Huszadik születésnapját ünnepelte a Harmatcsepp, az a gyerekeket óvodaszerűen foglalkoztató kezdeményezés, amelyet a református gyülekezet keresztyén játszóházként tudhat magáénak, a katolikus közösség pedig katolikus családi napköziként ismer.
A karitatív alapon működő intézmény gondoskodását kétszázhetven gyermek és száznyolcvan család élvezte az elmúlt két évtizedben.
A törökbálinti Munkácsy Mihály Művelődési Ház dísztermében élénk sokadalom gyülekezik. A szüleikkel érkezett rengeteg kisgyerek mellett általános és középiskolások, egyetemisták is szép számmal vannak a teremben. Egy különleges kezdeményezésbe tekinthetünk be ezen a jubileumi rendezvényen, ami hálaadás, emlékezés az együtt megélt időkre, egyúttal bemutató is, amelyből kiderül, mit tudnak a gyerekek énekben, táncban, zenében, s legalább annyira vallomás is arról, hogy mindez mit jelent számukra.
A Harmatcsepp szülői közösségéből összeállt dicsőítő zenekar előadásában felhangzik az első dal, a teremben megszűnik a zsibongás, és sokan bekapcsolódnak az énekbe. A színpadon Pintér Veronika (Roni), a Harmatcsepp egyik ötletgazdája és óvó nénije köszönti az ünneplőket, majd sorra színpadra hívja a megszólalókat: a kezdeményezésbe munkatársként bekapcsolódó óvónők és szülők vallanak arról, mit jelentett számukra ez a közös vállalkozás.
Tóthné Pfeiffer Lilla és Mezei Enikő a Harmatcsepp létrejöttéről beszélnek: Lilla gyermekét férőhely hiányában nem vették fel az óvodába. Az ő közvetítésével ismerkedett össze annak idején Pintér Veronika katolikus óvónő és Mezei Enikő református óvónő. Látva, milyen sokan nem jutottak be óvodába Törökbálinton a keresztény nagycsaládok óvodáskorú gyermekei közül, megszületett bennük egy délelőtti játszóház ötlete.
Mezei Enikő a Harmatcsepp első tíz évében volt a napközi óvónője. „1998-ban költöztünk Törökbálintra. Az egyházközség először a vasárnapi iskolát bízta rám. Kerestem az önművelés lehetőségét, megerősödött az istenkapcsolatom. Úgy éreztem, Jézus cselekedni hív. Ekkor kértek fel a Harmatcsepp vezetésére.
Egyszer betörtek az óvodába, fénymásolót, pénzt loptak el, és kiürítették a konyhát, elvitték az összes lekvárt és mézet. Megírtam ezt egy körlevélben. Még aznap csengettek, egy anyuka lekvárt hozott. Egy másik borítékot adott át, pénz volt benne, ami pótolta az ellopott összeget, hétfőn pedig egy, a réginél sokkal jobb fénymásolót kaptunk.”
Pintér Veronika, aki a második tíz évben volt a Harmatcsepp vezetője, visszaemlékezésében elmondta, hogy mindig hivatásként élte meg az óvónői munkáját. „Nagy megtiszteltetés, hogy a szülők társukká fogadtak a gyermekük nevelésében. Együtt haladunk immár húsz éve, s öröm, hogy egyre többen vagyunk. Áldás kísér minket, és ahogy a hajnali harmat áldás a földnek, úgy talán a közösségünk is az a környezetünknek.”
A múltra emlékező szülők sorát Papp Edit nyitotta meg, aki vendéglátó házigazdaként – a művelődési ház vezetőjeként – is jelen volt az eseményen. „A gyerekeim itt olyan meghatározó élményeket szereztek, hogy minden közösségbe könnyen beilleszkednek” – mondja.
Hargitai Orsi gyermeke 2006-ban került a Harmatcseppbe. „Ma több százan gyűltünk össze, hogy együtt ünnepeljünk. Úgy gondolom, ez jól mutatja, hogy a Jóisten végig a tenyerén hordozta a Harmatcsepp családot.” Tóthné Nelli dadusként vett részt a napközi életében. A nagyfia is dadusként segített itt, és idejárt a kisfia, később pedig az unokája is. „Benne éltünk a Harmatcseppben” – fogalmaz.
Kolozsi Réka 2010-től kapcsolódott a napközihez. „Élmény volt idejárni, színtiszta játék. Itt soha nem engedtük el egymás kezét. Megtanultunk közösségben imádkozni, és megismertük a »mennyei kereskedelem« fogalmát: sütöttünk a közösségnek, majd egymástól megvásároltuk a finomságokat, és a bevételt felajánlottuk az alapítvány javára.” Murányi Viki négy harmatcseppes gyermek édesanyja: „Odafigyelésben, gondoskodásban volt részünk. Rengeteg szép emlék és barátságok születtek itt. Kedvenc receptek cseréltek gazdát, s az ételeket komatálként megfőztünk egymásnak. Mi, szülők is nagyon sok személyes figyelmet kaptunk. Megoldhatatlannak látszó problémákat tudtunk megbeszélni egymással. Az apák is fontosak voltak, apák napját is ünnepeltünk. Máig élő közösség vagyunk, számíthatunk egymásra.
Szűcs Imre megfogalmazásában a Harmatcsepp igazi katolikus családi napközi. „Katolikus, mert a gyerekek hazahoztak imákat, bibliai történeteket, amelyek aztán visszaköszöntek a misén. Családi, hiszen ez jelentette az első kötődést a katolikus közösséghez. A Harmatcseppben nemcsak Roni és Nelli szeretetét élvezhettük, Roni egész családja befogadott minket. A házukban kaptunk helyet, a fiai, a nagyobb harmatcseppek és a férje is besegítettek, ha megbetegedett a dajka. A mai világban az egyik legértékesebbet, az idejüket adták nekünk.”
A jubileumon egykori és jelenlegi harmatcseppesek léptek fel dallal, verssel. Végül Mezei Enikő vezetésével rövid imával, csenddel emlékeztek meg az elhunyt szülőkről, s dicsőítő énekléssel és záróimával fejeződött be az együttlét.
A Harmatcsepp először klubként, majd alapítványi formában működött. Az első tíz évben hétfőtől péntekig, a második tízben pedig heti három napon szakképzett óvónő és dajka fogadta a gyerekeket. A játszóház karitatív alapon foglalkozott a kicsikkel. Kezdetben egy ideig az önkormányzat biztosított számukra helyiséget térítésmentesen, azután a református, majd a katolikus plébánia, egy évre pedig egy család, Kotschyék adták át használatra a lakásukat a napközinek. A másodikban szakaszban a Pintér család a saját otthonában fogadta a gyerekeket, s emellett a törökbálinti katolikus és református egyházközség támogatását is élvezték. A szülők játékokat gyűjtöttek, a reggelihez lekvárt, mézet, gyümölcsöt adtak össze, s csak egészen jelképes összeggel járultak hozzá a működéshez a Harmatcsepp Keresztyén Játszóház Alapítványon keresztül. Ez óriási segítséget jelentett a fiatal családoknak, ahol sok esetben csak az egyik szülő vett részt keresőként a létfenntartásban.
A Harmatcsepp életét kezdettől áthatotta a keresztény nevelés. Az óvónők vallották, a keresztény értékrend érvényesülése az elsődleges céljuk, a krisztusi szeretet megélése a napi feladatuk, és felelősségük, hogy a jövő nemzedék megismerje Krisztust. Veronika azt is elmondta, hogy mindig a hangsúlyosak voltak náluk a keresztény ünnepkörhöz tartozó nagy ünnepek. Arra törekedtek, hogy a gyerekek életkorának megfelelő mélységben, játékosan, élményszerűen, minél több érzékszervre hatva, minél több érzelemmel ünnepeljenek. „Nagyon szerettem az utolsó vacsora történetének feldolgozását. Megterítünk, körbeülünk, és elhangzik, amit Jézus mondott a tanítványainak. A gyerekek megélik a pillanat hangulatát, elcsendesednek, megilletődnek. A szentmisén sokszor magam előtt látom az arcukat, amikor ehhez a részhez érkezünk” – emlékezik megilletődve. A gyerekek kis létszáma lehetőséget adott a személyközpontú nevelésre. A Harmatcseppben töltött időben a szabad játéké volt a főszerep, s közben figyelmet fordítottak a környezet megismerésére, az irodalmi és a matematikai nevelésre, a vizuális tevékenységekre, a mozgásra, az ének-zenére.
Veronika életében meghatározó a Harmatcsepp húsz éve. Így fogalmaz: „Miközben a szomszéddal beszélgettünk a kerítésen át, belecsöppentem ebbe a történetbe, s az életformámmá vált. Négy saját gyermekemet főállású anyaként neveltem, s emellett ez volt számomra a lehető legvarázslatosabb tevékenység. Megélhettem az óvónői hivatásomat, kibontakoztathattam a karitatív tevékenységet szerető személyiségemet. A férjem, a családi hátterem adta biztonság éveken át erőt jelentett nekem ebben a szolgálatban. Ajándékként élem meg, hogy a Harmatcsepp révén megismert gyermekek, családok többnyire közeli barátaim lettek az évek során, pedig egy-egy gyerek általában csak egy tanévig járt ide, s aztán mentek tovább »hivatalos« óvodásnak. De egy-két év elteltével ismét találkoztunk ugyanazzal a családdal, mert a kistesó is hozzánk járt egy évet.”
Az óvónő fontosnak tartja elmondani: „Mi vállaltan ökumenében gondolkodtunk. Igyekeztünk a hasonlóságokban, azonosságokban megerősíteni egymást és a gyermekeket, hangsúlyozva Isten atyaságát, irgalmasságát, Jézus újszövetségi parancsait, kimondva, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Segített minket ebben az újszövetségi történetek dramatikus feldolgozása, vizuális ábrázolása. Közben a hozzánk talált szülőket is igyekeztünk meghívni az egyházközségbe, és bevonni őket a plébánia életébe. Felnőtteknek szóló esti hittancsoportok alakultak, délelőtti »anyukás Alpha-kurzus« szerveződött. Volt úgynevezett Béta-kör is, egy olyan baba-mama klub, ahová az Alpha-kurzust már elvégzett anyukák járhattak heti egy alkalommal, akár a karon ülő picijükkel; hittant tartottak nekik. A plébánia régi tagjai is aktivizálódtak ezáltal, az újak csatlakoztak., hívő közösségre leltek. Ha nem is lett mindenkiből rendszeres szentmiselátogató, sokakhoz elért az örömhír. A játszótéren, amikor összetalálkoztak a Harmatcseppbe járó gyerekek, hintázás közben zengett a környék a »Jézus szeret minden kicsi gyereket« daltól.”
Fotó: Török Anna
Trauttwein Éva/Magyar kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 26-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
