Hihetetlenül személyes és izgalmas könyvvel lepte meg magát 60. születésnapjára az Edda Művek gitárosa, Alapi „Steve”. Persze nem saját magának írta, nyilván ez az ő ajándéka nekünk. Kissé gunyorosan azt mondhatnánk, hogy ha Presser két kötete volt az „urbánus” memoár, akkor az Álmodtam egy világot magamnak…?! a „népies”, persze egyik sem tökéletes és teljes, de abszolút szerethetők az erényeikkel és a hibáikkal együtt.
A rövid bevezető után mindjárt vad sztorizásba kezd a Fonogram-díjas gitáros, és bevallom, majd lefordultam a székről, amikor elolvastam az éjjeli medencés sztorit, mert az tényleg „rakenroll”. Mint ahogy ezenkívül megannyi humoros, szórakoztató történet található a könyvben, érdekes módon főleg a kötet első felében, pedig nem kevés áldozattal jártak azok a hosszú évek, mialatt a salgótarjáni alsó-középosztálybeli fiú „beveszi” a fővárost.
Alapiék családját sem pátyolgatta a szocializmus, nagyapját, mint kulákot azonnal elhurcolták a komcsik, de a hatvanas évek gulyáskommunizmusa már hozott némi enyhülést, viszont mostanra jól tudjuk, milyen áron. A vasárnapi cukrászdalátogatások alkalmával, még gyerekként, István szájtátva figyelte a muzsikát. Akkoriban ugyanis majd minden szórakozóhelyen, presszóban, és ahol ételt-italt is felszolgáltak, élőzene volt. A zenével tehát már ott „beoltották” hősünket, aki nem sokkal később a táncdalfesztivált nézve seprűnyélen „gitározva” utánozta Szörényi Leventét. A könyvből azt is megtudhatjuk, Pistiből miért nem lett virtuóz tubajátékos, és csak egy hajszálon múlott, hogy most nem színművészként ismernénk:
„Ott álltunk rengetegen, mi felvételizők a folyosón. Kováts Adél félrehúzódott. Mindenki tudta, ha valakit felvesznek, akkor az ő lesz. Aztán együtt felvételiztem Rudolf Petivel. A lényeg, hogy elkezdtem gitározni, és a bizottság nem szólt, hogy hagyjam abba, csak néztek, hogy »maga ennyire tud gitározni, hát maga igazi zenész«. Engem nem érdekelt ez, én színész akartam lenni”,
írja könyvében, ismerve a jelenlegi helyzetet, számunkra talán kissé meghökkentő módon. A 800 felvételizőből végült bekerült a legjobb 24 közé, és végül Huszti Péterék majdnem kő-papír-ollóval döntötték el a sorsát egy másik felvételiző javára. Én mondjuk cseppet sem bánom, valószínleg ma már Steve se annyira.
István otthoni zenekarai közül a Front volt a legismertebb, vele a Ki mit tud? televíziós döntőjébe is eljutott a gitáros, ahol aztán Benkó Sándor mint a mérleg nyelve egy dixieland formációnak szavazott bizalmat. Miért is…? Aztán a Front neves magyarországi formációk előtt „bemelegített”, többek között az LGT és az Edda előtt is.
Pista könyvében van egy olyan passzus, amikor arról ír, hogy a főzenekar és annak stábja mennyire gyűlöli, ha a koncerthelyszín szervezője előzenekart is felléptet előttük. Ilyenkor általában sürgetik-noszogatják a csapatot, a megszólalásuk is szándékosan ócskábbra van kikeverve, de legalább sok decibellel halkabb is, hogy a hátsó sorokban már inkább ne is hallják ezt a „borzalmat”. Ez a tendencia nevesebb zenekaroknál is működik, példál az Iron Maiden előtt a Sexittel is kitoltak 1993-ban Pozsonyban, de ugyanúgy maga az Edda is kissé megszívta a Deep Purple előtt 87-ben a Budapest Sportcsarnokban, mint ahogy Marián Grexa zenekara is 2006-ban a pozsonyi Inchebában. Ezt csak amiatt írom, mert mint kutyaütő amatőr muzsikus magam is tapasztaltam ilyesmit, amikor például a Pokolgép együttes „utózenekara” voltunk Nagycétényben és a banda roadjai egyszerűen elfelejtették lepakolni a cuccaikat a színpadról, és addig nem mehettünk fel. Feletébb kínos volt a szituáció, mivel éppen akkor Bíró Szabi barátom ugrott be hozzánk énekesnek, aki tudvalévően kerekesszékkel közlekedik, így neki még nehezebb volt feljutni a színpadra (bár ebből ő nem szokott problémát csinálni, én azért kényelmetlenül éreztem magam). E kis kitérőt csupán amiatt tettem, hogy mivel talán az Edda művek előtt játszottunk a legtöbbször (ha jól emlékszem, 7 alkalommal), el kell hogy mondjam, a társaságukban nem hogy nem éreztünk hasonló bánásmódot, hanem teljesen egyenrangú partnerként kezeltek bennünket, amivel természetesen igyekeztünk nem visszaélni, de a roadok és a zenekar készségesen segítettek mindenben és olyan kívánságainkat is teljesítettek, amiért mások elküldtek volna bennünket melegebb tájakra. Mindig addig húzhattuk a beállást, amíg azt nem éreztük, hogy megfelelő lesz, és a koncertek folyamán is azt éreztük, hogy minden komfortos. Sőt, egyszer még a „főnök” könyvével is „megdobtak” bennünket, minden zenekartag kapott tiszteletpéldányt! Nem ez volt azonban a legkülönlegesebb élményünk velük kapcsolatban. 2010-ben a krasznahorkai vár alatt játszottunk, és már akkor vészjósló fekete felhők kezdtek gyülemleni a fejünk fölött, amikor pakoltuk fel a cuccokat a színpadra. A beállás alatt már a szél is egyre vadabbul fújt, s valamikor a harmadik számunknál lecsapott ránk a vihar. Nyomás lefelé, a roadok gyorsan betakarták, amit lehetett, a közönség behúzódott azokra a helyekre, ahová be tudott. Rendesen megsiklatta a programot az időjárás. Bő fél óra múlva aztán elvonult a vihar, a rajongók is visszasomfordáltak a színpad közelébe a rejtekhelyeikről. Gondoltam, most aztán cuccolás gyorsan lefelé, nehogy már mi legyünk a kerékkötője az amúgy is vagy egy órát csúszó programnak. Mikor felértünk a színpadra, mondják az Edda roadjai, hogy „gyerekek, akkor most már folytathatjátok”! Nem akartam hinni a fülemnek. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk és simán lejátszhattuk a háromnegyed órás műsorunkat. Ilyen nincs, gondoltam magamban, és mégis volt. Azt hiszem, ehhez nem kell semmit sem hozzáfűznöm, mivel magáért beszél. Ezúton itt is szeretném megköszönni ezt a nemes gesztust.
Visszatérve a könyvre: Magyarországra ma is a fővárosközpontúság a jellemző, de a szociban, és még a 80-as években is az ország olyan szinten volt „fejnehéz”, hogy vidéki bázissal országos karriert kiépíteni szinte lehetetlenség volt, könnyűzenei vonalon meg pláne. Persze vannak itt is ellenpéldák (Color, Lord), de az Eddának is a fővárosba kellett költöznie, hogy ismert csapat legyen. Pista is szerencsét próbált Budapesten, s korábbi rocktáboros kapcsolatai révén megtette az első lépéseket. Aztán jött a Mohó Sapiens, továbbá Babos Gyuszi, Szűcs Totya, Balázs Fecó, Katona Klári, Tátrai Tibor, Felkai Miklós, Csillag Endre, Berki Tamás, Somló Tomi, Szakcsi Lakatos Géza, Solti Jánoska, László Attila, Fischer Laci és még sok más csupaszív muzsikus segítsége, akik Pistának is némileg megkönnyítették a mindennapjait nemcsak zenei, hanem egyéb vonalon is, persze a kiugrási érdem mindenképpen Istváné, azt badarság lenne tőle elvitatni. Kezdetben a barátok segítettek a beilleszkedésben, session munkákat kínálva a gitárosnak, sőt, a kégli szerzésében is ők segítettek. Ennek utána Steve sokáig egy „Lövészárokban” aludt, erről nem is szeretnék többet írni, mert kalandos történetek fűződnek hozzá, tessék elolvasni a könyvet! Pisti lényegében az Edda művekbe is a Moho Sapiens jóvoltából került be, de amikor elkészült a Pataky-Slamovits album, mégsem érezte annyira biztosnak a helyét a csapatban. Erre a kívülállók is rásegítettek, olyanok ültettek bogarat a fülébe azzal kapcsolatban, hogy Slamo vissza fog térni a zenekarba, akiknek halványlila gőzük sem volt a történetről és a zenekaron belüli viszonyokról. Persze Pista is fiatal volt még, hajtotta a kalandvágy, ezért egy ígéretesnek látszó invitálás hatására az akkori basszusgitárossal, Pethő Gabival a 90-es évek elején Kanadába „dobbantott”. Aztán persze kiderült, hogy ott sem fenékig tejfel az élet és Toronto nem Los Angeles… Hazatérve jött az XL Sisters, majd egy tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy István újra az Edda művek kötelékébe kerüljön, de ez már egy közismert történet. Szó esik többek között Pisti szólómunkáiról és projektjeiről, érdekes módon azonban nem említi meg a részben felvidéki vonatkozású Szürkeállomány projekt kapcsán Botos Palika nevét, aki a formáció billentyűse volt. Az a rész is kimaradt, amikor a kiadó jóvoltából Steve Lukather, a Toto zenei agytrösztje meglepte a Jeff Porcaro emlékzenekart az egyik pesti pubban koncert közben, majd Luke letérdelve Pista előtt kezet csókolt neki. Vagy ez utóbbi csupán városi legenda lenne?
A renomé visszaállítása tekintetében nem segített az sem, hogy a frontember finoman fogalmazva meghökkentő dolgokat állított különféle földöntúli lényekkel együtt töltött alkalmakról (az egyik jóbarátom szent meggyőződése a mai napig az, hogy ez csak egy ügyes marketingfogás). Bár Steve könyvét olvasva a gitáros sem áll távol a spiritualitástól, olyan „mélységekig” nem jutott el, mint Pataky. A kétezres évek közepére azonban a zenekar már sokadszorra állt talpra és a mai napig megkerülhetetlen bástyája a magyar könnyűzenei életnek, az meg ízlés dolga, hogy a mostani formációt ki mennyire tartja hitelesnek.
Abban azonban nem vagyok biztos, hogy mindent ilyen részletesen tudni szerettem volna róla… Úgy érzem ugyanis, itt Steve kicsit túltolta a mondanivalót, talán túlságosan is személyes információkat osztott meg olvasóival, bár ha ez neki terápiás szempontból jót tett, akkor nem szóltam egy szót sem, végül is még az erkölcsi határokon belül vagyunk. A „sportos” Eddáról kialakított kép is szertefoszlik a könyvek lapjain, de azt viszont egyenesen mellbevágó volt tapasztalnom, hogy a kilencvenes években a zenekartagok és a slepp mennyire nem vették komolyan az ittas vezetés lehetséges következményeit és szinte bármikor beültek piásan a volán mögé. A könyv szerzője ugyan levonja a konzekvenciát, de nagyon következetesen mégsem fogalmaz meg tanulságokat annak ellenére, hogy nem is olyan régen a dobos Hetényi Zolikának szintén volt egy hasonló, szerencsére nem túl súlyos kimenetelű „kalandja”.
Felemelő olvasni azonban azokat a sorokat, amikor arról van szó, hogy a frankfurti zenei vásáron és az amerikai NAMM hangszerkiállításon mennyire közvetlenek a muzsikusok és szakmai körökben ugyanolyan tisztelet övezi Pistát, mint a nyugati világban is közismert többszörös Grammy-díjas sztárokat.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
