Balassi Bálint a magyar reneszánsz költészet és általában a magyar nyelvű líra első világirodalmi szintű képviselője, oly ragyogó életművet hagyott ránk, hogy csakis tisztelettel és szeretettel gondolhatunk rá. Ám nagyszerű munkássága, kiemelkedő költői teljesítménye joggal kelti fel az utókor emberének kíváncsiságát: milyen ember is volt a vitézi, a szerelmes és az istenes versek feledhetetlen alkotója? Vajon miféle titkok, kevéssé ismert történetek fűződnek napjaihoz, amikor éppen nem a versírás kötötte le a figyelmét?
Rossz hírű Balassák
Balassi életének rövid negyven éve (1554–1594) az izgalmas eseményeknek valóságos tárháza volt. A nagy hatalmú felvidéki balassagyarmati és kékkői báró Balassa családból származott (nevét azonban gyakrabban írta Balassinak), és megörökölte felmenőinek zabolátlan, erőszakos természetét. A család történeti gyökerei a 13. század elejéig nyúlnak. A bárói és grófi rangot is szerző família tagjai évszázadokon keresztül híresek voltak összeférhetetlenségükről. Nem csak szomszédjaikkal, de egymással is hadilábon álltak, és birtokaik gyarapítása érdekében végeláthatatlan hosszúságú perekbe bonyolódtak. Egy ízben még a Selmecbányáról szállított, a körmöci pénzverdének szánt ezüst- és aranyszállítmányt is megkaparintották.
Akkoriban az a hír járta, hogy a kincset Szitnya várának közelében ásták el. Amikor a szitnyai uradalmat a Koháry családnak adományozta a király, az adománylevélbe állítólag belefoglalta, hogy a kincs, előkerülése esetén, a kincstárra azonnal visszaszáll. Persze, ha a helyzet megkívánta, a Balassák összefogtak, mint például a bárói rangot szerző Menyhért és János (a nagy költő apja, főispán, főajtónálló), és közösen követtek el úgynevezett vámzsarolásokat, illetve fosztogatták a bányavárosok lakóit. Balassa Menyhért, aki amúgy Hont és Bars vármegyék főispánja, valamint országos főkapitány volt, és írástudatlanságával is kirítt a főemberek közül, különösen rossz hírre tett szert erőszakos fellépései miatt, valamint azzal, hogy vagyonának gyarapítása céljából kilenc alkalommal változtatta pártállását a Habsburgok, illetve Szapolyai János, Izabella királyné és János Zsigmond között.
A vitéz katona
Balassi Bálintnak a verseivel tehát sokféle csorbát kellett kiköszörülnie, de elmondhatjuk, hogy teljes sikerrel járt. Nem véletlen, hogy a Balassa (Balassi) név hallatán elsősorban őrá és nagyszerű költészetére gondolunk. Tegyük hozzá, nem csak kivételes tehetségű költő, hanem vitéz katona is volt. Az ország egy részét megszállva tartó törökök már az apját is jól ismerték, hiszen szolnoki kapitányként sok borsot tört az orruk alá, majd negyedszázadon keresztül akadályozta északi portyázásaikat. Balassa János megerősített várai, Gyarmat, Kékkő és Divény útjában állt terjeszkedésüknek, főképp azon törekvésüknek, hogy Nógrád felől elérjék a bányavárosokat. Ez főként Musztafa budai basát dühítette, aki nem csak ezért haragudott rá, hanem azért is, mert török foglyaival túlságosan keményen bánt.
Hamarosan a fiatal Bálint is a látókörükbe került. 1575-ben ugyanis az erdélyi trón megszerzésére törő Bekes Gáspárhoz csatlakozott, de Kerelőszentpálnál szembekerült Báthori István fejedelem embereivel, akik megsebesítették és foglyul ejtették. A budai basa ez idő tájt szánta rá magát, hogy bevegye a Balassa-várakat. Nagy erőkkel vonult Kékkő alá, és megindította az ostromot. A védők többször visszaverték a támadókat, de felmentő hadak híján végül feladták a várat és Divénybe vonultak. Hamarosan Divény is elesett, és ezzel a törökök számára megnyílt az út észak felé.
Báthori István a július 8-i kerelőszentpáli ütközetben legyőzte Bekest, öt főemberét a helyszínen felakasztatta (egy hónappal később további hét főurat és harmincnégy székelyt is kivégeztetett), sokakat pedig fogságba ejtett. Murád szultán nyomban levelet küldött Báthorinak és követelte a magyar foglyok átadását. A fejedelem nem teljesítette a követelést, hanem szabadon engedte foglyait. A súlyos sérülteket (így Balassi Bálintot is) viszont magánál tartotta. A szultán értesült erről, és a temesvári basa útján megparancsolta Báthorinak Balassi kiadatását.
A fejedelem válaszában így érvelt: „Mikor egy szolgánk az Balassa fiát megfogta, egy bottal ütötte volt agyon, kibe megsiketült és az kórság is gyakorlatossággal üti el, úgy annyira vagyon, hogy sem élhet, sem halhat, elvajudt.” A szultánt nem hatotta meg a válasz. 1575. december 17-én ismét sürgető levelet küldött Erdélybe, amelyben közölte Báthorival, hogy odaküldi Amhád csauszt a foglyokért. A levélben így rendelkezett: „Balassi János fiát és Sárközi Mihályt a Bekes háborújában elfogott többi rabszolgákkal egyetemben küldd azonnal magasságos portánkhoz, másképp nem cselekedvén és semmi mentséghez nem nyúlván, mint melynek különben is nem lészen helye előttünk. Mert tudjad, hogy magasságos portánknál azokra és különösen Balassi János fiára szükségünk van, nagy szükségünk.”
A szultánnak valóban nagy szüksége lett volna Bálintra, mert Balassa János börtönében rangos törökök sínylődtek. Kiszabadításukat megkönnyítette volna, ha megkaparintja a fiát. Báthori azonban nem engedett, így Amhád csausz foglyok nélkül távozott. A fejedelem megkedvelte Balassit, és amikor a következő évben lengyel királlyá választották, oda is magával vitte. A költő szépen felgyógyulhatott, mert 1577-ben már részt vett Báthorinak a Danckát (Gdańsk) birtokló császári sereg ellen indított hadjáratában.
Báthori uralkodói nagyságát jelzi, hogy ebben az évben korábbi nagy ellenfelét, Bekes Gáspárt is udvarába fogadta, és megtette a lengyelországi lovasság főparancsnokának. Bálint apja eközben meghalt, ezért a költő visszatért Magyarországra, ahol hamarosan belevetette magát a török elleni végvári harcokba, illetve a rokonaival folytatott pereskedésekbe és villongásokba. Büszkesége, igazságérzete, indulatossága és szerelmi ügyei folyamatosan bajba keverték. Balassa András nevű rokona igyekezett kijátszani őt és megfosztani jogos örökségétől, ezért Bálint fegyverrel támadt a vita tárgyát képező Újvárra, később pedig Végles várára. Amit azonban megszerzett fegyverrel, azt peres úton elveszítette.
Bajba sodró szerelmek
Szerelmi ügyei kétségkívül jelentős mértékben hatottak költészetére, viszont többször bajba sodorták, így hosszabb időre sehol nem tudott gyökeret verni. Unokahúgával, az egri hős lányával, Dobó Krisztinával 1584 karácsonyán kötött házassága sem alakult szerencsésen. Házasságát érvénytelenítették, fiát pedig törvénytelennek nyilvánították (a később mégiscsak törvényesített házasság válással ért véget).
Balassi Bálint életének kevéssé ismert részleteit villantják fel az alábbi epizódok. A selmecbányai városi levéltárból került elő az az iratcsomó, amelyből kiderült, hogy nagy költőnk 1578-ban a város környékén kalandozott és felkereste a vihnyei fürdőt. Alig kezdte meg fürdőzését, közvetlenül mellé, a fürdőpadra telepedett egy fiatal bányászfiú, aki (feltehetően német nyelvű lévén) gúnyolni kezdte a szolgájához intézett magyar nyelvű szavait. Balassi dühbe jött, és alaposan eltángálta a fiút, akiről később kiderült, hogy nem egyszerű munkás, hanem Rubigallus Pálnak, a dúsgazdag, előkelő bányapolgárnak a rokona.
Rubigallus panasszal fordult a városi tanácshoz, követelve Balassi megbüntetését. A selmecbányai tanács levélben szólította fel Balassit, nyújtson kellő elégtételt, ellenkező esetben megtorolják a sérelmet. A költő Zólyomból keltezett levelében többek között így felelt a fenyegetésre: „Származásomnak, nevemnek és híremnek vettem elégtételt, amidőn az engem ok nélkül kigúnyoló rakoncátlan fiút megfenyítettem. És hogy ti azzal fenyegettek, hogy »erőt erővel«, csodálom, hogy ez elavult jogi mondást használni meritek velem szemben. (…) De hát tudjátok meg, hogy ily fenyegetődzéssel a ti bányamunkásaitokat, kik a ti rendőri hatalmatok alatt állanak, illethetitek, de nem engem, a ki tőletek cseppet sem félek és titeket nagyon nyomorult embereknek nézlek.”
Balassinak többször meggyűlt a baja a zólyomi polgárokkal is, akiket régóta irritált mulatozó, vidám életvitele, ezért feljelentést tettek Balassi ellen a királynál. Felkérték Seidelius Andrást, a hét bányaváros udvari közvetítőjét, hogy járjon el érdekükben. Seidelius azonban azt válaszolta, hogy közbenjárása aligha lesz sikeres, mivel a bécsi udvar jó véleménnyel van Balassi személyéről és hűségéről. Balassi a zólyomiaknak írt levelében többek között így cáfolta a neki tulajdonított cselekményeket: „(…) Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi azzal sem bírát, sem más polgárt meg nem bántottunk, abban pedig [hogy] az én italomban mi ellenek lehetett nekiek, soha nem tudom, holott sem az k… annyok gyatra borát, sem az bestia attyuk keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költögetünk.”
Sokatmondó az a levél is, amelyet 1593. március 21-én írt Batthyány Ferencnek. „Ha Nagyságod azt a gyűrűt Fulviának megküldené, bizony oly verseket küldhetnék, hogy az Stalmaster leányának megimelyednék az gyomra belé miatta!” Levelének ez a része arra utalt, hogy Batthyány az ő verseivel udvarolt a fiatal Lobkovitz Poppel Évának, másrészt pedig arra, hogy Batthyány juttassa el a gyűrűjét Fulviának a nagyszombati apácakolostorba.
A rejtélyes Fulvia feltehetően Zrínyi Ilona, a szigetvári hős lánya, Batthyány rokona volt. Három hónappal később viszont az ellenkezőjét kérte: „(…) az gyűrű felől Nagyságod semmit ne szorgalmaskodjék, mert jó őrizetben vagyon, ha Nagyságod kezében vagyon”. Balassi ekkor már nem akarta becsempésztetni a gyűrűt, mert eltervezte, hogy szerelmét az apácakolostor felgyújtásával fogja megszöktetni. Néhány nappal később szolgáival együtt végrehajtotta a hajmeresztő műveletet, amelynek során öt apáca megszökött. Talán köztük lehetett Fulvia is.
A végvári harcokban jeleskedő, hányatott sorsú költőt természetesen hiba volna e cselekedetei alapján megítélni, s nem is ezekért kedveljük. Számos jele van annak, hogy tisztában volt gyarló természetével, és gyakran hadakozott önmagával is. Saját bevallása szerint a halált kereste Esztergom falai alatt 1594-ben. Az ostrom során (társainak figyelmeztetése ellenére) nem keresett fedezéket. Így történt, hogy egy török ágyúgolyó mindkét lábát leszakította. Halálos ágyánál leghűbb barátja és tanítványa, Rimay János, valamint Dobokay Sándor jezsuita szerzetes próbálta enyhíteni fájdalmát. Tizenegy napi szenvedés után, 1594. május 30-án távozott a földi léttől költészetünk első, örök emlékű csillaga.
Bánó Attila
(Részlet a szerző 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál megjelent, 2011–2017 között hat kiadást megért kötetéből)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
