Berta Tibor püspök, katonai ordinárius június 15-én a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelyen szentmise keretében áldozópappá szentelte Gács Botond Paszkál és Kis Balázs Efrém ferences szerzetest. Paszkál testvérrel a pappá szentelése előtti napokban beszélgettünk hivatásáról.
– A nemzeti kegyhelytől mintegy negyven kilométerre, a szécsényi ferences kolostorban készül a pappá szentelésére…
– Igen, tavaly június 3-án szentelt diakónussá Majnek Antal OFM püspök, majd augusztusban kerültem a szécsényi ferences kolostorba, úgynevezett lelkipásztori gyakorlatra. Ez abból áll, hogy részt veszek az ott élő testvérek életében és a lelkipásztori szolgálatban: a prédikálásban és a szentségi pasztorációban. Emellett a rendtartomány megbízott hivatásgondozójaként is dolgozom: azokat kísérem, akik ellátogatnak hozzánk, hogy betekintést nyerjenek a szerzetesi életünkbe. A szécsényi plébánián – amely egyben noviciátház is – négy pap szolgál, valamint egy novícius testvér Erdélyből és jómagam.
– A nemrég Stephanus-díjjal kitüntetett Barsi Balázs OFM, országosan ismert hitszónok 2021-ben költözött Szécsénybe. Milyen mértékben meghatározó a jelenléte az Ön számára?
– Amikor megtudtam, hogy a tartományfőnök, Piusz atya Szécsénybe helyezett, nagyon hálás voltam neki. Egyrészt azért, mert már novíciusként szerettem ott lenni, hiszen ez egy olyan hely, ahol lehetőség nyílik az elcsendesedésre; a noviciátházba érkező újoncok beletanulnak a szerzetesi életformába, s emiatt nagyobb hangsúly esik az imaórákra, a közösségi összejövetelekre is. Másrészt azért is kifejeztem a hálámat, hogy láthatom Barsi Balázs atya Jóistennek átadott életét, ahogy megéli azt. Majdnem két évtizeden keresztül volt novíciusmagiszter Szécsényben és Esztergomban. S hogy mit jelent számomra a jelenléte? Az életpéldájával tanít.
Amikor Szécsénybe készülődtem, kicsit tartottam attól, hogy Balázs atyával leszek egy rendházban. Izgultam, hogy egy ilyen „nagy ember” jelenlétében kell majd élnem, de ez a hozzáállás a vele való találkozás után teljesen megváltozott bennem. Ő az az ember, akitől a legkevésbé sem kell tartani. Valahogy mindig derűs, és nagyon kedves. Ezért olyan érzése van az embernek, aki mellette él, hogy viszonzásként maga is kedves akar lenni vele. Azt váltja ki belőlem, hogy jobb kereszténnyé akarok válni a közelében, személyiségének kisugárzása arra sarkall, hogy jobban szeressem az Úr Jézust. Tudom, hogy sokan nagy hitszónokként tartják számon, én egy bensőségesebb oldaláról is megismerhettem. A prédikációiban olykor valóban radikális hangot üt meg, de a mindennapokban, az emberi kapcsolataiban ez a radikalitás a szeretetben fejeződik ki.
– Most, amikor beszélgetünk, Ön éppen Budapesten tartózkodik, a beadandó portfólióját készíti a hittanár–nevelőtanár szakos képzéshez. Korábbi tanulmányairól is érdeklődöm.
– Tavaly végeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán teológusként, s a rendi elvárásoknak megfelelően folytatom a tanulmányaimat a megszerzett végzettségre épülő hittanár–nevelőtanár szakon. Így megfelelő képesítést szerzek majd ahhoz, hogy részt vehessek az iskolai hitoktatásban.
– Mi mozdította a ferencesek felé?
– Szent Bonaventura mondja Szent Ferencről, hogy a „vágyak embere” volt, abban az értelemben, hogy már megtérése előtt is megvolt benne az élet iránti szeretet, ami kifejeződött például abban, hogy assisibeli baráti közösségében is egyfajta húzóember volt. Idő kellett, hogy megértse: mindazt a jót, amit az élet magában tartogat, az Úr Jézusban találja meg igazán, aki egyedül Jó. Nem sok mindenben hasonlítok Szent Ferencre, de talán annyi párhuzamot vonhatok közte s köztem, hogy nekem is időre volt szükségem a felismeréshez: mindazt, amit keresek, Jézus Krisztusban találom meg.
Azt hiszem, a látszat ellenére ma is sok ember él át egyfajta ürességet. Ez nem baj!
– Milyen impulzusok irányították a papság felé?
– A kereszténységemen és a szerzetességemen belül a papság ajándék. A szerzetesség részemről válasz a Jóisten szeretetére. Szent Ferenc írásaiban megjelenik ez a latin szó: reddere, ami azt jelenti, visszaadni. Erre gondolok.
Amikor örökfogadalmat tettünk Efrém testvérrel és Atanáz testvérrel, választottunk egy mottót Szent Ferenc írásaiból, az egész rendhez írt levélből: „semmit se tartsatok vissza magatokból magatoknak, hogy egészen visszafogadjon benneteket az, aki egészen odaadja önmagát nektek”. A szerzetesség tehát válasz a Jóistennek. Van, aki a házasságban tudja ezt kifejezni, más éppen a papságban.
Talán azt mondanám, hogy együtt kaptam a szerzetesi és a papi hivatást, együtt fordult meg a fejemben a kettő. A növendékéveim alatt aztán egyre inkább felismertem, hogy ez milyen küldetést jelent. Nemrég olvastunk a Korintusiaknak írt második levélből egy részletet, amit kötni tudok ehhez. Szent Pál azt mondja, „minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, és így hálát is mind többen adjanak az Isten dicsőségére”. Ez úgy vonatkozik a mostani életemre, hogy
Nagy titok, hogy Krisztus az ő örök papságában részesít embereket, de ezt csak azért teszi, hogy legyenek olyanok, akik pásztori munkáját, küldetését folytatják itt a földön Szentlelkének segítségével.
– Mit választott papi jelmondatának?
– A János-evangélium prológusának végét, amely így szól: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” Ez a kijelentés azt a mondatot magyarázza, amit Jézus mondott a tanítványainak: aki engem lát, látja az Atyát. Számomra éppen
Őt Isten kicsinysége, leereszkedése ragadta meg, s azután kezdte el élni az evangéliumot.
Szeretném közvetíteni az embereknek Isten személyes közeledését, ami Jézusban válik teljessé. A személyes kapcsolatot, amire hív. A kereszténységgel úgy találkoztam, hogy az nem egy szabályrendszer, az Egyház mögött ott van egy arc, Krisztusé…
– Már gyermekként megismerkedett a hittel?
– Megkereszteltek, keresztény értékrend szerint neveltek a szüleim, a testvéreim is meg vannak keresztelve, de nem jártunk templomba. Futó Károly atya volt, úgymond, a családunk papja, nagyon szerettük. Édesanyám gyakran imádkozott velünk esténként, ezek az alkalmak mély nyomot hagytak bennem, talán az első istentapasztalatom is egy ilyen esti imához köthető. De csak a gimnázium végén, egyetemista koromban ismertem fel Jézust.
– Úgy tudom, korábban rendszeresen sportolt.
– Jelenleg is szívesen sportolok, futok, úszom. Egyébként hároméves koromtól úsztam, nyolcévesen kezdtem vízilabdázni. Hálás vagyok, hogy sok mindent tanulhattam az élettel kapcsolatban a sport által. Tizenkilenc éves koromig versenyszerűen vízilabdáztam, heti öt edzéssel, hétvégénte meccsekkel az országos bajnokságban. A KSI-ben, a Ferencvárosban, az OSC-ben is játszottam.
– Derűs ember, hittant fog tanítani. Milyen üzenettel áll majd a fiatalok elé?
– Úgy gondolom,
A fiatalokkal kapcsolatban pedig azt látom, ha közel szeretnénk vinni hozzájuk a kereszténységet, nem lehet ajtóstól rontani a házba. Fontos kialakítani velük egy bizalmi kapcsolatot, amelyben meg tudnak nyílni. Mi pedig megpróbálunk válaszolni nekik, továbbadni, amit kaptunk.
– Hogyan készül a papszentelésre?
– Jézus igazából három dolgot kérdez tőlünk, amikor papnak küld, s e három kérdés ugyanaz, mint amit Péter apostoltól kérdezett: hogy szeretjük-e őt. Mi pedig kimondjuk, hogy igen, szeretjük. Amikor harmadszor is megkérdezi, az olyan fájdalmas, mert felismerjük, hogy gyarló emberek vagyunk. Isten előbb szeretett minket, de kicsinységünk ellenére is kiválaszt bennünket arra, hogy valamiképpen közvetítsük a szeretetét. Azt mondja Péternek: „legeltesd juhaimat”. Ez egy szolgálat. Krisztus a papságában részesít minket, és ez kitüntetés, de van valami kicsinység a papságban, a papszentelés semmiképpen sem felmagasztalás.
Kis Efrém ferences szerzetessel készült interjúnkat IDE KATTINTVA olvashatják.
Fotó: Lambert Attila
Körössy László/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 30-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
