Kevesen tudják, hogy Németújvár egykor milyen fontos szerepet játszott a magyar művelődés történetében. Igaz, nem valamilyen oktatási intézménye vagy kutatóműhelye révén, hanem az ottani várkastély egyik-másik jeles birtokosának köszönhetően. Ez a közel 3700 lakosú városka az osztrák–magyar határ közelében, de már az osztrák oldalon található (1920-tól) és német neve Güssing.
Azok a derék férfiak, akikre utaltam a gróf Batthyány család tagjai voltak. A település 1524-ben került a család birtokába és néhány évtizeddel később, Batthyány Boldizsár (1542–1590) jóvoltából már közszájon forgott a neve az európai humanista tudósok körében. Battyhány Franciaországot megjárt nagyműveltségű főúr volt, aki szenvedélyesen gyűjtötte (de olvasta is) a könyveket, saját nyomdája volt, és jó barátság fűzte a kor egyik legnagyobb botanikusához, a belgiumi születésű Charles de L’Écluse-höz (1525 v. 1526–1609), akit azonban inkább humanista nevén, Carolus Clusiusként emleget az utókor. Batthyány Boldizsár egyébként a törökellenes harcok legendás vezérének, a Szigetvárt védő csapatok parancsnokának, Zrínyi Miklósnak a veje volt és maga is időnként hadba szállt, bár szívesebben foglalkozott alkímiával és egyéb megfigyelésekkel.
Elképzeléseiben, mérnöki terveiben a haza gazdasági felemelése lebegett célként előtte és ebben fontos szerepet szánt a vízi közlekedésnek és a távoli országokkal folytatott kereskedelemnek. A Németújvárhoz közeli Tarcsafürdőn (ma: Bad Tatzmannsdorf) posztógyárat alapított, egy másik közeli birtokán, Borostyánkőn (Bernstein) ként és rezet bányásztak, tehát a korai kapitalista vállalkozó típusának egyik megtestesítője is volt Magyarországon. Megemlíthetjük azokat a vízszabályozási vállalkozásait is, amelyek révén kisebb folyókon is lehetővé tette az áruszállítást. Talán ennek köszönhetően gondolt először arra, hogy olyan hajókat tervezzen, amelyek a mellékfolyókon is alkalmasak teherszállításra. Az 1770-es évek második felében az általa tervezett első kereskedelmi hajók Horvátország és Bécs között jártak.
A rakomány jobbára gabona volt, de más áruféleségeket is szállítottak. 1781-ben egy híradás számolt be arról, hogy megérkezett Horvátországból a császárvárosba Batthyány Tódor Bucentaurus nevű vitorlása, amely alacsony (1,26 m) merülésű, kb. 53 m hosszú fregatt szerű hajó volt és 10 ezer hektoliter gabona fért rá. A következő években további hajókat is épített, majd ezt a flottát a bécsi Willeshoven kereskedelmi társaság vásárolta meg azzal a céllal, hogy Bécs és a Krím-félszigeten található Herszon kikötője között ingázzon. Ez az első Bucentaurus és társai alkalmasak voltak a tengeri közlekedésre is, ami azzal az előnnyel járt, hogy nem kellett az áru átrakodásával bíbelődni útközben.
A pozsonyi telepen fogott bel az ugyancsak Bucentaurus nevű hajója építésébe. Ez már nem vitorlás volt, hanem afféle önjáró és a parton álló, de még a hajó fedélzetén tartózkodó szemlélő sem láthatta, hogy a járművet tulajdonképpen állati erővel (lovakkal, ökrökkel) mozgatták. A szerkezet pontos leírása nem maradt fenn, csak gyanítható, hogy a körbejáró állatok egy fogaskereket mozgattak, amivel más kerekekkel érintkezve végül mozgási energiát hoztak létre és lehetővé tették a hajó árral szembeni haladását is, vitorla nélkül. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a pozsonyi Kempelen Farkas (1734–1804) sakkozó törökje is ebben az időben vált Európa szerte ismertté, és ebben az esetben is sokáig talányos maradt a működésének módja.
A hajóról egyébként számos korabeli rajz, festmény, leírás maradt az utókorra. A képek hol eltűntek, hol felbukkantak, hogy aztán ismét nyomuk vesszen már a 20. század viharos eseményei során. Ez a második Bucentaurus (eredetileg a velencei dózsék díszhajóját nevezték így) az 1790-es évek második felében épült és először 1797-ben Pozsonyban mutatták be az előkelő közönségnek, amelyben a bécsi udvar számos tagja is jelen volt. Egy korabeli rézmetszeten az is látható, hogy a vezérhajó hat kisebb hajót vontat maga után. Maga a Bucentaurus egyfajta luxushajó volt, fedélzetén tánchelyiséggel, külön teremben szolgálták fel a frissítőket, de egy helyiségben kártyázni is lehetett (a kísérő hajókon is volt erre lehetőség). A Magyar Hírmondó öt évvel később (1802-ben) az eseményről szólva megemlíti azt is, hogy szerdánként bálokat rendeztek a hajó fedélzetén.
A hajó tojásformájú volt, a parancsnoki híd kupola alakú szerkezetének ajtaját felfelé tolva, illetve lefelé húzva lehetett nyitni és csukni és így bejutni oda. A hajót hosszú evezőlapátokkal kormányozták, ez a mai uszályokon is hasonlóan van megoldva.
A nagysikerű pozsonyi bemutatót követően Bécsben is a csodájára jártak a különleges járműnek. Az állati meghajtás azonban nem terjedt el a hajózásban, mert a kereskedők számára sem lett volna kifizetődő, ráadásul egy ilyen hajó megépítése eleve sok műszaki problémával járt, és ami talán a legfontosabb: sok pénzbe került. Batthyány is idővel rájött erre és 1802-ben egy újságban eladásra kínálta a Bucentaurust, de arról nem tudunk, hogy vevőre talált-e vagy hogy mi lett a további sorsa.
A tervezőről még azt kell elmondani, hogy nagy gonddal összeállított több mint 1500 kötetet számláló műszaki könyvtárát az örökösei 1838-ban a Magyar Tudós Társaságnak ajánlották fel.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
