A multikulturalizmus egy fekete lyuk, ami mindent magába szippant és amiben látszólag (jogilag, szellemileg) „minden kultúra, vallás egyenlő”.
Ahol Maria Lindenburger szörnyű halála, és a safe place-en remegő transzfeminista lelki sérülése is egyforma.
Ahol a szír menekült és az afgán terrorista ugyanaz, ahol a gyilkos és az áldozat is egyenlő, ahol a megerőszakolt orvostanhallgató, és az irodában megbámult seggű titkárnő egyformán a szexizmus és misogynie áldozatai. Minden szenvedés és minden sérelem egyenlő.
Az a pofon, amit ártatlanok kapnak egyforma azzal, amivel a bűnös ellen védekezünk, és jön a tilos pofozkodni hazugsága. A kulturális relativizmus (marxizmus) kiváló közege a láthatatlanul, de folyamatosan munkálkodó kettős mércének, sőt ami rosszabb: mércétlenségnek. Az érzékenységet, a sértettséget felerősítik a kisebbségekben, miközben a politikai korrektség mákonyával mérgezik az ember alapvető egészséges ösztöneit. Ezzel azonban nem mást érnek el, mint az indulatok felszabadulását.
A bosszúhoz fegyvert adnak, majd felmentést a gyilkosság bűne alól.
Az újbaloldal szektáihoz, az ún. polgárjogi mozgalmakhoz a radikalizált fiatalok tömegesen csatlakoznak, hasonlóan a szélsőséges-dzsihadista iszlám-szektákhoz. Ezek jóformán szövetségben szerveződő anarchista-jellegű szélsőséges csoportok, melyek ugyane eltérő módszerekkel, de a „privilegizált többségi, fehér társadalom” ellen támadnak, mesterségesen fenntartva a faji-, vallási- és rasszháborút, hisz ennek fenntartása a liberális-totalitárius újbaloldal számára létfontosságú jelentőséggel bír, mert csak így tűnik igazolhatónak politikai jelenlétük. Röviden: a haladóknak eszük ágában sincsen kitörni a 20. század sűrűjéből, és az integráció a világbéke a közös jólét ígérete már a kezdetektől hazugság.
Egy „jól” végrehajtott terrorcselekménynek a kapcsolódási pontok hiányára van szüksége. Arra, hogy a kiválasztott célpontok bűnössége semmiképpen ne legyen összefüggésben azzal a politikai, ideológiai célkitűzéssel, amely miatt a terroristák végrehajtották a támadásukat. Ez akkor is így van, ha a zavarosan megfogalmazott ember- és szabadságjogi, szociális „igazságok” nevében cselekednek. Ebben az esetben, „előkészítve”, megágyazva az újabb „erőszakos eseményeknek”, ill. felkészítve az embereket az újabb támadásra mainstream média az elkövető humanizálásába, ügyének árnyalásába kezd.
Az ankarai merényletet követő órákban sorozatban jelentek meg különböző hangvételű töredékcikkek, televíziós tudósítások, elemzések, amelyekben a bosszú jogos érzésére, az elkövető érzelmi állapotára hivatkozva mentették fel az Allah akbart, az imanyitó takbírt üvöltöző dzsihadista gyilkost. Egy az egyben átvették, igazolták a támadó narratíváját. A berlini támadásra reakcióként a minden nyugtalanító felhangot eloszlató szokvány-bullshitet kaptuk és a megnyugtatást, hogy Berlin ettől függetlenül liberális város marad. Többet halljuk, hogy a kamion rendszáma lengyel, mint azt, hogy a merénylő tunéziai. Persze nem voltak kérdéseink, de akkor is. Ki fogja szerelni a SCANIÁ-t a gdanski fuvarozónak, ha nem jönnek a franciákhoz, a németekhez az arab és afrikai melós rabszolgák, az új forradalmi proletariátus, amelyet első körben (legalábbis az elmúlt 50 évben így volt) még ki lehet facsarni, hogy aztán az unoka, a gyökerét vesztett idegen majd felrobbantsa magát.
Mert ugye ez, az eredeti terv, a folyamatosan gazdagodó, szélesedő nyugati középosztály ellensúlyozását célzó új underclass betelepítése, mesterséges létrehozása is maga a jósággal körbedíszített nettó gonoszság volt. Az már a nyugati politikai elit éleslátását (ez bizony irónia volt) bizonyítja, hogy egy rövid, átmeneti időtőszaktól eltekintve se gazdaságilag, se politikailag nem ők húztak hasznot az általuk felépített multikulturális világból. A bevándorlók gazdasági potenciálja vagy legenda volt, vagy pillanatok alatt elpárolgott, a bevándoroltatott underclass a szélsőségesek támogatójává vált, a natív középosztály pedig rémült utóvédharcba fogott az egydimenziós politikai térkép túlsó végén.
A baloldal forradalomelméleti hókuszpókusza a szükséges felhajtóanyag, a fogyóeszköz hiányában már a hatvanas évek előtt (ill. közben) kifulladt.
Ezért maszturbálnak egyfajta meditatív jelleggel Amílcar Cabral, Malcolm X plakátok alatt évtizedek óta reménytelenül, elhagyatottan és kielégíthetetlenül azon a problémán, hogy ki vívja meg helyettük a háborút, az utcai harcokat, ki fogja megdönteni a fasizmust. Kell az új matéria a húsdarálóba. Ezen a ponton találkozik Saul Alinsky és a Zsohárbubu-féle migrancssimogató aktivista egy sötét, huzatos sikátorban, ahol bosszúszomjas muszlimkákat fegyvereznek fel. Elsősorban önbizalommal.
A kapcsolódás hiánya létrehozza az érzést: a társadalom minden tagja bűnös. A marxista értelmezés szerint megérdemelten, a fellázadtak jogai szerint lehet bárkiből áldozat. A kollektív bűnösség kihirdetése, kiterjesztése az egész társadalomra a Dühös Babiloni Isten elleni rettegéssé növelhető: „Ti vagytok a felelősek!” – üvöltik ők. A módszer rokonítja egymáshoz a két szélsőséget; ellenségük azonos: az elnyomó, az alkalmazkodást megkövetelő, a racionális, az iszlám sikertelenségét okozó nyugati civilizáció.
A muszlimok khafírja és az egyszeri aktivista fehér elnyomó gyűlölethalmazai szépen egybesimulnak.
Jellemző, hogy a progresszív think tankok és sugar daddyk által finanszírozott Black Lives Matter polgárjogi mozgalom az egyik legújabb, legnagyobb problémákat okozó, széles körben elfogadott, megtámogatott gyűlöletszervezet az USA-ban. A rezignáltan búgó unisono mélyén riasztó, sátáni üresség tátong.
A harmadik világból érkező (vagy ide vágyakozó) muszlim, vallásának szigorú ortodoxiájából eredően csak annyit érez – részben joggal – , hogy ezt a maga körül mindent asszimiláló látszatvilágot el kell pusztítania és meg kell szállnia. Védenie kell a Próféta hitét, a végső-belső kört, az Ember-Isten viszonyt, a hívő identitást. Az iszlám oda tör be, ahol üresség van, sakáltermészetű vallás.
Más felhangokkal írhatnám azt is, hogy az egyetlen vallási alapú ideológia, ami rendszeren kívül áll. Nincsen bedrótozva sehová, önmagában is érvényes kultúra. Ez az a tény, ami néhány száz éve a kereszténységről már nem mondható el. Ezt egyesek fejlődésnek tekintik, mások pedig egyértelmű hanyatlásnak. Álljunk tehát meg egy pillanatra: a liberális hazugsággal szemben – ahogy a dolgok nem egyenlőek, úgy a keresztény fundamentalisták sem összehasonlíthatóak az iszlám radikalizmussal.
Előbbiek ugyanis a regnáló rendszer szélsőség-komponensei, az iszlám pedig kívülről érkezik.
Az egyetlen, ebben a pillanatban reálisnak látszó, a rendszeren kívül álló alternatíva tehát maga az iszlám. Egyszerűen azért, mert valóban nagy áldozatot követel tagjaitól. Még mindig nem lehet a fogyasztói struktúrában megvásárolni, identitást építeni belőle. Ha a muszlimok ráébrednek végül, hogy éppen bedrótozzák őket, akkor haram lesz és nagyon sok halott.
Mert, az iszlámot nem a kereszténység győzte le, alázta meg, hanem a modernitás őrölte fel, szorította a Harmadik világba, a perifériára. A modernitás, aminek erőszakos integrációja szekularizálta, kiherélte, védtelenné és tehetetlenné tette a kereszténységet. Az iszlám azonban nem öreg és gyenge, tehát reakciója korántsem lesz olyan, mint a kereszténységé volt a XVIII. század vérfürdője után. Esetében ez háborút jelent, olyant, amit a radikális iszlám vív Európán belül, és nem a kereszténység, hanem a posztmodern-beszivárgás ellen, egyfajta öntisztító folyamatként.
Ez a háború nem egy tudatos, átfogó szervezkedés eredménye, inkább az iszlám brutális monoteizmusából érkezők kollektív, önvédelmi reakciója, mindeközben a liberálisok valószínűleg egyre nagyobb hevülettel fogják erőltetni az integrációt, amivel szemben a muszlim világ egyre keményebben fog ellenállni, és a szomorú, hogy ennek az áldozatai a Betlehemek mellett puncsozó karácsonyi vásározók.
Ez 2016 szomorú üzenete, ez az igazi lázadás.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
