlovák barátainkra tekintünk!
Ehhez képest mi, magyarok, saját legendáinkat rántjuk le a porba. Miért?
Érdekes kérdés. A mítoszrombolásra minden nép végtelenül érzékeny – joggal. Válasszuk ketté a dolgot! Van egy történelmi, objektív tényanyag, amelynek az értelmezési tartománya azonban már szubjektív. Mindenesetre óriási kockázatokat vállal az, aki történelmi tényekre hivatkozva a legendákat elkezdi lerombolni. Ugyanakkora probléma, ha valaki a történelmi legendákat az objektív valóság fundamentumaként kezeli. Lásd, dákoromán elmélet. Minket, magyarokat arra szocializáltak, hogy kérdőjelezzük meg a legendáinkat. A környező népeket ennek az ellenkezőjére.
A szocialista blokkban, a nagy internacionalizmus ellenére, mintha a nemzeti gondolat mindenhol meghatározó maradt volna, kivéve Magyarországon.
Nálunk komolyan vették az internacionalizmust. Ez a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája, a szovjetek által hatalomra juttatott baloldal a korábban megkérdőjelezhetetlen primátussal bíró magyar nemzeteszme ellen dolgozott.
Holott lenne mire büszkének lennünk!
Ez az egészben a legszomorúbb. Történelmünk burjánzóan gazdag és sokszínű. Nem minden nép ilyen szerencsés. Ez nem értékítélet, ez tény. Sokan azt gondolják, ez az összes nép adottsága, de nem az! A cseheké is gazdag és sokszínű, a szerbeké, lengyeleké is ilyen, de egy szlovén vagy szlovák történelmiregény-író mihez tudna nyúlni? Nem arról van szó, hogy ezek a népek valamiben rosszabbak lennének, erről szó sincs. A történelem hozta úgy, hogy nem volt önálló államuk. Szlovénia egyetlen ismert családja a Cillei, nincs más, a szlovén címer három csillaga a család címeréből került oda. A szlovákok is megértik talán egyszer, hogy a történelmünk nem véletlenül közös ezer esztendőn át.
Ez óriási érték, kohéziós erő lehetne – talán egyszer tényleg eljutunk ennek felismeréséhez. Az elmúlt évtizedekben elhanyagolták nálunk nemzeti történelmünk bemutatását.
Ez azért is óriási baj, mert a történelemből rengeteget lehet tanulni. Újra és újra ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. Könnyebb a dolgunk, ha tudjuk, őseink miként birkóztak meg ezekkel, mit rontottak el, mit csináltak jól.
Mi a Hunyadi-korszak nagy tanulsága?
Azokban az évtizedekben benne van minden, ami a magyar történelem összességére jellemző. Világosan látszik, mi történik, amikor a magyar akarat egy irányba húz. Ez Mátyás kora. Látjuk azt is, milyen az, amikor egy elkötelezett vezető tudja, mit kell tennie és meg is teszi. Ez Hunyadi Jánosé. És sajnos tudjuk azt is, mi van akkor, ha se közös akarat nincs, se rátermett vezető. Ez pedig Corvin Jánosé. Túl azon, hogy a történelmi regény ismereteket is szeretne átadni, legfontosabb feladata mégis az, hogy egyfajta gondolkodásmódot, fontos és örök tanulságokat közvetítsen, és megszerettesse a történelmet az olvasóval.
Már eleve ezzel a céllal látott munkához?
Így utólag azt hiszem igen, persze túl azon, hogy el akartam mesélni egy történetet. Pontosabban három hatalmas történetet, egy család három nemzedékének történeteit. Más kérdés, hogy a magyar történelem bármelyik évszázada alkalmas lett volna ugyanerre. Tele vagyunk fájó hiányokkal. Paradox módon a legnagyobb mulasztást mégis az elmúlt 100-150 év bemutatásában látom. Rengeteg alkotás született a témában, de 99 százalékuk valahogy nem azt a szemléletmódot követi, amelyet a legtöbb magyar család megélt. Egy másik jellemző probléma, hogy mai gondolkodásmódunkat vetítjük vissza a múltba. A közösségi oldalakon rendszeresen találkozom ezzel. Múltkor valaki azt írta, hogy Mátyás király pedofil volt, mert első felesége, Podjebrád Katalin 13-14 éves volt a nász idején. Erre mit lehet mondani?!
Ez nem a nyugati minták hazai átvételéről szól?
De, igen. Ez ugyanaz, mint amikor a Jókai-regényeket nem „korszerű” nőábrázolásuk miatt támadják. Az egy dolog, hogy szerintem ez hamis állítás, hiszen Jókai könyveiben erős, független nőalakok is szép számmal megjelennek. Másrészt viszont, ha így is lenne, mit várunk Jókaitól? Hogy a mai gender ideológiák szellemében írjon? Ugyan már! A cancel culture az egyetemes emberi kultúrára a nácizmusnál és a kommunizmusnál is nagyobb veszélyt jelent. Inkvizíciós düh fűti követőit a múlt eltörlésére, de a nácizmus és a kommunizmus bűneit sem szabad elfelejtenünk a történelmünkből. Meg kell tanulnunk, miért alakult úgy a történelem, ahogy alakult, és okulnunk kell belőle.
A Hunyadi-sorozat kapcsán nem tart hasonló, kultúrharcos kritikáktól?
Biztosan lesznek ilyenek. Minden cinizmus nélkül mondom, valahol még értem is az ilyen bírálatok mögötti esetleges szándékot.
Ez az egész a jelenről szól és egy elképzelt jövőről, csakhogy ez utóbbi érdekében nem változtathatjuk meg a múltat. Végtelenül korlátolt azt gondolni, ha megtisztítjuk a múltat vélt vagy valós sérelmeinktől, majd jobb lesz a jövőnk. Ez nem így működik. A múltat nem eltörölni kell, hanem minél jobban megismerni, akkor van esély a javításra is. A történelem erre mindig ad lehetőséget!
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/47-es számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
