Idén ünnepli újkori megalapításának ötvenedik évfordulóját a Katolikus Hallássérült Pasztoráció. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hallássérült-pasztorációs referense Nagy Sándor, a budapest-tabáni Alexandriai Szent Katalin-templom plébániai kormányzója. Vele beszélgettünk.
– Ha a Katolikus Hallássérült Pasztoráció az újkori megalapításának jubileumát ünnepli, az azt jelenti, hogy ennek az egyházi szolgálatnak a kezdetei korábbi időkre nyúlnak vissza.
– A magyar hallássérültekkel való rendszeres foglalkozás és az első hazai tanintézet felállítása Jólészi Cházár András (1745–1816) Gömör megyei táblabíró nevéhez köthető. Migazzi Kristóf váci megyéspüspök ajánlotta fel a palotáját erre a nemes célra, így 1802-ben először Vácott kezdődhetett meg intézményes keretek között a siket testvérek oktatása, akkori nevén a Siketnémák Intézetében. Az intézet ma is e falak között működik Vácott. Budapesten az 1900-as évek elején a Festetics utcában alakult meg a Hallássérültek Tanintézete, ahol kápolna is működött. Így az ott lakók hitoktatásban is részesültek. A hallássérült felnőtt katolikus hívek lelkipásztori gondozását a Katolikus Legényegylet fogadta be, a ferences szerzetesek foglalkoztak velük. Egy bizonyos Pap atya és Stettner Emília gyógypedagógus meghatározóak voltak e szolgálatban. Erről az időszakról, illetve
– A második világháború után hogyan alakult a katolikus hallássérült-pasztoráció sorsa?
– A szocializmus évtizedeiben a kommunista állami szervek minden lehetőséget megragadtak arra, hogy akadályozzák az Egyház működését, így a hallássérültek pasztorációját is. A siketek lelkipásztori gondozását a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának két tagja, Szilágyi M. Vilma nővér (1926–2018) és testvére, Szilágyi M. Izabella nővér (1933–2013) szervezte meg és indította el ismét, az 1970-es években. A nővérek szülei siketek voltak, így már igen korán találkoztak a hallássérültek mindennapjait megnehezítő gondokkal. Első tapasztalatukat családjuk ismeretségi körében élő siketek oktatásával szerezték. Annak érdekében, hogy a siketek jobban bekapcsolódhassanak a halló hívők közösségébe, a szentmiséken a nővérek jeltolmácsként tették érthetőbbé számukra Isten igéjét. Kezdetben Futó Károly atya mutatta be a szentmiséket, majd idővel csatlakozott hozzá Suló Lajos atya is, aki – miután maga is hallássérült lett – elsajátította a jelnyelvet.
Az első, kifejezetten hallássérültek számára celebrált misét 1973. december 8-án, a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén tartották a budapesti Tömő utcai kápolnában.
A kezdeti időkben több helyszín is otthont adott a hallássérült híveknek: a budapesti Központi Papnevelő Intézet díszterme, a Krisztus Király-plébánia és a Tömő utcai kápolna. Akkoriban csupán havi egy, jelnyelvvel kísért szentmisén vehettek részt a hívek. Később azonban már havonta kétszer nyílt lehetőségük erre: a budapesti piarista rendház egykori kápolnájában, a Mikszáth téren, valamint a Vörösmarty utcai Oltáriszentség-plébánia templomában. A legutóbbi időkig, egészen 2018-ig a budapesti Piarista Gimnázium kápolnájában voltak ezek a jelnyelvvel kísért szentmisék, minden vasárnap 15 órától.
– A Szilágyi nővérek szerepe tehát kiemelkedő volt a hallássérültek pasztorációjának újraindításában.
– Így igaz. A Szilágyi nővérek hosszú évtizedeken át tartó, áldásos tevékenységük során járták az országot, és megszervezték a helyi hallássérült közösséget Miskolcon, Pécsett, Veszprémben. Számos módszert dolgoztak ki, amellyel a hallássérült emberek hitoktatását megkönnyítették, lelki életüket pedig gazdagabbá tették. Bibliai olvasókönyveket állítottak össze. Egyszerű, a siketek számára is érthető nyelvezetre írták át a szentmise szövegeit, s ezeket Kis misekönyv formájában meg is jelentették. Hasonló módon átdolgozták Szent Lukács könyvét és az Apostolok cselekedeteit is. A jelenlegi gyakorlat az, hogy nem az egyszerűsített miseszövegeket vesszük, hanem a mindenki által jól ismerteket. Jelnyelvi tolmácsolással és folyamatos feliratozással segítjük a jobb megértést.
– Vannak adatok arról, hogy hány hívő tartozik a katolikus hallássérültek egyesületéhez?
– Budapesti adatok állnak rendelkezésre: a rendszeresen misére járó siket testvérek harmincan-negyvenen vannak. A budapesti közösség kiemelkedő ünnepei közé tartozik a karácsony másnapján bemutatott főpásztori mise. Ezek a karácsonyi ünnepi szentmisék minden alkalommal mozgósítják az országban élő hallássérült híveket. Ilyenkor százan-kétszázan is összegyűlnek az egész országból. Sokan már kora hajnalban útra kelnek, hogy jelen lehessenek. Az első főpásztori szentmisét még Lékai László bíboros úr mutatta be a közösségnek 1976 karácsonyán. Azóta a főpásztor minden év december 26-án meglátogatja a közösséget. Így tett Paskai László és Erdő Péter bíboros úr is.
– Ön hogyan lett az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Hallássérült Pasztorációjának referense?
– A megbízatást 2018-ban kaptam, két évvel korábban szenteltek pappá. Családilag érintett vagyok: a szüleim siketek. Édesapám kétéves korában veszítette el a hallását agyhártyagyulladás szövődményeként. Édesanyámmal pedig a születése után történt ugyanez, egy fülgyulladás miatt. Otthon jelnyelvvel kommunikáltunk, így egészen közelről ismerem a siketek világának örömeit és nehézségeit.
– Miben látja a hallássérült-pasztoráció jelentőségét?
– A hallássérültséget sokan láthatatlan fogyatékosságnak nevezik. A látásukban akadályozottakat felismerjük a fehér botjukról, a mozgásukban akadályozottakat a kerekesszékükről. A siket emberekről viszont csak akkor derül ki számunkra az akadályozottságuk, ha kommunikálunk velük. Ezért nevezzük őket láthatatlan fogyatékossággal élőknek, mert a kommunikációjukban akadályozottak.
A pasztorációnk egy számomra kedves mondata, amely magába sűríti szolgálatunk lényegét, így hangzik: „Láthatóvá tenni a hal(l)hatatlant.” Mindazt, amit szavakkal el tudunk mondani, megpróbáljuk jelekkel is kifejezni. Isten üzenete mindenkihez szól. Emlékezzünk rá: Szent II. János Pál pápa az egyik beszédében „Isten közelsége különleges jelének” nevezte a fogyatékossággal élőket, akiktől sokat tanulhatunk. A német püspökök „különleges tekintélyeknek” nevezik őket. Az egyik körlevelük szerint a fogyatékossággal teli élet relativizálja az értelmes és az értelmetlen mércéit. Felmutatja azt, hogy minden másság ellenére is lehetséges értelmes életet élni. „Keresztény értelemben nem az az egészséges vagy gyógyult, aki az átlagosan elvárható testi funkciókkal, szellemi képességekkel vagy lelki készségekkel rendelkezik, hanem az, akinek ereje van élete elfogadásához.
– A plébániai közösség tagjai hogyan viszonyulnak hallássérült testvéreikhez?
– Mint említettem, kezdetben nagyon sok helyen gyűltek össze a siketek, a Tömő utcában, a Mária utcában. Miután a Piarista Gimnázium visszaköltözött a Duna-partra, hosszú évekig a piaristák kápolnájában imádkoztak a hallássérültek, a halló hívektől elkülönülten. Így kevés kapcsolódás volt a halló és a siket testvérek között, akik sokszor a pünkösdhétfői, máriaremetei találkozón jelentek meg. Amikor 2018-ban a Mátyás-templomba kerültem, sok beszélgetés, tervezgetés után született meg a döntés: meghívom a közösséget a piarista kápolnából a Mátyás-templomba, hogy együtt ünnepeljenek a halló testvérekkel. A tapasztalatok szerint mindkét közösség számára jótékony volt ez a találkozás, hidak épülhettek közöttük, megszülethetett a nagyobb elfogadás, az érzékenyebb figyelem egymás iránt.
– Mi az igazán szép ebben a szolgálatban?
– Öröm eljuttatni az evangéliumot a perifériára szorult testvéreinkhez, jelen esetben a hallásukban akadályozottakhoz. S így
– A napokban Ön is Rómában járt a nemzeti zarándoklaton, hálát adva Istennek Ferenc pápa egy évvel ezelőtti apostoli látogatásáért. Hallássérült hívek lelkivezetője volt. Milyen élmények érték Önöket?
– A jubileumi évünk kiemelkedő eseménye volt ez a zarándoklat. Találkoztunk Veronika nővérrel, aki az olaszországi akadályozottsággal élők felelős referense. Sokat mesélt a tapasztalataikról, és megerősítette azt, ami a mi megfigyelésünk is alátámaszt: az akadálymentesítés elsősorban a szívekben kezdődik. Nem kell nagy dolgokat tenni, az odafigyelő szeretet apró lépéseivel sok mindent áthidalhatunk. Másfajta megközelítés, hozzáállás szükséges, és ebben Ferenc pápa nagyon inspiráló, hiszen mindenkire odafigyel. Gyönyörű élményként éltük meg a szentmiséken való részvételünket. Maroknyian voltunk, mégis sokakat tudtunk képviselni. Azáltal, hogy jelnyelven vehetett részt a közösségünk az eseményekben, megmutathattuk: igenis, lehetséges akadályok nélkül együtt ünnepelni. Egy beszélgetésen felmerült: mi lesz a mennyországban? A siketek külön lesznek a látássérültektől és a más fogyatékossággal élőktől, illetve a hallóktól, látóktól és mindenkit mástól? Nem.
Ez itt, a Tabánban meg is valósul: a siket testvérek szabadon megválaszthatják a helyüket, hiszen mindenhonnan látható a kivetítőn a folyamatos feliratozás vagy éppen a jelnyelvi tolmács. Nem lehet megkülönböztetni a templomban, hogy ki halló, és ki siket, mindenki úgy vesz részt a szentmisén, ahogyan tud. Egy nagyon örvendetes esemény is történt, közvetlenül a római zarándoklat után. Az itteni plébániai közösségünkben otthonra talált a látássérült és értelmileg akadályozott testvérekből és segítőikből álló Tabáni Banda nevű kórus, a zenei szolgálatot ők végezték a vasárnapi tízórai szentmisén. Kicsit megtapasztaltuk a Rómában elhangzott mondat valóságát: a mennyországban nincsenek elkülönítve az emberek, hanem különbségtétel nélkül, együtt ünnepeljük és dicsőítjük Istent.
– Itt, a tabáni plébánián működik a Reménykör nevű összefogás. Mit kell tudnunk erről a kezdeményezésről?
– A Reménykör a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan jött létre. Szélesebb körben próbálja összefogni a fogyatékossággal élők között szolgálatot teljesítőket. Igyekszünk teológiailag is reflektálni arra, hogy egyáltalán mit jelent az: fogyatékossággal élni. Az Egyházon belül legyen természetesebb, hogy vannak olyan testvéreink, akik akadályozottsággal élnek, és nekik is legyen meg a lehetőségük arra, hogy bekapcsolódjanak a különböző rendezvényekbe. Tavaly nyáron például részt vettünk a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencián, amelyen ez volt a téma: a fordítástól a parafrázisig. Az előadásunk egyik kiemelt tárgyköre a jelnyelv volt: mit jelent jelnyelvű fordításban olvasni a Szentírást, és milyen akadálymentesített bibliafordítások léteznek. Ez hallatlanul izgalmas, de a biblikusok körében nagyon kevéssé ismert és kutatott terület.
– A Katolikus Hallássérült Pasztorációnak saját logója is van, rajta a kereszt, Jézus keze és egy híd…
– A híd a szeretet hídját jelképezi halló, siket és nagyothalló testvérek között. A kereszt a keresztségünkre utal, a két kéz pedig egy jelet formál, amely szinte minden más jelnyelven is elfogadottan Jézus jele: a bal kéz középső ujja a sebekre mutat. A logóban szereplő effata szót Jézus mondja a siket ember meggyógyításakor: „Effata, azaz: nyílj meg!” (Mk 7,34) A felirat arra utal, hogy ma már nem csupán jelnyelven zajlik a pasztoráció: a legutóbbi években bevezetett folyamatos feliratozás óriási segítség a nagyothallók számára, ezáltal még szélesebb réteget tudunk megszólítani. Az effata szó arra is inspirálhat minket: nyíljunk meg az örömhírre, a testvérünk felé, és járjunk nyitott szívvel a világban.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyra Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 19-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
