325 évvel ezelőtt, 1697. szeptember 11-én folyt a zentai csata, mely az ötödik osztrák–török háború legjelentősebb és legvéresebb döntő csatája volt, egyben az Oszmán Birodalom egyik legsúlyosabb veresége. A szövetséges keresztény sereg – rég nem tapasztalt összefogásban – Savoyai Jenő herceg, a keresztény seregek fővezérének vezetésével győzelmet aratott az Elmas Mehmed nagyvezír által vezetett török hadakon, a jelenlevő II. Musztafa szultán seregén.
Eugène de Savoie, vagy magyar alakjában Savoyai Jenő 1663-ben született Párizsban, arisztokrata család sarjaként, így gyerekkorától kezdve jelen volt XIV. Lajos francia uralkodó udvarában. Savoyait vonzotta a katonai pálya, annak ellenére, hogy környezete termete és kiállása okán állítólag gyakran gúnyt űzve igyekezett lebeszélni az ifjút ezekről a terveiről.
Az Oszmán Birodalom másfél évszázados terve volt a keresztény Európa jelképes városának, Bécsnek az elfoglalása. A 17. század végén a Porta ismét kísérletet tett Bécs elfoglalására, de a város védelmére összeállt keresztény koalíció az ostrom visszaverését követően a római pápa diplomáciai erejét latba vetve az iszlám európai kiszorítását vállaló Szent Ligává avanzsált. A keresztény szövetségben egyesült hadak nemcsak Budát foglalták vissza, de 1690-re – ideiglenesen – egészen Szkopjéig (ma a független Macedón Köztársaság fővárosa) sikerült a török vonalat visszaszorítani.
Az 1697-es év a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Míg az augsburgi liga (katonai védelmi szövetség, 1686-ban alakult) országai közti feszültség zajlott, addig II. Musztafa török szultán 1697. június 17-én, 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.
A zentai csata, a bácskai várostól délre, a történelmi Magyarországon, a Tisza keleti partján folyt (ma Szerbia területe). Ebben az időben a korabeli térképeken Zenta formálisan volt feltüntetve, mivel a török korban a település és környéke szinte teljesen elnéptelenedett. A Szent Liga ideiglenes balkáni sikereit követően II. Musztafa szultán óriási csapatösszevonása miatt a keresztény szövetségesek a Duna–Száva vonala mögé vonultak vissza.
A mintegy 70–80 ezer katonával felvonuló török szultán táborához Thököly Imre vezetésével félezer lovas hegyaljai felkelő is csatlakozott. Thököly javaslatára Elmas Mehmed nagyvezér az eredeti partiumi vonulási tervtől elállva a Tisza vonalát követve vonult volna Szegeden keresztül Észak-Magyarország irányába. A Tisza zentai szakasza évszázadok óta ismert és használt folyami átkelő volt, így a sereg számára is kedvező terepadottságainak köszönhetően nem véletlenül választotta Zentát a török nagyvezér helyszínül. A bánságiról a Tisza bácskai oldalára átkelni szándékozó török hadseregről Savoyai szeptember 10-én értesült, így szeptember 11-e hajnalán csapataival Zenta mellé vonult, és kis felderítő csapat élén előrelovagolva a Zenta melletti Orompart dombos magaslatáról kémlelte ki a török csapatmozgást a Tiszánál.
A törökök ekkor több tucat folyami csónak és ladik felhasználásával az átkeléshez hajóhidat létesítettek, majd a bácskai oldal hídfőjénél sorba állított társzekerekkel belső sáncot alakítottak ki. Savoyai Jenő támadása a török csapatokat sebezhető állapotban érte, mivel a külső sánc kialakítása még nem fejeződött be, a sáncrendszer félköríve nem zárult be és rajta egy nagy nyílás volt látható. Amikor a sáncok között és mögött feltorlódott 35 ezer török katonát félkörívben átkarolta a mintegy 60 ezer főből álló császári sereg, Savoyai parancsot adott a pontonhíd ágyúzására.
A negyvennégy ágyú folyamatos tüze alatt a török katonák között eluralkodott a pánik, s hiába küldte a szultán a bánsági oldalról a szpáhi elit lovasságot a túloldalra, az ellenség félgyűrűjének áttörése nemcsak sikertelen volt, de további kavarodást is okozott. Miután a császári csapatok elfoglalták a hídfőt, a bácskai oldalon rekedt több tízezer török katona a reménytelenné vált helyzetben a magas partról a Tiszába vetette magát. A későbbi néphiedelem az apály idején, a Tiszán előbukkanó Török- vagy Eugén-szigetet a zentai csata során elesett török katonák holttestét befedő iszapból keletkezett zátonyhoz kötötte.
Elmas Mehmed nagyvezírt, továbbá számos beglerbéget, az anatóliai és a boszniai pasát, a janicsár agát és több magas rangú főtisztet szintén a harctéren érte a végzet. A zsákmány sem volt mindennapi, 160 ágyú, tízezer megrakott szekér, több tízezer vágómarha és ló, rengeteg zászló, lőszer, élelmiszer mellett a szultán hadipénztára és olyan különlegességek is a győzteseket gazdagították, mint a szultán pecsétje, kardja, ezüstkészlete.
A keresztény hadak fényes győzelmét 1697. szeptember 21-én a díszbe öltöztetett Bécs fáklyás körmenettel és diadaloszlopokkal ünnepelte, hatalmas feliratokon hirdetve, hogy „Bécs Zentánál megszabadíttatott” (Vienna ad Zentam servata). A zentai diadalról a katolikus európai országok nagy ünnepéllyel emlékeztek meg, a Habsburgok spanyol ágának révén pedig még az amerikai földrészek spanyol gyarmatain is Zentát és Savoyait ünnepelték.
A zentai csatát követően a Szent Liga országai 1699 januárjában békét kötöttek az Oszmán Birodalommal Karlócán és aláírták a Karlowitzi Szerződést. A pillanatnyi hadi helyzetet rögzítő békeszerződéssel Erdély és Magyarország – a Bánság kivételével – Habsburg uralom alá került, Savoyai későbbi győzelmei nyomán pedig, a Bánság visszafoglalásával (1718-as pozsareváci béke) teljesen helyreálltak a középkori Magyar Királyság határai. Bár a nagy európai háborúk során a 18. század elejére Közép-Európába szorított Habsburg dinasztia megkezdte egy olyan központosított dunai birodalom kiépítését, amely gyakran a magyar nemesi rendek nyílt ellenállásával találkozott, mindezek az események azonban nem csökkentik Savoyai Jenő herceg zentai hadi tettét, amellyel hosszú évtizedek után a török kor véget ért Magyarországon.
Forrás: Wikipédia, Vitézek a Hazáért, Újkor.hu.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
