Az „A választás ideje” egy a 60-as évek alatt írt bolgár történelmi regény, szerzője Anton Doncsev (1930-2022) bolgár író műve.
A bolgár kommunista kultúrpolitika egyik sajátos jellegzetessége volt, hogy kifejezetten támogatta a hazafias tematikát, de csakis a távoli múltban. Bár születtek persze a kommunizmust dicsőítő művek is, ezek legnépszerűbbe a 26-része monumentális tv-sorozat Minden kilométernél címmel, melynek első fele a illegális kommunista mozgalomról szól 1944 előtt, második fele pedig az 1944 szeptemberében hatalomra került kommunista rendszer stabilizálódásáról. Minden buta ideológia ellenére a sorozat máig népszerű – egyébként a 70-es években a magyar televízió is sugározta -, mert egyszerűen jól van megírva és megrendezve, a sztorik izgalmasak, a színészek pedig kiválóak.
A főcímdal:
De emellett született egy rakás hazafias könyv, tv-film, sorozat a távoli múltról, a bolgár honfoglalásról, a görögök elleni harcról, a cirill ábécé meghonosításáról, s persze a török uralom elleni harcról, végül az 1877-1878-as orosz-török háborúról, ami bolgár szemmel nézve felszabadító háború volt. Ez utóbbi esetében persze kicsit probléma volt, hogy egyszerre kellett nemzeti alapon dicsérni az oroszokat és közben osztályharcos alapon meg szidni az elnyomó cári rezsimet, de valahogy megoldották.
Ennek vicces eleme pl. az egyik központi utca neve Szófiában: a bolgár parlament épületével szemben ott van II. Alekszandr orosz cár lovas szobra, ő volt az orosz cár az 1877-1878-as orosz-török háború alatt, s az út, ahol van a „Felszabadító cár út” nevet viselte – 1944 után aztán a kommunista vezetés súlyos probléma elé került, hiszen mégse lehet egy „népi demokráciában” cárokról elnevezni utcákat, dehát a szobrot meg lebontani szentségtörés lenne, plusz Sztálin elvtárs se díjazna ilyen lépést, így megszületett megoldás: a szobor maradjon a helyén, de a közterület neve legyen „Orosz út”. 1990-ben persze vissza lett nevezve eredeti nevére:
Volt ezek között a hazafias alkotások közt jó film is, meg erősen giccses is.
Aztán 1988-ban meg lett filmesítve hatalmas költségvetéssel az említett A választás ideje is. Miért ekkor? Természetesen pillanatnyi politikai okokból.
A bolgár kommunizmus súlyos hibákat követett el ugyanis a kisebbségi kérdésben. A korai bolgár kommunizmus a teljes nemzeti nihilizmus állapotában volt. 1944 után el lett ismerve a bulgáriai macedón kisebbség és nyelv, egyenesen állami nyomás volt Macedónia bulgáriai részében a lakosságra, hogy nyilvánítsa magát macedónnak. Aztán ebben a hatalom lassan visszakozott, a 60-as évek elején már megszűnt ez a nyomás, majd teljesen vége lett a macedonizációnak. A 80-as évekre már a kommunista bolgár kormányzat teljesen szakított a macedonizmussal, ekkor már a „nem léteznek macedónok, sehol, azaz Jugoszláviában se” lett a hivatalos álláspont.
Az 1975-ös bulgáriai népszámláláson már nem volt „macedón” opció, ilyet nem lehetett választani, míg az utolsó esetben, amikor még lehetett, 1965-ben 10 ezer ember mondta magát macedónnak, ami hatalmas esés az 1955-ös népszámláláshoz képest, amikor még 190 ezer ember határozta meg magát macedónként.
Aztán 1985-ben a népszámláláson a dolgok egyszerűsödtek: egyszerűen nem volt „nemzetiség” kérdés. Hiszen ilyenek nem léteznek, a bolgár állampolgárok bolgárok és pont.
Azaz a bolgár kommunizmus hatalma 45 éve alatt az egyik végletből elment a másikba, kezdetben erőltették a kisebbségek létezését, majd a végén meg az lett, hogy „mindenki bolgár”.
A „mindenki bolgár” tézishez persze gyakorlati lépések is tartoztak. 1970-1974 között megtörtént a személyi igazolványok kötelező cseréje. Itt 3 fontos elem volt:
- kivették az új igazolványokból a „nemzetiség” rovatot,
- kötelezővé tették az -ov(a)/-ev(a), -szki(szka) végződást minden apai és családnévre, egyedül a zsidó és örmény nevek kaptak felmentést, plusz pár más végződésű, de egyértelműen bolgár név,
- a muszlim vallású és török-arab nevet viselő cigányokat és bolgárokat kötelezték, válasszanak maguknak új bolgár nevet, s ha nem tették ezt meg, a hatóság adott nekik ilyet.
A cigányokkal (a bulgáriai cigányok kb. harmada muszlim vallású) nem volt különösebb gond, sokan még örültek is a bolgárosításnak. A muszlim bolgárok esetében már voltak tiltakozások, ezeket jellemzően gyorsan leverte a hatalom. Nyílt erőszakot a hatalom ekkor még ritkán alkalmazott, megtette a hatását a lágyabb módszer is. Pl. bevezették, hogy ezentúl boltban, orvosnál, buszjáraton, stb. fel kell mutatni az igazolványt, másképp nem lehet kiszolgálást kapni, ahogy munkahelyen is mindenkit újra kellett regisztrálni, márpedig csak érvényes igazolvány fogadható el, azaz ha egy muszlim nem vette át az új igazolványát a rendőrségen, akkor a régivel nem tudott semmit se tenni, hiszen az érvénytelennek lett nyilvánítva. Gyakorlatilag képtelenné tették az életet azok számára, akik nem fogadják el új okmányaikat.
Szóval nagy sikerrel lement minden. De maradt a nagy falat: a törökök, akik akkor a lakosság 9-10 %-át tették ki. Ez nagyon bonyolult kérdés volt, a szovjet vezetés eleve ellenezte, így a bolgár vezetés csak 1984-ben kezdett hozzá, az 1982-1985 közti szovjet „átmeneti korban”, amikor félig halott emberek voltak az élen Moszkvában, akik azt se tudtak Moszkvában mi zajlik, nemhogy odafigyeltek volna a bolgár elvtársak tevékenységére.
Itt viszont már hatalmas ellenállás lett. Sok helyen fegyveresen kellett bevatkozni. Aztán jött a nagy csapás: 1985-ben az új szovjet vezetés – Gorbacsov – látványosan nem állt ki Bulgária mellett ebben a kérdésben, egyrészt mert nem akart konfliktust Törökországgal, másrészt mert a Szovjetunióban a lakosság kb. 15 %-a türk volt, ráadásul a legfelső szovjet vezetés egyik legbefolyásosabb tagja az azeri Gejdar Alijev (mai azeri írással: Heydar Aliyev) volt, akinek fia egyébként a jelenlegi azeri elnök.
Bulgáriában viszont ment tovább az „újjászületési folyamat”, ez volt a hivatalos neve. Nagyjából 2-3 ezer török az életét vesztette az összecsapásokban, de ennek ellenére nem sikerült stabilizálni a helyzetet. Plusz megjelentek török terrorista csoportok is, melyek elkövettek pár sikeres merényletet. Végül Todor Zsivkov 1989 nyarán a törökök kiutasítása mellett döntött, május és augusztus között 400 ezer bulgáriai török távozott. A török kormány végül lezárta a határt augusztusban, ezért nem lett a kitelepítés teljes.
1984-1989 között minden volt, részben átéltem. Az akkori hivatalos tézis szerint Bulgáriában egyáltalán nincsenek törökök, mert a török hódoltság alatt egy török se költözött be! Azaz minden meglévő török valójában erőszakkal törökösített bolgár, aki egyszerűen elfelejtette nemzetiségét. S jöttek a különböző fantasztikusnál fantasztikusabb „bizonyítékok” erre az elméletre.
S persze a szellemi megdolgozás. A hatalom úgy látta, Anton Doncsev műve pont jó.
Maga a mű egyébként nem állítja azt, ami a hivatalos tézis volt. A sztori lényege röviden a következő:
Bár a török hatalom hivatalosan sose iszlámosította a bolgárokat – ennek fő oka az volt, hogy aki felvette az iszlámot, az adómentességet kapott, azaz a török kormányzatnak nem volt anyagi érdeke, hogy mindenki muszlim legyen -, mindig akadtak túlbuzgó muszlimok, akik az állami utasítások ellenére terjeszteni akarták az iszlámot a meghódított területeken.
A történet egy ilyen megtörtént esetet mond el a XVII. sz. végéről, persze dramatizélva. Megérkezik egy kis dél-bulgáriai völgybe egy csapat katona, élükön egy janicsárral, s elkezdik az iszlámosítást. A falvakban összeszedik a fő embereket, mutassanak ők jó példát, térjenek át az iszlámra. Aki ellenkezik, az karóba húzzák vagy széttépetik lovakkal. Végül van aki elmenekül a hegyekbe, de a nagy többség áttér. Az átérés kezdője a helyi ortodox pap, aki arra jut, ha ő példát mutat, követni fogja mindenki, így megmenekül a lakosság.
A janicsárvezér olyan fanatikus, hogy a helyi törökökkel is konfliktusba kerül, köztük magasrangú tisztviselőkkel, mert azokat nem tartja elég hűnek az iszlámhoz, ugyanis több ízben is a bolgárok mellett emelnek szót. Végül kiderül a személyes motívum: a janicsárvezér a környékről származik, onnan vitték el gyerekkorában janicsárnak, s most mindenkin bosszút akar állni, hogy gyerekként nem védte meg őt senki.
A hivatalos propaganda persze csak azokat a részeket emlegette, melyek számára megfelelők volt, hogy lám, a muszlimok kényszerből lettek azok, valójában mind bolgárok, akik félve a haláltól kényszerből vették fel az iszlámot. Az teljesen kimaradt az egész narratívából, hogy valójában itt török pozitív hősök vannak, s a bolgár janicsár meg a fő negatív hős.
Egyébként a mű tényleg jó. A Nagy Könyv bolgár verziójában évekkel később második helyezett lett.
Egyébként a nyugatos bolgár értelmiség máig okád a műre, mert az nem „európai”, „modern”, „felvilágosult”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
