Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállításnak az erdélyi fejedelemség időszakát bemutató anyagából közlünk részleteket, miután múlt héten a középkori időszakot megidéző termeket jártuk be.
A fokozódó oszmán nyomás megakasztotta a Magyar Királyság fejlődését. Az 1526. évi mohácsi csatában elesett II. Lajos magyar és cseh király, az árván maradt magyar koronáért ádáz polgárháború kezdődött a két választott király, (Habsburg) I. Ferdinánd és (Szapolyai) I. János hívei között. Miután az Oszmán Birodalom 1541-ben a fővárost, Budát is megszállta, a század második felében a Szapolyaiak kezén maradt keleti területeken létrejött az Erdélyi Fejedelemség, melynek politikai központja Gyulafehérvár lett. Ide menekült a királyi udvar is, mivel Erdélyt elkerülték a török hadjáratok fő útvonalai.
E változások a korábban egységes, szabadságjogokkal rendelkező székely társadalmat sem kerülték el. A társadalmi differenciálódás okozta csalódás többször vezetett felkeléshez. 1562-ben adómentességük elvétele miatt a székelyek (Szapolyai) II. János (Zsigmond) ellen lázadtak, ám elbuktak, és ezt követően komoly megtorlást kellett elszenvedniük. Sok vezetőt kivégeztek, és a segesvári országgyűlésen megfosztották őket kollektív kiváltságaiktól. A továbbra is fennálló katonai szolgálat miatt sokan elszegényedtek, mivel nem tudták megfizetni a katonáskodáshoz szükséges fegyverzetet és felszerelést. Egyre gyakoribbá vált az önkéntes jobbágyi szolgálat vállalása, hiszen így mentesültek a katonai szolgálat alól.
Rendiség
A rendiség korában, ha egy székelyföldi lakos kikerült a katonarendből, jobbágyként többé nem számított székelynek. Ugyanígy, ha egy vármegyei jobbágy bekerült a székely rendbe, etnikai származástól függetlenül székelynek tekintették. Ha valaki nemesi címet szerzett, akkor ő magyar nemesnek számított, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélt. A rendi nemzet nem a mai értelemben vett etnikai-nyelvi, hanem politikai nemzetet jelentett. Ilyen volt Erdélyben a vármegyéket képviselő nemesség, a szász, illetve a székely közösség. Európa többi, etnikailag sokszínű országához hasonlóan a Magyar Királyságban is a latin volt az állami adminisztráció nyelve.
A kor székely főembere a famíliájába tartozó lófőkkel és közszékelyekkel együtt jelentős katonai erőt tudhatott maga mögött, főleg akkor, ha még vármegyei területeken is rendelkezett birtokokkal és jobbágyokkal. Hadi vonatkozásban országos politikai szereppel is bírhatott, kapcsolatai a vajda környezetéig vagy éppen a királyi udvarig is kiterjedhettek.
A szabadságjogok csorbítása
Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló Erdélyi Fejedelemségbe gyakran érkezett olyan parancs, hogy a székelyek álljanak készen arra, hogy szükség esetén beavatkozzanak a szomszédos román vajdaságokban folyó hatalmi harcokba. Ilyen alkalmakra vajdaváltás vagy belső zűrzavar rendezése esetén kerülhetett sor. 1593-ban a szultán Vitéz Mihályt nevezte ki Havasalföld élére, ám ő rövidesen szembefordult az oszmán hatalommal. Vitéz Mihály 1595-ben Báthori Zsigmond erdélyi fejedelmet ismerte el hűbérurának, és csapataival támogatta őt a Habsburgokkal és más keresztény európai országokkal szövetségben indított törökellenes harcokban. Báthori régi szabadságjogaik visszaadásának ígéretével szólította hadba a székelyeket az Erdély felé közeledő, közel százezres létszámú oszmán hadsereg ellen. A mintegy 40–60 ezer fős erdélyi hadseregben a székely haderő létszáma meghaladta a 22 ezer főt. A székely puskás gyalogosoknak döntő szerepe volt abban, hogy a gyurgyevói ütközetben bevették a várat, és a török hadsereget beszorították a Dunába, ahol sok ezer fő veszett oda.
A székelyek nem sokáig örülhettek a győzelemnek, mivel Báthori rövidesen visszavonta szabadságjogaikat. Ezután a Báthoriak és a székelyek között sorozatos belharcok zajlottak, melyeknek jelképes eseménye volt az 1600. évi miriszlói ütközet. Itt a Habsburg–erdélyi sereg győzelmet aratott Vitéz Mihály havasalföldi csapataival szemben, melyben kozákok és a vajdához pártolt tízezer székely is harcolt. A székelyek megosztottságát jelzi, hogy mindkét oldalon részt vettek a harcban.
Tatár betörések
Ebben a korban a Krími Tatár Kánság is oszmán vazallus állam volt, 10–15 ezer fős sereggel kellett támogatnia a szultáni hadjáratokat. Az oszmán-török hadsereg leginkább rettegett alakulataként váltak hírhedtté a tatárok. Hozzájuk kötődnek a legkegyetlenebb pusztítások. Számos alkalommal égették fel a székelyföldi falvakat, Erdély belsejében is garázdálkodtak a 17. század elején. 1659–1660. évi bosszúhadjáratuk során a fővárost, Gyulafehérvárt is a földdel tették egyenlővé. Ezreket fűztek rabszíjra és hurcoltak el rabszolgának vagy a családjaik által később kiváltható fogolynak. A tatár betörések akkor voltak a legpusztítóbbak, amikor a székelyek nem voltak fegyverben. Mint például 1694. február 13-án, amikor – Lakatos István csíkkozmási plébános leírása szerint – Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Delne, Borsova, Vacsárcsi, Göröcsfalva településeket elhamvasztván, sok embert fogságba hurcoltak, sokat megöltek és sok barmot elhajtottak.
Rangemelés
Noha a tizenhatodik és tizenhetedik században az európai hadszíntéren már elavultnak számíthatott a székelység könnyűlovas harcmodora, az erdélyi fejedelmek javarészt ezeknek a gyorsan mozgó, az ellenség hátába kerülő alakulatoknak és akár a gyalogos, akár a lovas küzdelemben páratlan bátorságot tanúsító székely katonáknak köszönhették győzelmeiket.
Az erdélyi fejedelmek gyakran adományoztak rangemelést a székelyeknek az ország érdekében folytatott kiemelkedő katonai vagy hivatalnoki tevékenységért. Ez lehetett a gyalogos katonai rendből lófői rangra emelés vagy nemesség és az azzal járó címerhasználati jog adományozása.
Megegyezés
A kelet-magyarországi területek élén álló Szapolyaiak és a királyság északi és nyugati, az oszmánok által el nem foglalt területeit birtokló Habsburg-dinasztia közötti viszálykodást az 1571. évi speyeri egyezmény csillapította le. A szerződés értelmében a keleti államalakulat az Erdélyi Fejedelemség nevet kapta, élén a fejedelem állt, aki a mindenkori magyar király alattvalója maradt, a királyi címet a Habsburg-ház birtokolta.
Ugyanakkor az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom különleges státusú vazallus állama maradt. Az éves adó ellenében belpolitikájában függetlenül dönthetett, ám külpolitikáját a Porta akarata szabta meg. Helyzete kedvezőbb volt, mint a szomszédos román vajdaságoké.
Fejlődés
A 17. század eleji válságok után az aranykort Bethlen Gábor uralkodása hozta el. Bethlen elhárította az országra kívülről leselkedő veszélyeket. Katonai felkészültségét jelzi, hogy sikeresen kapcsolódott be az egész Európát érintő harmincéves háborúba. 1622-ben Erdélyhez kapcsolt hét felső-magyarországi vármegyét. Bethlen uralma alatt épült, gyarapodott az ország.
A fejlődés egyik alappillérének az erős hadsereg számított, amiben nagy szerepe volt a székelyeknek. A fejedelem az 1622. évi országgyűlésen elrendelte, hogy az adófizető székely jobbágyokat összeírják, és megteremtette annak a lehetőségét, hogy visszatérhessenek a katonai szolgálatra köteles közszékelyek soraiba.
Erős hadseregre azonban nem csak a nyugati hadjáratok miatt volt szükség, az országot meg kellett védeni a kelet felől érkező támadásoktól is. Ekkoriban a határvédelem azt jelentette Székelyföldön, hogy járhatatlanná tették a Kárpátok hágóit és egyéb átkelésre alkalmas pontjait, és a mögöttes térségben táborba szálltak a torlaszok védelmére.
Hadrend
A korban a vagyonos székely primorok vagy főemberek közül került ki a székelység első számú tisztségviselője, a székelyek főkapitánya vagy generálisa, aki a székely hadakat vezette a háborúkban. A székely ispáni címet ekkor már a mindenkori erdélyi fejedelem viselte. Az egyes székek katonai vezetője a szék hadnagya, a 16. század második felétől a székkapitány volt, akinek feladata békében a hadkötelesek nyilvántartása, a hadi felszerelés ellenőrzése, háború esetén pedig a szék katonaságának vezetése volt. A székkapitány mellé rendelt királybírók, később főkirálybírók a széki bíráskodást irányították, és a kapitányokhoz hasonlóan nagy befolyással rendelkeztek.
A lófők – mintegy négyezer család – különféle vagyoni helyzetben éltek, és egyre nehezebben tudták biztosítani a lovas katonáskodáshoz szükséges felszerelést, így mind gyakrabban csak gyalogosan tudtak hadba vonulni. A gyalogos székelyek és a libertinusok – azaz a korábbi jobbágyi állapotból felszabadítottak – a társadalom szegényebb, de a székely katonáskodó réteghez tartozó csoportját alkották. A székely jobbágyoknak szegénységük miatt a hadviselésre képtelen rétege általában egy-egy gazdagabb nemesúr szolgálatába állt.
A korban nem volt könnyű a korszerű fegyverzetet és felszerelést előteremteni, hiszen ekkor már zajlott az európai hadügyi forradalom, ami azt jelentette, hogy a korábbi változatos szálfegyvereket egyre inkább a tűzfegyverek váltották fel.
Híresek voltak a fejedelemi hadsereg veres darabontjai, akik egységes vörös színű öltözékükről kapták nevüket. Felszerelésük kanócos gyújtószerkezettel ellátott puska a hozzá tartozó lőportartókkal, szablya, illetve egykezes balta, ami szerszámként és fegyverként is jó szolgálatot tett.
Zászlók
A zászlóknak fontos szerepük volt a tizenhetedik századi erdélyi hadseregben is. Az egyes katonai egységek saját zászlajuk alatt vonultak fel, amelyekről be lehetett őket azonosítani. Mind között az úgynevezett országzászló volt a legrangosabb, ez az egész országot és annak hadseregét szimbolizálta. A fejedelem ezenkívül udvari lobogóval is rendelkezett, illetve a szultántól a fejedelmi beiktatásra kapott, alattvalói helyzetét jelképező zászlóval is bírt. Utóbbit az erdélyi hadaknak magukkal kellett vinniük, amikor az oszmán-török hadsereggel együtt, a szultán parancsára vonultak hadba. A székely hadak élén a fejedelem állt, őt követte a székely főkapitány, az udvarhelyi és a várhegyi, esetenként a görgényi várparancsnokok, majd a kisebb hatáskörű széki kapitányok, végül a falvak hadnagyai a tizedesekkel.
Ütközet esetén a hadrend egységei külön-külön jelzászlókat használtak. Ezekkel jelezték a csatában részt vevő alakulatok, valamint a főparancsnok és a fejedelem tartózkodási helyét. A fejedelem rendszerint maga osztotta ki az egyes katonai egységeknek a saját zászlóit, amelyekre fel kellett esküdniük. A gyalogosok jellemzően nagyobb méretű zászlókat kaptak, míg a lovasok kornétákat, azaz kisebb méretű, lovon könnyebben vihető lobogókat.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
