A költő dolga a játéktér, hogy legyen, és ha egy mód van rá, az elég izgalmas vagy sokrétűvé váljon, a többi egyetemes, azaz nem kell hozzá érettségi bizonyítvány, örvény sem feltétlenül, vagy „vehem”, csak szív legyen…, akkor a művek is pontosan, a helyükön dobognak – írja Kürti László Balassi-kardos poéta.
Kürti László – Juhász Katalin felvételei
„… embriódnak farka nő, és ha a fejlődés/ programot téveszt, egy egész élet sem lesz /elég, szégyenét lenyisszantani rólad” – írja „génmemória” című versében Kürti László Balassi-kardos költő. Költeményei az idei könyvhétre a Kalligram Kiadó gondozásában, „Apajegyek” címmel jelentek meg. A poétát kérdezte a Gondola.
– Mester, „eszméit lassan élte fel,/ zsírját a téli mackó./ de csonttá fogyva nevetett/ a végső hidegekre” – olvashatjuk téli medve című alkotásában. Egy költőnek mikor és miért kell jeges barlangba vonulnia, hogy eszméljen?
– Nem vagyok benne biztos, hogy kifejezetten csak a költőnek kell elvonulnia, pláne nem, hogy ezt valami kiváltságos önsanyargatásból lenne kényszerült, inkább, mint magánember borzonghat, juthat korszakok végére, új partok kezdetére. Eszmélhet bárki, mikor a csömör vagy az elmebaj hatalmasodik benne éppen. Akiben megvan még a kapcsolat az égiekkel, de az anyagi világot is képes tisztelni, annak működnek a reflexei a „kisütésre”, hátrébblépésre egyaránt. A régiek böjtöt tartottak, esőtáncot jártak, csitították a démonjaikat, ha már kiűzni nem lehetett őket, szóval volt egy zsigerből működő szellemi és fizikai irányítottság, tisztulás és önfegyelmezés. Most pedig a világot fölégető aszályok után vagyunk, és épp ugyan leszakadt az ég, de visz magával mindent a kora őszi áradatban. Valójában a belső tapasztalat, a „jeges barlangba vonulás” segíthet tisztulni, legalább „homlokodtól fölfelé”, ahogyan Szabó Lőrinc mondaná. Kellenek az egyensúlyokra igyekvések, ellenpontozások, a figyelemelterelő boldogságmímelésben nem hiszek. Nem véletlenül tartja úgy a közbeszéd, hogy a költészetre legnagyobb szükség a bajban van, a háborúk, a gyászok idején. Ha valóban boldogságban van az ember, nem a versre, pláne nem az írásra figyel, hanem az élet flow-jában sodródik, és kész — az már egy egyéni, külön képesség vagy átok, hogy még ekkor is kívül vagy a lebegtető helyzeten.
– Verset írt „covid-19” címmel is: „legelőbb az illatok tűntek el, aztán/ a szív belőlem. hogy ki mit kap, gondol,/ akar, hogy mitől patkol el – énfelőlem…” Mennyire értékes ihlet, amelyet egy „beszarozott világon” átvonuló „taknyos járvány” villámoltat?
– Néha nem tudom eldönteni, hogy a szentimentalitás van-e kikopóban belőlem vagy a részvét, mintha a nagyapám által megélt négy év orosz hadifogságot az ő szemüvegén keresztül élném a jelenkori, időszakos korlátozásokban: Mindenért kár, és semmi sem valódi veszteség, pedig van, hogy piszkosul tud fájni…, de az életet becsülni kell, a vers látszólag túloz (mondjuk közel sem annyit, mint a világ médiapropagandája), ha a kiragadott sorokat értelmeznénk önmagában. A vers egésze felől viszont nem változott a véleményem. Ez még mindig az öntisztulási folyamatok, és még néhány alapreflex mechanikájáról szól, az önelveszítések és önmagára találások keskeny kis pallóján járva, de azért már kevéssé figyelve kifelé, ami nekem mindig jó irány.
– „Mint vehem” című versében írja: „a hegyről nézve minden olyan csendes,/ lassan vonul a mélyzöld áradat,/ van örvény, ami fürdőzőtől vemhes,/ és lesz titok, mi mindig az marad.” Hogyan kell mégis megfejtenünk?
– Folytathatnám is az előzőeket, de szeretném, hogy ebbe a játéktérbe kerülve, ami a versé, az olvasó maga ismerjen rá saját asszociációin keresztül a személyes belső tényeire vagy lehetséges valóságaira. Nem én mondom meg a tutit, a vers sem igyekszik tolakodni semmi ilyesmire, szóval annyira van fogva a keze az olvasónak, amennyire igénye, hogy a szó szoros vagy elvont értelmeiben kapcsolja össze, szélesítse ki a játékteret. A költő dolga a játéktér, hogy legyen, és ha egy mód van rá, az elég izgalmas vagy sokrétűvé váljon, a többi egyetemes, azaz nem kell hozzá érettségi bizonyítvány, örvény sem feltétlenül, vagy „vehem”, csak szív legyen…, akkor a művek is pontosan, a helyükön dobognak.
Földi Péter Kossuth-díjas festőművész képe a címlapon – kalligram
– Könyve címlapján az egyik legkiválóbb kortárs festőművész, a Kossuth-díjas Földi Péter festménye indít el gondolatokat. Hogyan került közel Somoskőújfalu Mátészalkához?
– Nem állítom, hogy Somoskőfalu és Mátészalka nagy léptekkel elindult volna egymás felé, gyűrve a földkérget árkon-bokron keresztül, ahogyan a hegy tehette Mohamed felé, ellenben nagyon tetszik Földi Péter művészete, ezért elkértem tőle a „Táltos boronával” című munkájának fotóját a kötetborítóra. Nagy örömmel adta felhasználásra, amiért innen is köszönet érte! A Kalligram Kiadó pedig hagyományosan gyönyörű könyveket, könyvborítókat készít, néha ámulok, mennyire, hála Hrapka Tibornak a kiváló munkájáért! Szeretem a kortás művészeti térben a közös munkákat, feladatokat, amik a kötetborítókon túl legfőképpen a színművészek által elhangzott versekről szólnak: https://www.youtube.com/watch?v=xNdv6B5b-WY.
A legújabb feldolgozásokban az Eleven Költők Társasága zenekar zenésített meg kortárs költőktől verseket, többek közt az enyémet is: ,
illetve a carPEDIGnem zenekarral régebb óta dolgozunk, lépünk fel együtt. Tavasszal volt egy ötállomásos fellépéssorozatunk, aminek majdhogynem egyenes következményeképp, ősszel egy újabb CD-jük jelenik meg meglehetősen sok Kürti-vers — szerintem m@rha jó — zenei interpretációban.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
