Az igazmondás vezérlő csillaga, az Index névre hallgató kiadvány világvége hangulatú cikkben ír a cigány kisebbségi szervezetek bukásáról, „Bedobják a törülközőt a legfontosabb roma érdekvédők” címmel.
Ebben leírják, hogy több régóta működő cigány szervezet, köztük a legharcosabbak is, anyagi okok miatt beszüntetik a tevékenységüket. Eddig a szörnyű hír, aminek kapcsán engedtessék meg nekem néhány korszerűtlen gondolat.
A cigány szervezetek működéséről már meglehetősen régen kifejtettem a véleményemet, melynek megváltoztatására azóta sem találtam okot. Ez a vélemény meglehetősen lesújtó. Azok kedvéért összefoglalva, akiknek nincs kedvük átrágni magukat rajta, ezek a szervezetek – tisztelet a ritka kivételeknek – többnyire egzisztenciális okokból jöttek létre. Céljaik és módszereik nem a hazai cigányság valós problémáin, hanem a szponzorok vélt vagy valós elvárásain alapulnak/alapultak. Programjaikban hangzatos és a nemzetközi jogvédő szervezetek által érteni vélt szavak álltak, mint az „esélyegyenlőség”, vagy a „szegregáció”. Úgy vélték – sokáig sikeresen – hogy ezekkel jelentős összegeket lehet szerezni irodák fenntartására és – ami a lényeg – a munkatársak fizetésére.
Az elnyert pénzek felhasználására az elmúlt években szövevényes személyi összefüggések hálózata alakult ki. Ennek csúcsán az „ismert” (értsd: erősen támogatott) személyek álltak, az alján pedig az ún. „helyi cigány vezetők”, akik a teljesen értelmetlen kisebbségi önkormányzatokat is vezették, többnyire – a törzsi hagyományoknak megfelelően – a rokonaikkal töltve fel a testületet, biztosítva annak lojalitását.
Ezek a „helyi cigány vezetők” aztán főállásban hangzatos nevű alapítványok és egyesületek elnökei is voltak, melyek vezetőik személyes kapcsolatain keresztül nyertek el pályázati pénzt ún. „cigány programok” megvalósítására, melyek központi eleme az alkalmazottak (értsd: önmaguk) fizetése volt. Mindezen programok közös ismertetőjegye a teljes hatástalanság volt. Így jöttek létre olyan „sikeres” programok, melyek egy 2-300 fős faluban húsz parkgondozót – bármi legyen is az – képeztek úgy, hogy a legközelebbi park jó pár kilométerre volt és azt sem nagyon gondozták.
Ez a fizetés természetesen a töredéke volt az „ismert” személyek jövedelmének, de hát rendnek kell lennie. Pedig ők végezték a „piszkos” munkát. Minden cigányokkal foglalkozó szervezet életében van ugyanis egy igen súlyos, túlzás nélkül drámainak mondható momentum, jelesül az, hogy időről-időre interperszonális kapcsolatot kell létesíteni valódi cigányokkal is. Ez pedig az „ismert” vezetők számára roppant kellemetlen, hiszen származásuktól függetlenül teljesen más közegben szocializálódtak, és a stílus, gondolkodásmód, amely a parlagi cigányokat jellemzi, már nagyon idegen számukra.
Az oly igen ismert Mohácsi Viktória például az évi néhány kötelező cigánytelep-látogatását testőrökkel abszolválta, mert tartott tőle, hogy ellenkező esetben megtépik a védencei. Mert bármily furcsának is tűnik, de a cigányok sokkal nehezebben tűrik el a saját fajtájuk vezetését – hát még ha az illető nő is – mint bárki másét. A mi Viktóriánk is ma már Kanadában tevékenykedik, valószínűleg pontosan ezért.
A rendszer egyébként azért jött létre és azért működhetett, mert senkinek halvány fogalma sincs, hogy miképpen kéne kezelni a helyzetet. Kapóra jöttek hát az „autentikus” cigány vezetők. Ennek az olajozottan működő rendszernek a végét láthatjuk most, mert az olaj – a pénz – kifogyni látszik a gépezetből.
Más pedig, úgy tűnik, nincs ami összetartsa őket.
Pedig az emberjogista ideológia felfedezésével már a fent vázolt, a cigányok részvételével kapcsolatos, nehézségeket is kezdték kiküszöbölni. A cigányok teljes kihagyásával a bíróságokkal és az EU bürokratákkal kezdtek együttműködni. Kezdett meghonosodni a kisebbségek megmentése a kisebbségek ellenére ideologikus szokása.
A cigányokat ugyanis „megtévesztették”, és ezért nem akarták, hogy gyerekeik nap mint nap tíz kilométereket utazzanak, szerették volna továbbra is olyan iskolákba járatni őket, amelyek közel voltak és ahová maguk is szép sikerrel jártak, ám ezek többnyire szegregáltak, mert a faluban, sőt egyes városrészekben sincs már nem cigány gyerek. Ezeket az iskolákat tehát dicsteljesen bezáratták és a gyerekeket szétszórták más iskolák között, ahol azután sem ők, sem az iskola többi tanulója nem érezte jól magát. De hát a szent célra függesztett tekintettel kit érdekelnek ilyen apróságok.
Pedig már oly szépen működött minden.
Hogy mi az oka a pénzcsapok elzárásának, azt csak sejteni lehet. Az Index szerint természetesen a kormány, ez azonban nem jelent igazi támpontot, hiszen szerintük a földrengésért és a mágneses anomáliákért is a kormány, azon belül Orbánbasi személy szerint a felelős. A véges világban pedig a minden és a semmi szavak egyaránt jelentés nélküliek.
Sokkal valószínűbb, hogy az adományozók kezdték átlátni a rendszer működésének furcsaságait, és – jobb ötlet híján – elkezdtek kritériumokat felállítani az adományok elnyeréséhez. Ilyen például, hogy az egyik legfőbb pénzforrás a Soros-féle Open Society Foundations (OSF) csak a harmadát adja a bevételeknek, a fennmaradó kétharmadot máshonnan kell előteremteni. Márpedig magánszemélyek erre, mifelénk az „ismert” cigány jogvédők megélhetési költségeire nem adakoznak.
És nem adnak rá pénzt a pártok sem.
Az emlékezetes 2002-es láncszavazások óta nem sikerült a „helyi cigány vezetőknek” „hozni” a cigányok szavazatait. Egyszer volt Budán kutyavásár, így aztán a pártok elveszítették érdeklődésüket a dolog iránt. Az okok közé tartozik az is, hogy egyre többen vannak az üzletben, egyre többen akarnak megélni ebből, a minisztériumi állásoknak ugyanis lőttek, a szétosztható pénz pedig csökken. Nagy a konkurencia. Végül, de nem utolsósorban, a migránsok mindent visznek. Nem lehet cigányos ügyekből nemzetközi felfordulást csinálni, mert a fene sem törődik velük.
Jajszó hallatszik tehát. Ki védi meg a cigányokat, ha ők elbuktak? Azt hiszem elsősorban talán a cigányokat kellene megkérdezni arról, hogy ki védi meg őket és főleg, hogy mitől.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
