Furcsa belegondolni, hogy már harminc éve. Egy nemzedék nőtt fel azóta, a volt Szovjetunióban is. Ez a gigantikus birodalom pedig úgy hullott szét, hogy legfontosabb és leghatalmasabb alkotórésze – Oroszország – változatlanul hatalmas maradt.
Az 1985-ben pártfőtitkárrá választott Mihail Gorbacsovval a régi szovjet káderek, ahogy mondani szokták, „törököt fogtak”. Az új vezető energikusan és okosan kezdett a szovjetrendszer reformálásába, azonban csakhamar be kellett látnia, hogy maga a rendszer reformálhatatlan. Gorbacsov taktikusan, lépésről lépésre építette ki saját kádereinek hálózatát, de a régi és az új gondolkodás képviselői közötti feloldhatatlan ellentétek hamar nyilvánvalóvá váltak. Nem a reformról, a jó szándékról vagy a hozzáértésről volt már itt szó. A tét a hatalom volt.
Gorbacsov az első pillanattól egyértelművé tette, hogy az ország a régi módon nem létezhet tovább. Az eszmék és a valóság közötti ellentmondások már annyira nyilvánvalók voltak, hogy sem propagandával, sem erőszakkal nem lehetett volna fenntartani a normális és működőképes társadalom látszatát. Akinek csak egy kis rálátása is volt a valóságra, nem lehettek illúziói. A szovjetrendszer (a kommunizmus, a szocializmus, a „lenini út” – nevezzük, ahogy akarjuk) zsákutcának, életképtelennek bizonyult.
Úgy vélem, a helyzet megértéséhez mindenképpen bele kell gondolnunk, mekkora sokk lehetett ez a felismerés a Szovjetunió polgárai számára. Hiszen több generáció nőtt fel abban a szilárd hitben, hogy ez a rendszer felsőbbrendű, legyőzhetetlen, és minden rendszerek legjobbika. A Nagy Honvédő Háborúban szovjet katonák milliói adták az életüket érte.
A szovjet polgároknak a kommunista rendszerhez való érzelmi kötődése látszólag szilárd volt. Persze az emberek nem ostobák, látták, amit láthattak – csakhogy őrájuk nem idegen szuronyok kényszerítették a kommunistákat. Többségük nemzeti kudarcként élte meg a rendszer kudarcát, és érzelmi oldalról ez döntő tényezőnek bizonyult. A politikában azonban soha nem az érzelmeké a döntő szó. A régi gárda embereinek egzisztenciális és hatalmi kérdést jelentett annak a rendszernek a fennmaradása, amit kiszolgálva mégiscsak „valakik” lettek.
Ki tudja, talán végzetszerű, hogy egy hazugságokból született és hazugságokkal fenntartott rendszer utolsó gesztusa is egy hazugság legyen. Mert 1991. augusztus 19-én hajnalban, a rádióban és a tévében beolvasott közlemény az első szótól az utolsóig tipikus kommunista hazugság volt: Gorbacsov megrendült egészségi állapota miatt nem képes az ügyek vitelére, visszavonult gyógykezelésre, a hatalmat pedig átadta Gennagyij Janajev szovjet alelnöknek, illetve a Rendkívüli Állapot Állami Bizottságának.
Ez az önmagát kinevező és elnevező, addig teljesen ismeretlen testület azon melegében rendkívüli állapotot rendelt el fél évre – no, ez legalább nem volt hazugság. Utólag belegondolva, az egész szovjet államberendezkedés egyetlen végtelenített rendkívüli állapot volt…
Valójában Gorbacsovot már előző délután házi őrizetbe helyezték egész családjával együtt a krími állami dácsában, ahol a szabadságát töltötte. Elébe tették a nyilatkozatot, amely szerint lemond a hatalomról, de ő ennek aláírását megtagadta. Röviddel azelőtt még az életével játszott volna, akkor azonban már más szelek fújtak. Elegendőnek látszott, hogy a dácsát, lakóival együtt, hermetikusan elszigeteljék a külvilágtól.
Közben pedig lépésről lépésre bontakoztak ki egy jó előre kitervelt és megszervezett puccs körvonalai, hiszen az intézkedések mögött álló emberek személye sem maradhatott sokáig titok. A puccs élén – nagy meglepetést ez akkor sem keltett – Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke és Gennagyij Janajev szovjet alelnök álltak, hozzájuk csatlakozott Valentyin Pavlov kormányfő, Oleg Baklanov, a párt egyik vezető tisztségviselője, Dmitrij Jazov védelmi miniszter, Borisz Pugo belügyminiszter, Vaszilij Sztarodubcev, a Parasztszövetség elnöke és Alekszandr Tyizjakov, az állami vállalatok szövetségének elnöke.
A puccs időzítése tökéletesnek látszott: másnap lépett volna hatályba a szovjetköztársaságok új szövetségi szerződése, amely gyökeresen átalakította a Szovjetunió szerkezetét – pontosabban: valódi, önkéntes föderációvá változtatta volna az addig Moszkvából „kézi vezérelt” birodalmat. Ebben azonban a stratégiai és gazdasági szempontból is kulcsfontosságú balti államok azonnal meglátták a kiválás rég áhított lehetőségét, hiszen önkéntesen semmiképpen nem csatlakoztak volna az őket addig is teljes erővel oroszosító szovjet birodalomhoz. A régi Szovjetunió utolsó órája látszott közelegni, és a puccsisták, akik kivétel nélkül az addigi hatalmi struktúra haszonélvezői voltak, ennek minden erejükkel ellent akartak állni.
A „testvéri tankok” utoljára dübörögtek fel. Krjucskovék négyezer katonát és 360 páncélos járművet vezényeltek Moszkva központjába, ami azért már komoly erő. Ám a legkomolyabb fegyveres erő is céltalanul kódorgó pionírcsapattá válik, ha sem világos parancsa, sem annak végrehajtására elhatározott katonái nincsenek. Márpedig ez történt. Hiszen a hetven éve a „nép nevében” hatalmat gyakorló kommunisták éppen a népet és a soraiból jött katonákat hagyták ki a számításból.
Igaz, megszokták, hogy őket nem kell kérdezni, ők tudomásul veszik a fejük felett zajló változásokat, a kevés elégedetlenkedőt pedig könnyen el lehet hallgattatni. A magukat végre valódi politikai tényezőnek érző emberek ereje azonban egészen döbbenetes módon nyilatkozott meg ezekben a napokban. Ez már a peresztrojka és a glasznoszty (lassan elfeledjük ezeket a kifejezéseket, pedig mennyit hallottuk annak idején!) nemzedéke volt, amelynek tagjai a jogaikkal és a kötelességeikkel egyaránt tisztában voltak. A nép pedig – valami titokzatos és ellenállhatatlan érzelmi áramlatnak engedelmeskedve – kötelességének érezte, hogy az ország törvényes vezetője, Gorbacsov és a változások mellé álljon.
Ám nem csupán az egyszerű emberek tömege állt Gorbacsov mögött. Ma már egyértelmű, hogy a mérleg nyelvét Oroszország másik „erős embere” Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció elnöke jelentette. Az utcára vonuló és sok helyütt azonnal sztrájkba lépő embertömegek nyers ereje mellett a politikai apparátust a puccsisták ellen mozgósító és kellő hatalommal (Oroszországról van szó!) bíró Jelcin a sorsdöntő órákban igazi néptribunként viselkedett. A parlament azonnali határozattal nyilvánította törvénytelennek és alkotmányellenesnek a puccsot – hála Jelcin kitűnő politikai érzékének, hiszen így a Szovjetunió minden polgára tudhatta, hogy a puccsistáknak ellenállni törvényes és alkotmányos kötelessége.
Jelcin, az egészséges teatralitást sem nélkülözve, egy harckocsi tetejére felmászva hirdette ki az összegyűlő embereknek a parlamenti határozatot, hatásos szónoklatban magyarázva el nekik a helyzetet és a helyes döntés lényegét. A katonákat pedig már nem lehetett a „fasiszta ellenforradalmi lázadás” meséjével etetni; pontosan látták, kikkel állnak szemben.
Márpedig ott, főleg az oroszoknál, a honvédő háború óta olyan erős volt az érzelmi kapocs és annyira mély volt a kölcsönös bizalom katonák és civilek között, mint a világ talán egyetlen országában sem. Döbbenetes, hogy ezek a „keményvonalas” kommunisták, akik a puccs mögött álltak, mennyire nem értették meg azt az egyszerű igazságot sem, amivel még a külföldiek is tökéletesen tisztában voltak!
Ebben a gigantikus országban, egy sorsdöntő szituációban, egy szörnyű robbanással fenyegető helyzetben augusztus 21-én alakult ki egyetlen tűzpárbaj a Parlament épülete körül, pontosan máig tisztázatlan körülmények között. Nem szívesen írom, hogy „csupán” hárman estek áldozatul, hiszen minden emberi élet számít. Oroszország nagy megrázkódtatásainak ismeretében azonban ez a veszteség szinte mikroszkopikussá törpül a többi mellett. A hideg hatalmi és a cinikus politikai megfontolások felett e napokban a nemzeti szolidaritás addig elnyomott, mélyről jövő érzése győzedelmeskedett.
Hogy mi történt ezután? A puccsisták kudarcot vallottak, legtöbbjük megadta magát, páran menekülni próbáltak, sikertelenül. Borisz Pugo belügyminiszter a feleségével együtt augusztus 22-én főbe lőtte magát, bár a házaspár halálának körülményei meglehetősen homályosak.
Érdekes és meglehetősen titokzatos a másik öngyilkosság története, hiszen a külföldön is jól ismert Szergej Ahromejev marsall Gorbacsov tanácsadójaként látszólag nem volt puccsista. A marsall azonban augusztus 24-én a Kremlben, a dolgozószobájában akasztotta fel magát. Mindenesetre egy magas rangú katonától, akinek nyilván volt szolgálati fegyvere, szokatlan az önkéntes halálnak ez a módja. Bár a Kreml falai vastagok, folyosói pedig igencsak zegzugosak…
A többi puccsistát bíróság elé állították – aztán később mégiscsak kegyelmet kaptak. Egykori magas beosztásukat, hatalmukkal együtt, persze elveszítették. Ma már egyikük sincs életben. Mindaz, ami velük történt, tanulsága annak, hogy aki a történelem kerekét próbálja visszafordítani, abból sem hős, sem mártír nem lehet, legfeljebb balek.
A balti államok már napokkal később kinyilvánították függetlenségüket, aztán sorban követte őket a többi szovjetköztársaság is. Még abban az évben, 1991. december 26-án ült össze utoljára a szovjet parlament, amely utolsó határozatával feloszlatta saját magát, és december 31–i hatállyal kimondta a Szovjetunió megszűnését. A „szabaddá tett népek örök szövetsége” egy európai ember átlagos életkorát élte meg. Igaz, sokaknak – nagyon sokaknak! – még ez az idő is túl hosszúnak tűnt.
Borisz Jelcin, a legendák szerint, a puccs sikeres leverése után a körülötte lévőknek mind töltött egy-egy pohár vodkát, és a magáét azzal hajtotta fel: ez volt az utolsó korty! Bár őt ismerve alighanem csak a kiürült üvegre célzott. Sajnos azóta már ő sincs az élők sorában.
Oroszország azonban változatlanul él, létezik, és egyre erősebb. Habsburg Ottó, akinek aztán tényleg „von Haus aus” volt vérében a politika, többször megjegyezte: az oroszokat mindig komolyan kell venni.
Egyre jobban látni, mennyire igaza volt.
Csere Péter
A szerző jogász, író
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
