A pandémia miatt az Operaház rövidre szabott Francia évadában Franz Schmidt Notre Dame-jának áprilisi koncertszerű előadása és lemezfelvétele is elmaradt. A budapesti dalszínház vezetése úgy tervezte, hogy a zenedráma CD-kiadásából Párizsba is juttatnak, és annak bevételével támogatják a 2019 áprilisában leégett francia katedrális renoválását, tetőszerkezetének és huszártornyának újjáépítét.
Ha nem is a katasztrófa évfordulójának napján, de június 9-én mégis megszólal az Erkel Színházban a német nyelvű opera, Cser Krisztián, Rálik Szilvia, Kelemen Zoltán, Kovácsházi István és Balczó Péter főszereplésével, Dénes István vezényletével.
Előfordul, hogy ritkán játszott vagy majdnem a feledés homályába vesző operák egyetlen népszerűvé vált részlet miatt maradnak fenn a kulturális köztudatban, és a szerzőt mindössze néhány percnyi zene tartja a világhírben. A pozsonyi születésű, magyar anyanyelvű, de pályafutását Bécsben kiteljesítő, abszolút hallással és páratlan memóriával rendelkező Franz Schmidt ilyen komponista volt. Volt, ugyanis az utóbbi évtizedekben fokozódó érdeklődés mutatkozik egyéni hangvételű művei, különösen négy szimfóniája és A hétpecsétes könyv című apokalipszis-oratóriuma iránt. (Második operája, a Fredigundis Schmidt növekvő rajongótáborának fantáziáját izgatja, „feltárásáról” egyelőre nincs hír.)
Ausztrián kívül, szélesebb körben sokáig csak a Notre Dame négyperces „magyaros” intermezzója miatt ismerték, amelyet Goldmark Károly úgy emlegetett: „a legszebb cigányzene”. Schmidt Ferenc ezt a használta fel a Victor Hugo-regény Esmeraldájának jellemzésére, térségünkből kölcsönözve hozzá a Nyugaton egzotikusnak ható hangvételt. Az intermezzo és a karneváli zene – mint Közjáték egy befejezetlen romantikus operából – először 1903-ban hangzott el Bécsben. Schmidt nagy tetszést aratott vele, így e díszgombhoz varrta a kabátot. Az 1904 és 1906 között komponált Notre Dame ősbemutatójára azonban csak 1914-ben került sor a bécsi Hofoperben, majd 1916 decemberében – Drezdával egy évben és Berlin előtt – Budapesten is megszólalt a kétfelvonásos, bő kétórás zenedráma. A várakozás felfokozott, a fogadtatás meglehetősen kritikus volt itthon.
Jóllehet A párizsi Notre-Dame-ból tucatnál is több opera született, egytől egyig kirostálódtak az állandó repertoárból. Hiába a ragyogó, a romantika teljes tárházát felvonultató, érzelmekben és borzalmakban gazdag téma, egyetlen zeneszerző sem volt képes maradandóan megragadni azt. Puccini vonatkozó nagyszabású operaterve sajnos nem valósult meg: őt ismerve bizonyosan ezzel is elvitte volna a pálmát. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy Schmidt Notre-Dame-feldolgozása azért időről időre előkerül és megszólal valahol a világon. Az 1949-es müncheni rádiófelvételét követően, 1988-ban Kurt Moll, Gwyneth Jones, Hartmut Welker és James King közreműködésével készült belőle „world premier” lemez. Az elmúlt évtizedekben játszotta többek között a bécsi Volksoper, a drezdai Semperoper, előadták a New York-i Carnegie Hallban. Idén nyáron a svájci St. Gallen St. Galler Festspiele-je tűzi műsorára…
Visszatérve a hazai bírálókra, mosolyogva olvashatjuk a Schmidt-művel kapcsolatos „kettős kimenetelű”, reális elemzéseket, amelyek nagyrészt egybecsenghetnek a kuriózumokra nyitott mai érdeklődők többségének véleményével is. Objektív megítélése mégsem egyértelmű. De erről később.
Pesti Napló, 1916. december 15., Kálmán Jenő premieri beszámolójából: „Bámulatos rutin jellemzi a Notre Dame partitúráját, szinte érthetetlen ez egy fiatal szerző első művében. Komolyság és komoly törekvések az alapelemei, melyeken szilárdan nyugszik a nagy tudás, szerkezeti készség, hangszerelési ízlés és ügyesség. A melodikus invenció nem jelentkezik túl gazdagon és el-elvész a konstrukció szövevényeiben, mégis a lírai részükhöz van elég melegsége, színe, a drámai vonatkozásokhoz sok ereje. Erénye, hogy a banálist kerülni igyekszik, ahol a mondanivalójához nem érez elég erőt, hogy a magáét mondja, ott beéri azzal, hogy külsőségekkel érdekesen szóljon. (…) A muzsika legszebb és leggazdagabb része az Esmeralda motívum és annak kifejlesztése. Tiszta magyar cigánymuzsika ez, melyet zseniálisan rak fel a hangszerekre… (…) A két első kép közötti közzene – ez az Esmeralda motívum széles kifejlesztése –, mint önálló zenekari szám is feltétlenül hatásos, játszották már a mi hangversenytermeinkben is. A farsangi menet zeneképe is tetszetős. Sok melegséget éreztünk még Esmeralda és Phoebus szerelmi duettjében. Szépen épült fel a Notre Dame előtti kórus és jól van itt applikálva a korhű francia templomi zene is. Nagy zökkenője a muzsikának – ez a szövegkönyvből folyó hiba – hogy a szereplők folyton monológokat énekelnek. A drámai akció helyett monoton magánbeszédből kell kihámozni a cselekményt, a muzsika ezeken a helyeken szárnyszegetten kíséri az énekest, ahelyett, hogy a drámai akciót illusztrálná és a zene is kifejezné azokat a drámai történéseket, amelyeket a szereplők, mint a színfalak mögött történteket, elmondanak.”
Haraszti Emil a Budapesti Hírlap 1916. december 15-i számában hasonlókat írt a hallottakról: „Szerencsére a zene felülmúlja a szövegkönyv színvonalát. Komoly és nagy tehetség munkája. Folyamatos illusztráló muzsika zárt formák nélkül. Stílusa eklektikus. Olasz, francia, német elemek keveréke, de az alaptónus erősen magyaros. (…) A többi motívum: Phoebus lendületes témája, a papot jellemző korálmelódia semleges. Invenciója inkább lírai, mint drámai. (…) Phoebus és Esmeralda duettje, a pap monológja a legkiemelkedőbb vokális részei a műnek. A nagy, végső fokozásokra gyakran hiába várunk. Schmidt, a komoly szimfonikus, mintha félne a kiszámított színpadi trükktől. Ezért gyönge, sokszor vontatott felvonásvégei többnyire hatástalanok. A muzsika itt csak dekoratív keretet szolgáltat. (…) Abszolút felsőbbrendű érték ebben a darabban a technika. Bámulatos leleményt és nagy tudást árul el. A komponista a zenekarnak szuverén ura. Színei, ritmusai mindig érdekelnek. Hangszerelő művészekben főképp a vonósok szólamvezetése megragadó, elárulja az egykori gordonkást. Formai megnyilvánulása mindig figyelemre méltó. Az utolsó kép talán a legjobban sikerült. Itt mégiscsak megszólal Schmidtben a drámai költő. Megdöbbentő akcentusokkal tárja föl az archidiakónus lelkében lezajló tragédiát.”
A zeneszerzővel összedolgozó, műkedvelő szövegíró, Leopold Wilk öt színbe, hat jelenetbe sűrítette a több szálon futó Hugo-regény szerteágazó cselekményét. A fontosabb fordulati elemeket megtartotta, de jelentősen zömítette. A legösszetettebb figura természetesen Quasimodo, a katedrális torz, púpos harangozója, a cigányok által felnevelt, énekével-táncával mindenkit elbűvölő utcai „komédiás”, Esmeralda tiszta szívű védelmezője. A vágyain uralkodni nem tudó, gyilkosságra is kész, majd Esmeraldát boszorkányság vádjával hóhérkézre juttató pap, Claude Frollo figurája viszont sokat finomodott a mélyen hívő (és vallásos) Schmidtnél. A néven nem nevezett archidiakónus vívódó lélek, és némileg tisztább kezű az operában: az Esmeraldának udvarló testőrtisztet, Phoebust ugyanis nem ő, hanem a lányt elengedni nem tudó, féltékeny csavargó költő, Gringoire szúrja le. A tragikus véget persze az archidiakónus itt sem kerülheti el: az ártatlan lány vesztét látva Quasimodo a spirituális árulásait, cselekvőképtelenségét feldúltan hárító gazdáját letaszítja a Notre-Dame mellvédjéről.
Az idézett hazai beszámolókban Schmidt Ferenc kapcsán olyan észrevételeket fogalmaztak meg a recenzorok, amelyek Erkeltől, Goldmarkon, Hubay Jenőn, Dohnányin át Kodály színpadi műveiig jóformán általánosan igazak az operát, daljátékot komponáló magyar zeneszerzőkre: lírában erősek. Drámai és dramaturgi érzék terén nehezen, alig tudnak versenyre kelni az olasz, francia, orosz mesterekkel. A gyenge szövegkönyveket szokás hibáztatni, de tény: magyar operákban a mai napig ritkán hallunk például jól felépített, hatásos felvonásvégeket. (Más téren, súlytalanabb, tétnélkülibb közegben Lehárnak és Kálmánnak a „hatásvadász” zenei építkezés lényegesen jobban sikerült.) Nem értjük a kihagyott lehetőségeket, ahogy azt sem, hogy ha már jött egy izgalmas zenei ötlet, találó motívum, ha adott a feszült szituáció, miért nem tudnak valóban élni vele.
Schmidt esetében azonban másról lehet szó. Persze ő is a visszafogottabb, formatisztelőbb, spekulálóbb német iskola neveltje, ugyanakkor Liszt Ferenchez hasonlóan autonóm, újító alkotó. Ahogy Liszt is „kiszámíthatatlan”, hiszen az általa kiválasztott és feldolgozott témákat nem a korszak uralkodó stílusában, a „vártak” szerint komponálta meg, hanem valami egészen egyedi, átszellemiesített módon. Gondoljunk a Szent Erzsébet legendája, a Krisztus-oratórium vagy a Via crucis földi kínjait, „materiális” történéseit szinte teljesen figyelmen kívül hagyó, inkább meditációszerű „megfogalmazására”. Ha Schmidt nem is ennyire tudatos, de legalább ennyire független: az erősen szimfonikus alapú Notre Dame-jában nyoma sincs a francia nagyopera túlzásainak, nem követi az áradó dallamvilágú, akkoriban különösen népszerű olasz veristákat, nem kísérti meg az impresszionizmus sem. Wagnerre is legfeljebb csak az énekbeszéd és a monológok túlsúlyával emlékeztethet, ahogy különbözik közvetlen kortársaitól, Mahlertől és Richard Strausstól is. Schmidt besorolhatatlan, bizonyára ez magyarázza újbóli felfedezését, művészetének bontakozó reneszánszát.
Senkit ne tévesszen meg a Notre Dame partitúráján és librettóján feltüntetett „romantikus opera” megjegyzés. Cselekmény tekintetében az, de aki egy könnyen befogadható, érzelmileg túlfűtött, késő romantikus műre készül, csalódni fog. A német szöveg – amelyet a couleur locale megteremtése végett csak Esmeralda spanyol nyelvű dalolása, illetve az archidiakónus és a papok processziójának orgonaszóval kísért, gregoriánt imitáló latin éneklése színesít – eleve elemeli, más szintre helyezi a darabot. Útkereső, újító igényű mű; egy szerény muzsikusfenomén merészsége. A sűrű zenekari szöveten olykor hidegen áthasító gong bongása-sistergése az éles hangulatváltásoknál vált ki jeges borzongást. Komoran hömpölyög ez a zene, még a nyitány és a karnevál álderűje is ránehezedik furcsa burjánzásával a hallgatóra. Márpedig Hugo regényét olvasva nem feltétlenül ezt a „tartottságot” érezzük. De talán Schmidt olvasatának éppen ez a legfőbb ereje: annyira meglepő, és annyira más, mint amit A párizsi Notre-Dame-ról és a romantikáról gondolunk. Valahogy mégis megérinti az embert e hangkatedrális vonzása, Schmidt közép-európai látásmódja, magyar találékonysága és Quasimodo végtelen magánya, amit térdre omolva kiált a világba: „Volt, volt és nincs a lány s a mester. Mindaz, ki nékem drága volt. A gyászharangok zúgni fognak, a nagyvilág is megremegjen. Csak rázkódj, te nagy torony! Dőlj le, s temess engem is magad alá!”
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Wikipédia Commons
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
